Ebek valahányadán

Pedig gyerekként még büszke is volt rá, hogy a kutyák rögtön oda futnak hozzá, és látszólag azonnal megszeretik. Vagyis megszeretik egymást.

Máig gomolyog benne valami homályos érzés, hogy igen, azok a mindenféle kutyák akarták őt, akár gazdáikat, és otthonukat is rögtön odahagyták volna, hogy vele tartsanak, bárhová.

Gándi meg tud jelölni egy pillanatot, amikor ez az idilli állapot megszűnt, noha nem biztos, hogy a kutyák utálata és a tőlük való irtózás ugyanakkor kezdődött el, vagy csak lassacskán fejlődött azzá, ami. Szüleivel egy parkban sétáltak, és egy fekete, vélhetőleg korcs eb nem hogy bújva somfordált volna hozzá, hanem csaholva neki rontott. És az ő tizennégy éves lelke azonnal megérezte, hogy az ellenség ront rá, ezért meg sem próbálkozott a leszerelésével vagy magához édesgetésével, hanem futásnak eredt. Ez a rémületbe forduló halál-futás, ez a néhány másodperc pecsételte meg a sorsát.

A kutyák sorsát.

A hűvösen homályos, árnyékos park sötétje pokoli színtérként maradt meg benne. Az nem is nagyon rémlik, miképp oldódott meg a helyzet, a fekete kutya magától hagyta abba a kergetést, esetleg előkerült gazdája, aki visszafüttyentette, csak a saját verejtékes zihálását hallotta a későbbi évek, évtizedek során. Állt a gesztenyefák alatt, kicsit előre görnyedve támaszkodott saját combján, és a kavicsos ösvényt nézte, amíg kiszuszogta magát.

Amikor Krémerrel összebarátkozott, már utálta a kutyákat. A látványuk, pláne a fizikai jelenlétük olyan, voltaképp indokolatlan és ezért értelmezhetetlen érzéseket szítottak benne, amiket szégyellni kellett volna, és ebből eredően küzdeni ellenük. Krémernek egy öreg, loncsos szürkésbarna kutyája volt, aki teljesen ártalmatlannak bizonyult, Gándi mégis olyasfajta ellenséget látott benne, amelyik puszta létezésével silányítja a világ minőségét. Holott gyakran járt Krémernél, akár meg is szokhatta volna. Melegszendvicset sütöttek egy alumínium alkalmatosságban, pipáztak, könyvekről és filmekről beszélgettek, ám a kutya, amelyik egyszerűen ott volt, néha odadugta nedves orrát, netán beléje ütközött a szűk lakásban, mégis kínzó disszonanciát lopott a kellemes estékbe. És természetesen egyre kevésbé tudta megérteni, hogy Kérmernek miért van szüksége a dögre – egy idő után csak így emlegette a kutyát, illetve minden kutyát –, amikor itt van például ő, Gándi, a legjobb barát. Bár, lehet-e legjobb barát az, aki a barát kutyáját ledögözi? Ezen sosem morfondírozott. De minden esetre rendre elképedt, amikor arról értesült, hogy Krémer megengedi a kutyának, hogy felmásszon az ágyára, és aztán éjszaka arra ébred, hogy a kutya szinte teljesen leszorítja a díványról, fel kell keljen, hogy óvatos visszarakja-terelje a helyére, a szőnyegre.

Gándi ebbe beleborzongott.

Emberi gyengeségnek, szánandó kísérletezésnek tartotta a kutya felé fordulást, a könnyebb ellenállás felé mozdulásnak. Ő, Gándi, vélte, sosem lesz arra rászorulva, hogy bármiféle állati pótlékkal helyettesítse az emberi kapcsolatokat. Hát, persze, morfondírozott néha, ez a legegyszerűbb. Fogsz egy kutyát, akit néhány kolbászhéjjal vagy csonttal megvásárolhatsz, istenként néz rád, te meg szívesen elhiszed, hogy isten vagy. De hát miféle isten, kutyaisten; szánalmas egy kiteljesedés. Amúgy meg… mire jó az egész? Ott van körülötted egy összevissza ugráló, nyálzó, szőrt hullajtó és egy kétéves gyerek szintjét soha meg nem haladó szerzet, aki állítólag szeret. Ezt a váltig hangoztatott szeretetet tartotta Gándi a legnagyobb ámításnak. Hitte, a szerencsétlen kutyások így fizetik ki saját magukat, így ajándékoznak ványadt lelküknek némi örömet, hogy hisznek a kutyafajzatoktól érkező érzelmi injekcióban. Nagyjából egyenértékűnek tartotta az alkoholisták bor- vagy pálinkaszeretetével.

Szánta őket, de leginkább magát, amennyiben ilyen társaságba keveredett. És hogy nincs menekvés, mert jó képet kell vágni az egészhez. Pedig mennyire utálta a tipikus kutyás mondatokat, hogy nem kell félni, csak barátkozik, minket még sosem harapott meg.

Ahogy abban is bízott, hogy sosem lesz megvilágosodása és nem kezd el valamiféle istenben hinni, még gondolattól is rosszul lett, hogy valamikor kerülhet olyan mentális helyzetbe, amikor elhiszi majd – isten létezése mellett –, hogy a kutya az egyetlen menekülési útvonal, mert az ember legjobb barátja.

Mindez a kutyás múlt egy csapásra új dimenzióba került, amikor a Mamát magukhoz kellett venni – Cunci kutyával együtt. A Mama halálán volt, és amikor valaki a halálán van, Gándi ezt már tudta a saját szülei példáján, az ember képes bármit megígérni. Egyrészt, mert oda sem figyel rá, épp mit ígér meg egy félrebeszélő, párnába és önmagába süppedt arcnak, másrészt tudat alatt úgy számol, hogy az ígérgetése sokszoros zárójelben értendő, hiszen – de itt megtorpan, mert a kórterem magányában sem akarja véglegesíteni még annak a szeretett valakinek az elmúltát, akinek épp ígér…

A Mama elhaló hangú rendelkezései legfőképpen Cunci kutyára vonatkoztak. Való igaz, ugyan csupán néma egyetértéssel, de Gándi is megígérte (zárójelek), hogy ha a Mama már nem lesz (de hát hol van az még, ugyan), Cuncit nem adják menhelyre, sintérnek, hanem magukhoz veszik, és voltaképp a Mama meghosszabbított életeként tekintenek rá, mert ő, rebegte a Mama, benne van Cunciban, az együtt töltött hat év miatt, és ez bizonyára sugárzik is a kutyából.

Cserébe – már ha így fel lehet fogni – a Mama engedélyt adott rá, hogy víkendház dolgát teljesen rájuk bízza, úgy alakítják át és azt dobnak ki belőle, ahogy és amit csak akarnak, elvégre annak, aki meghal, mindegy milyen falvédők és fazekak vannak a víkendházban, ami egyébként ugyanúgy a szíve csücske, mint a Cunci kutya.

Így végrendelkezett a Mama halni készülvén, majd a hosszas kórházi kezelés részeként, az otthonról hozott zöldborsó leves elszürcsölgetése után hirtelen javulás állt be az állapotában. Viszont dr. Rezgő a lelkükre kötötte, hogy nem lehet egyedül hagyni, mert sajnos az oxigénhiányos időszak miatti zavartság nem fog teljesen elmúlni, illetve, csoda lenne, ha visszatérne arra a szintre, ahol a betegség előtt volt.

Így kerültek egy fedél alá valamennyien: Gándi, a felesége, a Mama és Cunci.

Tény, hogy a Mama viselkedése tartalmazott meglepő újdonságokat. Például azt, hogy gyakorlatilag minden kimondott mondat után elnevette magát. Mintha szégyellte volna, hogy önkényesen meghosszabbított élete ezzel a kínos hozadékkal jár, hogy még beszél, kommentál, minősít, esetleg kér… Az, hogy kér, nem is fedte a valóságot, mert a Mama ebben a ráadás-életében inkább követelőzővé vált, és bár nevetett a kiejtett mondatok végén, voltaképp megsértődött, ha valami nem úgy történt, ahogy elképzelte. Olyan apróságok terén is, mint hogy Gándi – tudván, hogy a Mama sóhajtozta a rétest – hozott egy mákost és egy meggyest, mire fintorgó letolásban részesült, hogy igazán tudhatná ennyi idő után, hogy a Mama a túróst és az almást szereti (kacagás).

Ám mindez mellékesnek számított ahhoz képest, hogy Gándinak el kellett tűrnie Cuncit. 

Nem mintha sok dolga lett volna vele, mert a Mama számára feltámadása után a kutya abszolút No.1. státuszba került, és ha hozzá beszélt, az obligát mondatvégi nevetés is elmaradt, mintha Cunci lenne az egyetlen lény, akivel normális hangnemben lehet értekezni, és akinek megvannak az antennái, amivel képes fogni a Mama közlendőit.

A kutya egyszerűen csak undorította. A pofáját egyre sunyibbnak látta, mintha dög diadalt ült volna afelett, hogy ő nyert, mert lám, szépen bekvártélyozta magát Gándi lakásába. Ugyanolyan jogon élt ott, mint maga Gándi vagy bárki a családból. Jött-ment, bejárása volt minden helyiségbe és felülhetett bármelyik bútorra. A Mama többnyire utána totyogott, vagy csak a számára kialakított szobából rikoltozott, Cunci, hol vagy, Cunci?, és a kutya vagy reagált a hívásra vagy nem. Gándit a leginkább az háborította fel, hogy Cunci jobbára almán élt – hát miféle korcsivadék az, amelyik almát zabál, kutya-e az ilyen egyáltalán? Ha félig megrágott almadarabkákat fedezett fel a lakás különböző pontjain, undorodva rúgta odébb, mert néhány nap után már nem érdekelte, hogy parketta, a szőnyeg vagy kanapé kutyaalmás lesz.

Karácsony után komolyra fordult a helyzet. Gándi hosszú városbéli intézkedésből tért haza, és amikor belépett a lakásba, a konyhából a Mama toppant eléje. Gyanakodva méregette egy ideig, majd felemelte a kezét és mutatóujjával rábökött.

Téged ismerlek valahonnan, mondta és rázta az ujját.

Gándi levette a sapkáját, elrendezte a frizuráját, és a tőle telhető legkedvesebb hangon mondta, Persze, hiszen én vagyok az, Mama.

Anyósa odalépett hozzá, megfogta az állát, előbb jobbra, majd balra fordította, aztán kijelentette.

Elnézést, tévedtem. Azt hittem, a vejem az.

És felnevetett, mint aki inkább elégtételt, s nem megrökönyödést érez a leleplezés fölött.

A kutya is előbújt, és ugatni kezdett, mintha megértette volna, hogy a Mama csalatkozott az érkezőben, és mivel nem a veje jött meg, az illető voltaképp gyanús betolakodó, tehát meg kell védeni tőle a teritóriumot.

Gándi annyira megdöbbent, hogy félig levetett hócipőjét a kutya felé rúgta és azt kiáltotta, Pusztulj innét!

A Mama kihúzta magát, felszegte az állát, fújt egyet, aztán a még mindig éleseket vakkantgató kutyához szólt, Muci, helyedre!

Gándi gerincén jeges áramlat futott végig, pedig csak másodpercekkel később fogta fel, mit is hallott: a Muci a Mama körülbelül huszonöt évvel ezelőtti ebe volt, ami után még három vagy négy példány következett, akiknek a nevét most olajban főzés terhe mellett sem tudta volna felidézni.

Utálta még a gondolatát is a „sors”-nak, mert abban a szabadság teljes hiányát kellett volna elismerje. Mégis töprengésre késztette, hogy a nagyhét keddjén, az egyébként régóta lebegtetett leépítési hullám részeként, Gándit is elbocsátották, igaz, előnyugdíjnak álcázva, az állami kötelékből. Aztán csütörtökön, tehát nagycsütörtökön, szintén az előre egyeztetett módon, a Mamát elhelyezték a Vidám Szépkorúak otthonában.

Különösen meleg volt, szinte nyár, mondogatta mindenki, ők is, az otthon igazgatónője és a nagyon kedves, de valami égési sérülés nyomait az arcán viselő, a személyzethez tartozó fiatal lány. Ez borzasztó, egyeztek meg, még csak április eleje van, mi lesz itt nyáron?

A Mama gyakorlatilag zokszó nélkül vette birtokba új helyét, úgy tett-vett, mint aki mindig is itt lakott volna, vagy inkább egyenesen arra vágyott, hogy végre ide költözzön.

Búcsúzásukkor megfogta fiatal lány kezét, és Gándira mutatott. Ez az ember nagyon rendes, azt hiszem, legalábbis annak látszik.

Röviden felnevetett.

De a vejem, a Guszti, tudod. Na ő, talpig úriember. Én most egy rövid időre elutazom otthonról. Nem hosszú időre, de mégis. Elvégre nekem is jár néha egy kis kiruccanás, ugye?

A Mama hátra vetette a fejét, és szinte kacéran kuncogott, mint akire egy különösen kalandos utazás vár.

Majd suttogóra váltott.

A Guszti vigyáz ezalatt a kutyusomra. A Cuncikára. Olyan édes, ha látnád. Senki másra sem bíznám. A lányom… hát, azt hiszem ő utálja szegénykémet. De a Guszti…

Amikor kiértek a parkolóba a felesége Gándi mellére borulva keserves zokogásba kezdett. Gándi suta bátorítással paskolgatta a neje hátát.

Jól van, vigyázok én mindenkire, hallhattad. Ha jól viselkedsz, még rád is.

Amikor hazaértek, a kutya kétségbeesett vakkantásokkal konstatálta, hogy a Mama nincs sehol. Fel-alá száguldozott a lakásban, körmei szaporán kopogtak a parkettán. Majd amikor kimerült az esztelen rohanásban, mert rádöbbent, nincs hová meneküljön, megállt a fotelban viszkit kortolygató Gándi előtt, és rettegve meresztette rá barna szemét. Tudta, tudták, hogy egymásra maradtak, és ez nem lehet most már másképp.

A Mama új szobája ablakánál állt, amikor a sérült arcú lány benézett hozzá, és megkérdezte, hogy kijön-e az étkezőbe a vacsorához, vagy itt szeretne enni.

A Mama feléje fordult, és az ujjával közelebb hívta.

Emlékszem ám rád, mondta. Anna, ugye, ez a neved?

A lány gyorsan bólintott, mint aki szokva van az ilyen társalgáshoz.

A Mama nevetett egy rövidet.

Tudtam! Én gyerekkoromban itt éltem, ugyanis. Apukám volt a kolostori mindenes. Engem itt nagyon szeretett mindenki. Az apát úr is, mindig megcsipkedte az arcomat. Csak aztán el kellett költözni. Ugye milyen jó ember a Guszti, hogy visszahozott ide? Te, Annuska…

Itt a lány közbevágott.

Akkor inkább behozom a vacsorát.

Már nem volt a szobában, amikor a Mama azt suttogta, Barackos gombóc lesz, Annus nővér azt ígérte…, és amit ő ígér, az úgy is lesz.

És most nem nevetett.

Gándi felállt, a fogasról leakasztotta a kihúzható pórázt.

A feleségének bekiáltott a hátsó szobába.

Kimegyek a döggel.

A kutya kicsit félszegen indult neki, de a táruló ajtón már teljes sebességgel rohant az utcai kapu felé. Hét óra volt, de nem harangoztak, mert a harangok már Rómába mentek.