Hatás, ellenhatás

(Vörös Anna: Vadoma. FISZ, Budapest, 2022)

Leginkább témaválasztása okán lehet azt mondani, hogy Vörös Anna bemutatkozó prózakötete nem minden kockázattól mentes. Releváns kérdés, hogy szerzője (és szerkesztője) bátor vagy óvatlan volt-e. A főbb jellemzőket a kötet fülszövege összegzi az olvasó számára: egy szír menekült lány a középpontba állított főbb alak, aki egyes szám első személyű elbeszélőként is nagyrészt uralja a történeteket, amelyekben „találkozik a keserédes aleppói múlt, a ködösen tompa budapesti jelen és az eltűnt jövő”. A FISZ a fülszöveg megírására megnyerte Al Ghaoui Hesnát, aki külpolitikai újságíróként és riporterként elsősorban a közel-keleti konfliktuszónákból adott tudósításai révén vált ismertté. Nagy név tehát egy szír menekültről szóló irodalmi mű fülszövegében, és hiteles is, ami némileg súlyozza is Vörös Anna amúgy pedig nem dokumentumigényű szépirodalmi szövegét. Hasonlóképp ellentmondásos hatású, holott mégis fontos információ a szerzőről a hátsó fülszövegben: „Törökországban, Egyiptomban és Görögországban vállalt önkéntes munkái ihlették Vadoma című első kötetét.”

Vörös tehát aktuális és szimpatikus (lélekre ható) témát választott első kötete tárgyául, amelyhez saját tapasztalatok is kötik. E debütkötet nemzetközi érdeklődésre is számot tarthat. Pusztán már a témaválasztása okán. A kritika elején említett kockázatot épp ebben látom. A Vadoma kapcsán az elsődleges kérdés az, hogy képes-e egy ilyen témáról újat mondani, vagy a traumairodalom felszínes, érzelmekre ható eszközrendszerét hozza játékba. Mennyire irodalom a Vadoma és mennyire Vörös Anna személyes ügye, amelyet megmutat az olvasónak? Az arány a kérdés. A válasz megtalálásához pedig az irodalmi jegyeket és azok minőségét kell számba venni.

A Vadoma első szövege a Made in Syria című izgalmas felütés, és pozícionáltsága okán – ahogy a későbbiekből kiderül, idejekorán – tudatos és kreatív szerkesztettségre enged következtetni. A szöveg középpontjában egy Szíriából származó szelence áll, amely az emlékek beindítójaként funkcionál, játékba hozva az antik mitológiából ismert Pandóra szelencéjének történetét, amelyet kinyitva az emberiségre szabadult minden csapás, s amiben benne maradt a remény. A kötet elején olvasva ezt a szöveget Vörös Anna történetének szelencéje is mintha kinyílt volna, s a további írásokból megismerhető traumatikus tapasztalatok mitologikus eredettörténetét idézné. A szerkesztettség tehát e szörnyű élmények felé irányítja a figyelmet, holott a Vadoma erősebb szöveghelyei éppen azok, amelyek nem ezek bemutatását és részletezését taglalják.

A kötet több szövege is a téma diktálta könnyebb út felé húz, vagyis a menekültek traumáit mutatja be, amelyek sok esetben még nem is a menekültlétből adódtak, hanem a helyi polgárháború következményeiként jelentkeztek. A főhős Vadoma élményeiként olvashatók ezek az aleppói leírások, s e történetek a kötet keretei között felidézett emlékek. A kötet utolsó harmadában kapott helyet a Nem volt ott senki című szöveg, amellyel kapcsolatban nagyon nehéz nem azt gondolnom, hogy szerzője talán a legmegrázóbbnak szánhatta, ám mégis a legöncélúbbnak ható lett, amely ugyanakkor fontos kérdéseket hoz a felszínre a kötet egészével kapcsolatban. Egy megégett, törmelékek között talált csecsemőről van benne szó: „láttam már haldoklót, de ez még egészen pici, csak pár hónapos lehet. […] [A] baba […] még inkább sírni kezdett, az arca eltorzult az égési sérülésektől, fehér és gennyes és véres hólyagok borították, volt, amelyik kifakadt, amelyik elfertőződött, tűzpiros vonaglás volt minden próbálkozása, hogy levegőt kapjon”. (93.) Fizikai sebekről ez a kötet legnaturálisabb leírása. Nem tudni, mi az a gondolat, amit ez a csecsemőhaldoklás-leírás segített volna megérteni vagy átérezni, s amit a megelőző 92 oldalnyi szöveg nem közvetített. Vörös ebben az írásában a témájával hat az olvasóra, nem pedig irodalmi, írói megoldásai révén. A 2015-ös események óta különösen megélénkülő menekült- és migránstematika kicsit elsodorta az elsőkötetes szerzőt.

A Vadoma fájó hiányossága, hogy nincs éles fókusza, nem világos, hogy a szerző, Vörös Anna miről is akar szólni e történeteken keresztül. A magyar olvasók túlnyomó többsége számára pusztán a híradásokból, de onnan ismert aleppói borzalmakról vagy arról a sokkal kevésbé tematizált, rendkívül izgalmas dinamikáról, amely a menekült és az új befogadó közeg tagjai vagy még inkább közte és az önkéntesek között feszül. Az erről is, arról is bizonytalansága nem engedi igazán elmélyíteni a kötet szövegeit. Holott ez utóbbi szempont, a kapcsolatok minőségének és sérülékenységének megmutatása az, amely Vörös Annának igazán sajátja az önkéntes tapasztalatainak köszönhetően, s amelyet igazán kár, hogy nem állított kötete középpontjába. Az erről szóló szövegek a Vadoma legjobbjai, s közülük is kiemelkedik a Vadoma táncol című írás. „Igen, azért sokszor unalmas, hogy már ötvenszer énekeljük ugyanazt, kitalálhatnának valami mást is […], de egyszerűen nincs szívem azt mondani, hogy figyeljetek, ezt már nagyon unjuk, hozzatok mást. Azért jó, hogy itt vannak”. (43–44.) Vörös Anna legfinomabb írói bravúrja az, ahogyan a menekültek és az önkéntesek kapcsolatát a látszólag segítő és segített hierarchikus viszonya helyett a kölcsönös egymásrautaltság közeledésekkel és kompromisszumokkal kiegyensúlyozott együttműködéseként jeleníti meg.

Hasonlóra adhatott volna talán lehetőséget Vadoma budapesti közegének, illetve kettejük kapcsolatának megmutatása is, ám e témát illetően a szerző inkább a kulturális különbségek és főképp az idegenség kiemelésére vállalkozott. A szír menekült lány tekintetén keresztül az olvasó annyit lát Budapestből, amennyit egy magyar fővárosi a villamoson utazó, hidzsábot viselő lányból: nem sokat. A Vadoma Budapestje egy közbeeső állomás a régi és egy talán nem is létező jövőbeni aleppói lakóhely között, egy hosszan elnyújtott pillanatnyiságba ragadt átmeneti tartózkodási hely. „Az itteni életem ideiglenes. […] Szükségtelen erre a rövid időre megtanulni egy nyelvet, egyébként is, mire igazán elsajátítom, már mehetek is haza”. (102.)

Ez, vagyis a megérkezés bizonytalansága, a végállomás fel (vagy el) nem ismerése tükröződik a Vadoma felépítésében is. Több, külön címmel ellátott szöveg valójában egy tematikus egységet alkot, ahogy például az önkéntesekkel való kapcsolatot is négy egymást követő szöveg mutatja be, s a csecsemőhalál emléke is két szomszédos írásban idéződik fel a maga teljességében. De több példát is lehetne hozni. E szerkesztés eredményeként a különálló írások lezárása ügyetlennek tűnhet, egészen addig, míg a teljes kötetet befogadva az olvasó fel nem ismeri ennek a megoldásnak a következetességét és az így leleplezett jelentésességét. Ebből adódóan megállapítható, hogy a Vadoma egyrészt legoptimálisabban lineárisan olvasható, másrészt, hogy egy-két szöveget leszámítva nem a novella klasszikus műfaja uralja a kötetet. Nem véletlenül kerültem e kritikában ezt a megjelölést annak ellenére is, hogy néhány kifejezetten szép és kimunkált novella is helyet kapott a kötetben. Az egész kiadvány véleményem szerint legszebb szövege, novellája a Vadoma imája című, amelyben az iszlám ima sorai közé van szőve Vadoma budapesti valóságának elfogadásra kényszerítő idegensége. Emellett ugyanakkor a kötetben helyet kapott funkciótlan és tartalmatlan, üres szöveg is, ilyen a Lábnyomok című.

Vörös Anna debütkötetének szerkezetéről szólva muszáj kitérni az utolsó oldalakon olvasható glosszáriumra. A szövegek több, az iszlám (ima)kultúrával kapcsolatos idegen szót tartalmaznak, ezek irodalmi magyarázatát adja a szószedet. Kimondottan jó szerkesztői döntés volt ennek elkészítése, ám a magyarázó szövegek informatív jellegét érdemes lett volna hangsúlyosabban meghagyni. Szépirodalmi kötetről lévén szó érthető és védhető, hogy a fogalmak és kifejezések magyarázatához Vörös anekdotikus, a kötet elbeszélői hangjához igazodó tónusú minitörténeteket is prezentál, ám a glosszárium praktikumát szem előtt tartva ezeket megelőzően vagy bevezetve érdemes lett volna egy lényegre törő magyarázat közlése.

Vörös Anna Vadoma című bemutatkozó prózakötete már a fülszövegében hangsúlyozott témája okán, és a hátsó borítóra kiemelt, képeslapközhelyeket idéző megfogalmazás miatt is („Nem felejthetek el semmit, csak az emlékezést akarom abbahagyni”) könnyen és joggal válthat ki az olvasóból halvány kritikai attitűdöt. Az első kötetes szerző nem könnyítette meg a maga dolgát, s nem igazán segítette a szerkesztői munka sem. Mégis, mindezzel együtt a Vadoma tartogat kimondottan izgalmas szövegeket, felmutat ritkán tematizált szempontokat, amire épp a szerző saját tapasztalatai révén nyílt mód. Némiképp sikerült árnyalni a menekültek, még inkább a politikai réteg miatt szinonimának talán már nem is tekinthető migránsok általánosító kategóriáját. Vörös Anna hőse, Vadoma kétségtelenül egyéni jelenség, nem pusztán reprezentánsa egy felszínesen ismert közösségnek, hanem egy olyan irodalmi alak, aki révén szerzője kockázatot vállalva letehette névjegyét a magyar irodalom nagyasztalára. Visszautalva e kritika elején megfogalmazott kérdésre azt mondhatom a Vadoma kapcsán, hogy annak debütáló szerzője bátor, ám rutinosabb szerkesztője épp hogy óvatlan volt, amikor nem tartotta és tartatta a fókuszt azokon a kérdéseken és szempontokon, amelyek kibontásához a felvillantásukon túl Vörös Annának igenis lett volna írói muníciója, s amelyek nagyobb mértékben túlmutattak volna az érzelmileg terhelt téma közhelyes felszínén.