Nincs létösszegzés

(Vados Anna: Nincs véna. Magvető Kiadó, Budapest, 2022)

Jelenthet-e a kompromisszum elevenebb, aggasztóbb világképet, mint a megérkezés, az állóvíz, amelyet sugall? Vados Anna első kötete, a Nincs véna megingás nélkül feltételezi, hogy igen, és a könyv elégikus potenciálját ez az egymagára utaltságból fakadó közérzet fokozza, melynek felismerője körül minden mozgásban van, miközben ő maga olyannyira „belesimulni [látszik] a cselekvésbe” (Átfordul, 13.), hogy paradox, fullasztó módon saját tehetetlenségét ismeri fel.

Az ebből a konfliktusból áradó energiát forgatja be a versek megszólalója belső világának kizökkentésére, s e kizökkentésben a legérdekesebb, hogy megszűnteti a különbséget a beszélőn kívül álló tényezők, valamint a belsők között. Ezáltal a kontrollvesztettség érzete süvít át azon a lélektanon, amelyet Vados felépít számunkra. A rutin, a megszokás nem a hétköznapok biztos pontjaként áll a megnyilatkozó rendelkezésére, hanem az egyetlen határt jelenti a szubjektum és az apátia egybesimulása között. Vagy épp tünete annak. Vados lírája szerint a rutin, a rituálékhoz való ragaszkodás valami olyasmit jelez, mint az egymáshoz való kapcsolódási vágy, ami azt is jelenti, hogy valójában nem tartozunk sehova, sem önmagunkhoz, sem másokhoz, és hogy ezt mutatja az, hogy vannak szokásaink, emiatt van szükségünk legalább ezekhez a hétköznapi rituálékhoz kapcsolódni. A rutin efféle határhelyzete nem pusztán korlátokat és biztonságot idéz fel, hanem a személyes határon túli illékonyságot is, a szubjektum azon ráismerését, miszerint a helyzeti biztonságokhoz való ragaszkodás ugyanannyira erőssé változtathatja cselekvőjét, amennyire gyengévé is. Kár, hogy ez a szokásokat és kapcsolódásokat megkérdőjelező költészet nem mutat rá ezen tényezők kulturális problémájára, kizárólag szűkebb szociális helyzetekben teszi boncasztalra azokat, s így olykor kevésbé tűnik frissnek az érdeklődés, témaválasztás. A legemlékezetesebb és leglátványosabb kísérlet az iménti állításomban hiányolt tágításra a Szabad táncban történik, ahol egy – feltehetően fiatalos – külvárosi szubkultúra dekadenciáját látjuk, szerencsére elkerülve a generációs kritikát, noha kitűnik, hogy Vados beszélője ebben az ábrázolt sokszínűségben lappangó egyhangúságot lát: „Szóval olyan, mint általában. // Lányok tenyérnyi szoknyában, / kokaintól fénytelen szemekkel. […] Nézi, mert nem tud mást.” (32.)

Vados egész koncepcióját az teszi igazán ügyessé, hogy mindezt úgy valósítja meg versbeszélőjével, hogy közben a belső nem válik a külvilág romantikus kliséjévé, hanem a külső válik belsővé; befelé forgatott lelki térré, ami szembenézésre ösztönző privát(nak tűnő) történeteket eredményez. Hiszen egy kifelé roppant érzékeny beszélővel van dolgunk, aki a vezeklő pozíciójában fogadja be a külső fájdalmakat. Efelől analizálja magát, épp csak elharapva a létösszegzést, amely feloldhatná az egész problémát. Hogy Vados univerzumában nem valósulhat meg létösszegzés, az azért zavarba ejtő az olvasó számára, mert egyben állásfoglalás is valamennyi probléma irracionális formája mellett, amely csak tovább bonyolítja az elégikus légkör sűrűjét, terheltebbé teszi a befogadást. Ez rendkívül jól áll ennek a kötetnek, sőt, a líratípusnak is. A traumák megfogalmazása inkább elemzés tárgyai, semmint görcsös válaszkeresések: kísérletek a feldolgozásra.

Minderre jócskán rétegzett, mégis tiszta, egymásra halmozott allegóriákat keres Vados, amelyek segítségével a sűrűség rendszerezetté, jól olvashatóvá válik. A tisztánlátás konfliktusa ez a kilátástalanságban, nyugtázhatjuk gondterhelten.

Tökéletes példája ennek a Rutin című vers rögtön a könyv elejéről, amely egy rozsdás macska ismétlődő cselekvésével nyit egy domboldalon, majd ezt követi az E/1. beemelése a szövegbe, mely az „Ülök sírása hullámaiban” (10.) sorral zárul, és egy lelkiismeretfurdalást felkapargató provokációval folytatódik, míg egy belülre soha meg nem érkező hatással/vággyal végződik, amelyről nehezen eldönthető, hogy megnyugvás vagy épp gyújtópontja a konfliktusnak: „ahová nem ér át / Lipótmező százötven éves csendje”. (Uo.) Az országos tébolyda behozatala a képletbe kissé fölösleges túlzásnak tűnik, de Lipótmező és a némaság egyfajta thrillerfeszültség megalkotására mindenképp jó kép, s egyben képes azt is némileg sikeresen előre vetíteni, hogy a test éppúgy törések és traumák néma helyszíne, mint egy mára funkciótlan, de emlékként velünk maradó elmegyógyintézet. A szöveget azért emeltem ki, leírva dinamizmusát, elváló rétegzettségét, mert itt a korábban említett határhelyzetiség a felépítésben is megmutatkozik, másrészt figyelemre méltó, ahogy Vados a szintén korábban taglalt apró allegorikus helyzetek előreutalásával és feltárásával foglalkozik. Mindeközben ez a tudat tehertételévé is válik, a hasonlóságkeresések tragédiájává lép elő a rutin egy asszociációs mélyítgetés eredményeképpen: egy rozsdás szerkezet mozgása nem pusztán zajt eredményezhet asszociatív befogadási keretben, az ismétlődés révén ritmikusságot, akusztikusságot is zajával, amely a nő később szóba kerülő sírós-üvöltős szcénájával hozható kapcsolatba, abban folytatódik, hiszen ott egy kellemetlen hang keletkezik. Ez a dallam címkét kap a beszélőtől, a dombot pedig a szoba viszi tovább. Voltaképpen a beszélő környezetének, érzéseinek és hatásainak-hangjainak láncolataként áll össze egy nagyon tömény és terhelt univerzum, amely minden új egység nyitásával elhiteti, hogy kimenetet jelent a problémákból, miközben épphogy újra és újra ugyanabban maradunk, csak egyre mélyebbre látva. Az antikvitás cirkuláris büntetés‒szenvedés történetét, a prométheuszi sorsot idézi ez a versvilág mechanizmusait vizslatva – ráadásul a klasszikus sztoriban is fontos szerepe van a határok elmosódásának és az ezekből fakadó konfliktusoknak, még ha itt nem is elevenednek meg mágikus elemek. A Nincs véna Kaukázusa a társas kapcsolódások lemezeinek ütközéséből jön létre, és a hegy amennyire elválasztóvonal a valós földrajzi terünkben, épp olyan mezsgyetalálkozás Vadoséban is az a tapasztalat, amely élet és halál között húzódik, s amely folyton felismerésre kerül a versekben. (A Kilenc című szövegben fel is tűnik a madarak kínozta máj toposza is, eléggé ráerősítve a Prométheusz-cirkularitásra.)

A testtapasztalattal; annak fizikai határaival, amely a szellemire is hatással van, muszáj számot vetnie egy ilyen lírai világnak. A kötetben rendre jól fel is épül ez a vetület, sőt a test és a tudat filozófiai, nagyjából karteziánus egységére bukkanhatunk, ahogy annak a Kéz melegével című versben realizálódó szétbontásával is. A Felesleges című lírában a megszólaló a halállal szembesül, de izgalmas módon leginkább az időérzékelésében érhető tetten a halál masszív jelenléte, mintha az idő dermedtsége lenne a valódi zökkenés a megálló mutatókkal, és ebből adódna a kiszolgáltatottság felismerése is, hiszen az időtapasztalat után realizálódik a dualizmus megszakadása: „csuklóján mindkét mutató megállt […] néztem, mint aki nem érti, / hogy elmegy, hátrahagyja magát.” (18.) Ilyen apró megoldások jól előkészítik például az olyan szövegeket, mint amilyen a Sérült szövet is, ahol a test határait már megkérdőjelezi, fenyegetően állítja be a beszélő, nem valami közvetítőjeként, a test ugyanis itt megbocsát, de nem felejt.

A Nincs véna kötetcím is a rétegek egymásba olvadását magyarázza, de leginkább a halál tematikája felől. A Folyosó vége című lírában a halál meg is személyesül, méghozzá mókásan, és fontos, hogy Vados beszélője nem pusztán egy gyermekhez hasonlítja, de maga is épp olyan pimaszul és gyermeki módon láttatja a letargikus témát, amelynek tükrében egyébként a kötet egészét nézve egy fontos stílusjátékot foglal össze e szöveg. A lehangoló eseményeket, cselekményeket egész sokszor megtöri egy-egy oda nem illő kifejezés: a zaj dallá válik, a félelem, az ismeretlen tárgya hétköznapivá, és így tovább. Ennek minősége kettős a könyvben: izgalmas stilisztikai kísérlet, nagyon gazdaggá is teszi ennek minimalizmusa is a versanyagot, de a beszélő kilétét rossz értelemben relativizálja. Nem világos ez alapján ugyanis, hogy a beszélőnek ezen gesztusa mikor eufemizmus, amellyel traumát dolgozhat fel elvileg, mikor és miért vált gyermeki nézőpontra esetleg (ha erről van szó), vagy mikor és miért ironizál olyan módon, amelynek révén a beszélő normalitása megkérdőjeleződik? Ingatag része ez a koncepciónak, kissé összezavaróan túl sok mindent hagy nyitva ez a lebegtetés. Ha konkrétan lehorgonyozható lenne a beszélő kiléte-miléte ebben a kötetben, nagyon sokat adna hozzá a téma érdekességéhez.

Tor Ulven Türelem (Versum-könyvek, 21. Század Kiadó, Budapest, 2020) című, Vajna Ádám fordításában magyar nyelven is elérhető kötetét juttatta eszembe a halálhangulat-elmúlásatmoszféra és az irónia pikáns egymásba csavarása: Ulvennél figyelhető meg például, hogy a történelmi lenyomat kajánul megmosolyogja az annak kitett személyt, ez a hideg humor Vadosnál is jelen van, tökéletesen megjelenik az egyik legjobb versében. A Napsütés hideg széllel esetében azzal találkozunk, hogy a beszélő mennyire kiszolgáltatottá válik annak, akitől egy (megfigyelési) rutint átvesz, és amelynek következtében egy komikus ismétlődésre ítéltetett az, aki beszél (mendegél felfelé, de annak ellenére, hogy egy gödörben van, omlik alatta tovább és a végtelenségig foszlik minden).

A folyamatosan érlelődő határfelismerések és a rajtuk keresztül hol egyértelműen tapintható kettősségek, hol a felismerhetetlenségig összekeveredő kettősségek egy fontos és pragmatikusan okosan választott eszköze a tűz motívuma is a Nincs vénában (a Prométheusz-allúziónak persze ez is része). A kötet dereka után nem sokkal megkapjuk a nyitóvers – a Nagyokat harap belénk a tűz – kommentárszövegét (Mellek). A nyitóversben a hát fontos szereppel bír, ahogy a harag odagyűlése is, míg a Mellekben egy hátra tetovált csellóval találkozunk. Tökéletes oppozíciót hoz létre Vados a kötetben és belső keretes szerkezetet is ezáltal a könyvben. A fogalmi tudatosság Vados versnyelvének legszebb pillére, a különféle részek, szavak egymásra játszása, melynek révén ez a rövid és tematikailag egyirányú versanyag ide-oda cikázó lesz. Egymástól eltérő szövegei gyakran lépnek kölcsönhatásba apró hajszáleres utakat építve ezzel a véna köré. A két említett szövegnél például megfigyelhető, hogy a testtájék jelölésében két stílusminőség csúszik össze azáltal, hogy rezonál a két vers: egy kellemetlen érzés szimbóluma egy kellemesebbel válik felcserélhetővé – a cselló eufonikus hangja a gyűlölet és annak esetlegesen ordító hangjával. E felcserélhetőségekben elég nagy energia van: a fogalmi játékok miatti asszociációs keveredés szándékosan iktatja ki a biztonságérzetet, amely az egzisztenciális szemlélődés mellé fojtogató, jó értelemben vett idegesítő fogásként társul.

Az általam kiragadott belső keretezés csupán egy lehetősége a kötetnek, további verskapcsolatok mentén is lehetne olvasatokat próbálgatni. E keret után az válik nyilvánvalóvá, hogy egy feszültséget feloldott Vados lírája, mely a testkép-önértelmezés labirintusain át zajlott, s utána ezt követi a könyvben egy olyan vonulat, amely már jóval intimebb társas kontextusban szemlélteti a test és a tudat viszonyát. A halál metaforái, attribútumai a gyönyört képesek jellemezni: a Z. és a Csak vágy című versek csúcsra járatják rögtön ennek ábrázolását – naturalisztikus (test)horrorok hangulatát idézve írnak le, kommentálnak, illetve dolgoznak fel aktust, mintha eldönthetetlen lenne, hogy gyönyört vagy félelmet keltő két emberi test összetalálkozása. A Minek csinálod? című vers izgalmas játékot indít be, Nagy Márta Júlia első kötetéből, az Ophélia a kádbanból a My baby shocked me című költeményt juttatta eszembe, ahol a materiális viszonyok felskiccelése már-már szociografikus, társadalmi kommentár értékkel is bírhat, ahogy ez Vadosnál is ebben a nagyon hasonló szövegében helyzetté válik. Itt hangsúlyos az is, hogy a beszélő abból kreál szociografikus, és egyébként nyomaiban szatirikus látásmódot, hogy miközben beszélője neme nyilvánvaló, érzékenysége és érzéketlensége egyszerre imitál női és férfi sztereotip jegyeket is. Mindkét tulajdonság odaítélhető mindkét nemnek, tehát a szexizmus megmérettetik és elbukik; egyenlő viszonyt látunk, egyenlő kiszolgáltatottságot, amely a testi lehetőségek érzékelhetőségét tovább mélyíti. De említhető még a Ronda nő is, ahol az igazság a halállal kacérkodik, amelyre egy korábbi megszemélyesülésből ismerhetünk rá. Minden összefügg mindennel a Vados által teremtett univerzumban. Szituációk folynak egymásba, következmények láncolata mentén haladunk, és néha krimiket idéző váratlansággal jelennek meg összefüggések. A Ronda nőből azonban kihámozható negatív példa is, Vados olykor, mint itt is, túl általános, túl tág fogalmakat használ metaforaként (itt például: ,,Az igazság egy ronda, öreg nő” [39.]), amely bár megnyit – akár komikusan – meditatív lehetőségeket, de azok folytatásához már nem biztosít semmit az olvasónak.

Hogy a fogalmi, képi fonatok mellett nagyobb ívű tartalmi iránnyal is rendelkezik a koncepció, méghozzá igen okossal, az csak a könyv vége felé tudatosul, de ez előnyére válik a Nincs vénának, mert közben szabadságot hagy Vados az olvasónak azáltal, hogy az ívek, átkötések a kötetben jelöletlenek. A kezdetben egzisztenciális dilemmákat lassacskán fel-felváltó egyre inkább materiális kontaktokat előbb az imént említett nyomokban szociológiai keret felé történő kacsintás, ezt követően pedig – egészen pontosan – az Összeomlás-bejelentőtől egy alanyi hanghordozás zárja, mely hétköznapibb is, és mely épp attól hiteles, hogy kiderül, Vados a kötet addigi részeiben azt vizsgálta, hogyan érdemes nem a priori tekinteni egy alanyi hangra, hanem kiépíteni az odavezető alagutat.