„Építettem, teremtettem…”

(Fekete Vince: Szilágyi István [beszélgetőkönyv]. MMA Kiadó, Budapest, 2022)

Az elmúlt fél évtizedben példás tervszerűséggel irányította az olvasói figyelmet Szilágyi István életművére az MMA Kiadó, hiszen esztendőnként egy-egy fontos, hiánypótló kötetet jelentetett meg hozzá kapcsolódóan. A kiadványok sorát Márkus Béla monográfiája nyitotta (Szilágyi István, 2018), majd a Katlanváros vallomásai (2019), a Messze túl a láthatáron regény (2020), A hóhér könnyei prózaválogatás (2021) és tavaly Fekete Vince az íróval készített beszélgetéseinek könyve láttak napvilágot. Utóbbi, a szintén egyszerűen csak Szilágyi István címet viselő, tetszetős kivitelű album két okból is unikális: egyrészt – amint a kérdező, az ifjabb pályatárs előszavában rámutat – a felvételek miatt, amelyek éppen megfelelő időben történtek ahhoz, hogy belőlük az élet és mű íve, teljessége még láthatóvá váljon, másrészt pedig a Demeter Zsuzsa által remekül összeállított fotóanyag teszi azzá, amely nemcsak illusztrálja, kíséri a szöveget, hanem önmagában is megállja a helyét és élvezhető.

Az interjúk közül az elsőt 2008-ban, Szilágyi István születésének 70. évfordulója alkalmából vette fel Fekete Vince, egyetlen hosszú nap alatt (szeptember 10-én), Kolozsváron, a Helikon szerkesztőségében és alanya Szamos-parti lakásában, míg a második közös irodalmi fellépéseik egyikén, Bukarestben hangzott el, immár közönség előtt, 2012 októberében (a kötet hátsó borítójára tett ajánlóban – tévesen – 2015 szerepel). Amint könyvbéli terjedelmükből is kitűnik, a korábbi az átfogóbb, a voltaképpeni nagy beszélgetés, ám ez korántsem jelenti azt, hogy a rövidebb csupán kiegészítés lenne, hiszen, ahogyan a meginterjúvolt rögtön az első válaszában mondja: „Ahányszor az ember visszagondol, elmond valamit a múltjából, az annyiféleképpen hangzik. […] akárhányszor felidézhetnénk vagy elmondhatnánk az életünket, soha sem lenne azonos az előzőkkel.” (13.) E két történet és az említett gazdag képanyag mellett a korpuszt Farkas Árpád 1977-ben a marosvásárhelyi Igaz Szóban megjelent kis írása (Sz. I. bajusza) teszi teljessé.

A kolozsvári, „Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam” című interjúnak már a bevezetője is érdekes, ugyanis Fekete Vince leírja benne a beszélgetés előkészületeinek körülményeit. Innen tudható, hogy a művek, a szakirodalom és a további fellelhető tudnivalók elolvasása után Kászonújfaluban fogott neki a forgatókönyv összeállításának, ahol – a modern civilizáció néhány nyoma kivételével – mintha az Üllő, dobszó, harang atmoszférája elevenedett volna meg. Az autentikus környezetben döntött végül úgy, hogy a benne mindezek és természetesen a találkozások alapján összeállt Szilágyi István-kép felől közelít az íróhoz és faggatja életéről, pályájáról. A tudatosság és tervszerűség eredménye, hogy az interjú végül – akárcsak egy gondosan elképzelt és pontosan kivitelezett épület elemei – tematikus blokkokból állt össze, amelyek címe egy-egy találóan választott, válaszbéli idézet lett, hasonlóan az egész beszélgetéséhez.

A „Hintázott az út velünk” című egység ennek megfelelően a gyermekkorba tekint vissza. Megidézi az apai nagyanyát, a nagycsalád tizenegy életet adó mátriárkáját, aki gencsi katolikusként ment férjhez Zilahra és illeszkedett be a helyi, toleráns, de zárt és összetartó református közösségbe. S a korai, szerencsés kimenetelű, vízhez kötődő balesetek, ám még inkább a világháborús események kapcsán az édesapát, akiről csupán kevés emlék maradt, maradhatott, hiszen elesett a doni hősök között. (Hadiárvaként Szilágyi István így többek közt Bella István, Utassy József vagy Kovács István sorsosa.) Ezekből a vérzivataros évekből származik a címmé emelt citátumot kibontó történet is a kíváncsi és kalandvágyó fiúkról, akik az út alatti betoncsőbe mászva hallgatták, ahogy átdübörög a tank felettük. Az apa visszatérésére évekig vártak, azután csak a képzelet éltette tovább és az édesanya – a harmadik említett kedves személy – egyedül nevelte tovább fiát és annak kishúgát. (A szülők fényképei alapján feltűnő, hogy az író az anyai vonásokat és az apa tekintetét örökölte.)

A „Mindent, ami később lényeges lett számomra, onnan hozok” természetesen a feltarisznyázó Zilahra utal. A város kapcsán szóba kerülnek az Ady-korabeli vallási és nemzetiségi megoszlási arányok, a már személyesen is megtapasztalt olvasóegyletek működése és a rádióhallgatási szokások. A könyvkedvelő nagymama ismételt felemlítése mellett pedig az anyai nagyapa, a „vín Zemó” alakja teszi teljessé a családi pantheont. Ő volt a família fekete báránya, akinek életét felesége első világháború idején történt elvesztése tette tönkre, az örök kőműves pallér, a nagy különc. Hadi elbeszélései éppúgy megérlelték a lelket, ahogy a növekvő-erősödő gyermeki test beleérett a háztáji munka világába, a közösség rendjébe.

„A hiteink, a vállalásaink” már az érésidő végére kalauzol. Felvillantja a családot többszörösen is érintő – hiszen az anya paplant varrt, az apa ágán tímárok voltak – házi kisipar szétverésének folyamatát és az ezzel összefüggésben kialakult, védekező hazudási reflexet, ami voltaképpen hozzájárult az íróvá váláshoz. Erről a kötetben így vall Szilágyi István: „Nagyon rossz néven veszik tőlem, mikor megkérdeznek, hogy hogyan lettem író, és azt felelem, hogy úgy, hogy jól tudtam hazudni. Megszoktuk, hogy kicsi fiam, ezt az iskolában nehogy, vagy az utcán nehogy meghallják! Az életünknek nem szabadott kihallatszania, a munkánknak sem, a gondolkodásunknak sem, másrészt pedig élni kellett, meg kellett tanulni, mit kell mondani nekik. […] És ez elhúzódott a felnőttkorig, amikor már tudatosan vállaltad, és ekkorra már szinte automatizmussá vált, mert beleszoktál, hogy ez kell nekik, ez az igazság, és ezt tudjuk otthon, és a kettőt nem volt szabad összezavarni álmodban sem.” (37.) A megtévesztésre törekvés 1956-ban és aztán 1968-ban tört meg, amikor a rendszer megmutatta igazi természetét, azt, hogy nincs emberarcú szocializmus, akik azt követően is elé mentek a hatalom elvárásainak, azokat tekinti árulónak az író. Az 1960-as évek vége és az 1970-es évek eleje ugyanakkor az egyetemes magyar irodalom erdélyi ágának egyik legtermékenyebb időszaka volt, amikor egyidőben alkottak a rendre jelentkező nagy nemzedékek képviselői – közös arcképgyűjteményük érzékletesen jelzi ezt az értékgazdagságot. A közéjük tartozáshoz olyan fontos, valós és jelképes iskolák indítottak, mint a megszűnt kolozsvári vasúti gépipari középiskola, majd kemény munka mellett – rövid váradi kitérő után – a szatmári esti líceum, ahol Szilágyi István érettségit tett, a hamvába holt mozdonyvezetői pálya, közben a maradandó élményt jelentő olvasmányok, elsősorban természetesen regények (főként hazai, német, orosz, francia és amerikai klasszikusok és kortársak) sora, a kolozsvári jogi kar, nyaranta cséplésnél zsákolással, zilahi katonáskodással és az első, munkásvilágból merített novellák.

A „Végigkísérték azokat az éveket” az Utunk szerkesztőségében megismert munkatársakra vonatkozik, akik közül a prózarovatot vezető Szabó Gyulára, a Gondos atyafiság szerzőjére, kiszállásaikra különös szeretettel emlékezik a válaszadó. (Érdekesség, hogy Szabó Gyula – közel tíz évvel halála után – a Hargita Kiadóhivatalnál megjelent Válogatott novellák című kötetét éppen Fekete Vince szerkesztette.) A székelység alaposabb megismerése a szerkesztőségi utak mellett az egyetemről választott feleségnek, Tamás Júliának is köszönhető, akivel és aztán gyermekeikkel, Istvánnal és Eszterrel sokat jártak az asszony rokonainál, különösen a szülői házban, Torján. (Beválogatott közös képeik példás, az évek során is változatlan meghittségről, szeretetről tanúskodnak.) A biztos és támogató családi háttérnek abban is nyilvánvaló szerepe volt, hogy az író, bő tíz évvel az indulás után, a Kő hull apadó kútba 1975-ös megjelenésével igazán beérkezett, sikeres lett. Ennek hatását – visszatekintve – így értékeli: „ennek a negyvenéves kor előtti úgynevezett sikernek nemcsak az volt a hozadéka, hogy később nem következett be nálam frusztráltság, hanem volt egy negatív hatása is: úgy éltem, mintha három életem lenne, tehát, hogy »ej, ráérünk arra még«, nem az önteltségtől, hanem mert nyugodt voltam. Megnyugtatott az, hogy nincs hova sietni. Na meg most már tudni véltem, mi mit ér.” (65.)

Az írás áll a „Hogy az úgy legyen, ahogy én akarom” középpontjában. Elsőbben – a gondolatmenetet folytatva – természetesen az opus magnum születésének körülményeit, különleges kimunkáltságának, kiírtságának okait járják körül a beszélgetők, kitekintve a kritikai fogadtatásra is, majd az Agancsbozót, a Hollóidő és az újabb prózai tervek felé lépnek tovább. Lélektani szempontból is különösen érdekes, ahogy Szilágyi István nőalakjait, elsősorban Szendy Ilka jellemét, motivációit elemzi, vagy immár a Messze túl a láthatáron és A hóhér könnyei megjelenése után visszakövetni, miként beszélt az akkor még forrásban-erjedésben lévő művekről, hogy az elmondottakból mi és miképpen valósult meg. A szövegek lírai és dramatikus elemeit tekintve pedig nem meglepő az író társműfajok iránti vonzódása, a versmondás szeretete.

Egyértelmű irányba tesz innen rövid kitérőt a „Rengeteget kaptam a filmtől”. Hiába volt a mozgóképnek gyermeki képzeletet formáló szerepe, hiába határozta meg – mint fentebb említést nyert – a pályaválasztást, hiába írt egy időben rendszeresen a budapesti szemlékről, saját alkotásait megőrizte magának a szerző, a megkeresések ellenére nem engedélyezte feldolgozásukat. Ehhez bizonyára hozzájárult Fábry Zoltán sikertelen kísérlete is, aki a Kő hull apadó kútba című regényt akarta megfilmesíteni, a tervet azonban elsodorta a 1970-es évek végi nagy infláció.

A „Munkálkodom, teszek-veszek” végül a hasznos-szép elfoglaltságoknak szentelt, amilyen a késfenés, vagy az olvasás. Utóbbi kapcsán nemcsak az író fiatalabbakra is eső, értékkereső figyelme mutatkozik meg, de az a jó szerkesztőként szintén érvényesített elv is, amely szerint a minőség előbbre való a személyes szimpátiánál. S a zárlatban a saját olvasók is sorra kerülnek: „nekem van egy nem túl népes, de valami egészen elszánt, mára – nem nagyképűség ez – bemérten létező híveimnek egy csapata, csoportja, de irodalomkritikusok is, […] tehát van egy világ, amelyik engem számontart, nemcsak hogy olvas, de velem jön, meg velem érez, mondom, nem túl népes ez, de nem is jelentéktelen számú. És hát ez nekem nemhogy elég, de sok is.” (91.)

Hasonlóan épül fel az „Egy nyugalmazott szarvasbogárpásztor” találó címmel közreadott bukaresti beszélgetés is, azzal a kis különbséggel, hogy ott a rendelkezésre álló kevesebb idő, ennél fogva a rövidebb terjedelem miatt sem válik önálló egységgé a bevezető. A közben megjelent Bolygó tüzek (2009) novellaválogatástól indulva, természetesen hamarabb is jut a diskurzus a nagyobb lélegzetű prózaművekig: a novellaötletből kibontott Kő hull apadó kútbáig, az Agancsbozótig, amelynek születésében a természet-, a hegyjárás kedvelt szokása is szerepet játszott és az egykönyvűség irodalmi átkától megváltó Hollóidőig. A „Még fogadalmat is tettem, hogy se az életemet, se a házunk táját…” személyesebb jellegű kérdései inkább az életre, a pályára vonatkoznak. A feleletekben az érésidőből ismét megelevenednek a zilahi évek, a háború tapasztalatával, hadiárvasorssal, a történelem és a hallott egyéni történetek iránti érdeklődéssel, későbbről megmutatkozik a kísérletező, titokfejtő hajlam és feltárul a saját alakok titka, hogy közülük melyek a legkedvesebbek alkotójuknak. Az „Építettem, teremtettem…” pedig remekül összegzi a tapasztalatokat, a szerkesztőit, az íróit, a megélt sorsét, egyben levonja az interjúk és a nem rögzített beszélgetések közös tanulságát: „Tulajdonképpen úgy az egész megérte, mint vállalkozás, tehát hogy kettészakította, -hasította az életemet. Megérhettem azt – akár lett belőlem valami, akár nem –, hogy teremthettem. Tehát gondolatban: építhettem. Építettem, teremtettem, azt, amit írtam.” (113.) Ezt erősíti meg Farkas Árpád szép szövege Jajdon fejedelme, Szilágyi István jellegzetes bajuszáról, amelynek beemelése méltó módon állít emléket az azóta eltávozott barátnak és pályatársnak is.

Az író készségéből, Fekete Vince szorgalmából, Demeter Zsuzsa gondosságából, a Magyar Művészeti Akadémia dicséretes kiadói törekvéseinek folytatásaként újabb fontos és értékes könyv született, amely nemcsak a Szilágyi István világában, ebben a nem túl tágas, kényelmesen, örömmel bejárható univerzumban való eligazodást segíti, de kedvet kelthet a művek (újra)olvasására is.