A megérkezés bizonytalansága

(Bödecs László: Kánaánhoz közelebb. Napkút Kiadó, Budapest, 2022)

Bödecs László harmadik verseskötete érzékenyen ötvözi a belső útkeresést a külvilágból érkező benyomások leírásával. Annak ellenére, hogy a kötet első olvasásra formai és tartalmi szempontból egyaránt homogénnek nevezhető, sok, összesen hét, váltakozó hosszúságú ciklusra tagolódik. A ciklusok közül az első és az utolsó Prológus, illetve Epilógus címmel szerepel, ami epikus jelleget, a regényszerűség benyomását kelti az olvasóban. Az előfeltevés nem alaptalan, hiszen maguk a versek is jellemzően egy oldalas, vagy annál valamivel hosszabb, narratív elemeket sem nélkülöző szövegek.

Ezt az érzést sokszor a beszédhelyzet is megerősíti: „Ha van történet, hát mesélhető, / kezdjünk bele rögtön az elején.” (Hátha tudod, 10.) Ugyancsak próza benyomását kelti a 16. oldalon olvasható vers felütése: „Péntek este volt, és a város egyik / főbb utcáján mentem hazafelé” (A munkanap vége, péntek, 16.) A tartalomjegyzéket áttekintve nyomban feltűnik, hogy a Prológus és Epilógus közti öt ciklus verscímei (leszámítva a római számmal jelölteket, melyek szerepéről és jelentőségéről a későbbiekben lesz szó) ugyanazt a mintát követik: mindegyik tartalmaz napokra, napszakokra történő utalást (például A munkanap vége, péntek, Papírzacskó, kedd éjjel, Nagytakarítás, péntek délelőtt). Ez a megoldás, túl azon, hogy egy ciklusokon átívelő struktúrára figyelmeztet, az epikus jelleget erősíti, naplószerűvé téve a szövegvilágot, mintha egy folyamat kibomlását helyezné a középpontba. Erre egyébként már a cím is utal, hangsúlyossá téve a közeledés mozzanatát, illetve a megérkezés lehetőségét.

Az imént említett naplószerű önreflexiók képezik a kötet egyik fő irányvonalát. A versek beszélője javarészt Budapesten mozog: vagy már eleve a várost járja, vagy épp megérkezik oda, jól azonosítható helyszíneket keres fel, sétáinak pontos útvonalát nem egy esetben rögzíti (nem meglepő, hogy a Kedd reggel, egy város két fele között című versét Mándy Iván születésének századik évfordulójára ajánlja, akinek prózájában ugyancsak kitüntetett szerep jut a fővárosi térnek). Az efféle terepbejárások mellett a hétköznapok rutinja is körvonalazódik: a lírai én dolgozni megy, edzésből jön haza, házimunkát végez, párkapcsolati válságon megy át, szerelmes lesz, hajléktalanokkal elegyedik szóba, végighallgatva történetüket, és a mindezen események keltette benyomásokat letisztult, a legkevésbé sem túlírt mondatokban rögzíti.  

A kötet remekül sikerült nyitóverse a beszélő külvilághoz való viszonyára reflektál. A cím sejteti, a későbbi képek pedig egyértelművé teszik, hogy az elkülönböződés, a kívülállóságból adódó függetlenség a lírai én alapélménye. Ezt támasztják alá olyan sorok, mint a „lehull rólam az emberi arc” vagy a „szabad vagy, én is az vagyok, / van még fantáziám, a valóság nem korlátol” (Független, 7.) Az egyén és közösség viszonyrendszerében utóbbit a kötet egészében meghatározó város jelképezi. Ennek fényében az alábbi sorok ugyancsak a különállást kifejezendő képekként értelmezhetők: „Állat leszek az erdőszélen, / vöröslik, majd kiszakad belőlem a város, / de nem félek már, szelíd vagyok és magányos.” (Uo.) Érdekes ugyanakkor, hogy a viszonyok némiképp átrendeződnek, hiszen nem a város veti ki magából a lírai ént, hanem fordítva, a beszélő az, aki megszabadul az ember alkotta civilizációtól, ami egyfajta teherként, már-már betegségként létezett benne.

Jól elkülöníthetőek a többi szövegtől a római számokkal jelzett darabok, melyek egy várost ostromló hadvezér E/1-ben megfogalmazott reflexiói. Nem derül ki, melyik korszakban játszódnak az események, semmilyen támpontot nem kapunk a hadvezér kilétét illetően, jóllehet, stratégiáját, valamint az idő múlásával személyiségének néhány alapvonását is alaposan megismerheti az olvasó. A kötetben tehát két lírai én is feltűnik: egyikük a Budapestet járó, saját mindennapjait és benyomásait rögzítő beszélő, másikuk pedig a vélhetőleg más időben és helyszínen megszólaló hadvezér. Érdekes módon ez utóbbi esetben jóval kevesebb a jelentőséggel bír a mikor és hol kérdésköre, mivel a konkrétumok, valamint a külső tér eseményei helyett a figyelem a belső világra, egy gondolkodásmód megismerésére összpontosít. Ezen a ponton adódik a lehetőség, hogy az interpretáció a kötetnek ezt a két különböző beszélői vonalát összehasonlítsa. Első ránézésre magától értetődőnek tűnik a hétköznapok világának banalitása, valamint a hódítás és birodalomépítés grandiozitása közti nyilvánvaló különbség. Jóllehet, a kötet felépítése egy olyan olvasatot sem zár ki, ami a két szólam lehetséges kapcsolódási pontjaira támaszkodik. Rögtön szembetűnő a megszólalásmód hasonlósága, hiszen mind a lírai én, mind a hadvezér tárgyilagosan fogalmaz, letisztult stílusú mondatokban összegzi benyomásait, tapasztalatait. Hasonló szerzői intencióként kell értelmezni azt a tényt, hogy a stratégiai töprengések nem egy homogén, önálló szövegtömböt alkotnak, hanem a kötet különböző pontjain bukkannak fel, ily módon a kontraszt mellett a kapcsolódásokra is figyelmeztetnek. Tematikai szempontból is érzékelhető egyfajta koherencia kialakításának a szándéka. A 20. oldalon kezdődő szöveg egy szakasza ironikusan foglalja össze a beszélő jövőbeli terveit: „El kéne költözni vidékre, de legalább Budára, / elvenni egy szofisztikált nőt, / aki csinál majd pár gyereket velem […]” (Padon töltött délelőtt, megint vasárnap, 21.) A hadvezér következő oldalon olvasható fejtegetése ugyancsak a családalapítás lehetőségét veti fel, azzal a fontos különbséggel, hogy itt a beszélő egyértelműen saját kivételes helyzetét hangsúlyozza: „Dinasztiám, ha lesz is, én az első generáció vagyok.” (III., 22.) Más esetekben egy árulkodó hasonlat teremti meg a kötet két világa közötti kapcsolatot: „mint leszerelt sereg, járok-kelek, ha hazafelé megyek” (Városkép, péntek délután, 34.) Az elmélkedések IX. darabja már a győzelem kivívása után születő új világra fókuszál, míg a nem sokkal utána következő vers, ha jóval nagyívűbb lépték szerint is, de ugyancsak egy új világ kialakulására kérdez rá: „hány évmillió kell, hogy a részecskékből / lassan, de biztosan új világok teremjenek?” (Mozi után, vasárnap, 57.) AZ Epilógus előtti ciklus (Hazaút, menedék) nyitószövegének harmadik egysége jól párhuzamba állítható a hadvezér szólamának ostrom-jeleneteivel: „A város, ahová szabadon érkezem, romokban áll.” (Kézrátétel a halpiacon, hétfő, 65.) A beszélő idősíkján természetes nem egy hadsereg, hanem felételezett átépítések, felújítások torzítják a városképet, a leírás azonban hatásos, organikus metaforákban bővelkedő: „A felbontott beton alól műanyag csőburkolatok / kandikálnak ki, törötten, foghíjasan […] / mely behálózza a mélyréteget, beteges bájai, / akár egy szennyezett tengerpart dagály után.” (Uo.)

Figyelemreméltó folyamat bontakozik ki a hadvezér fejtegetéseiben. Ahogy a háttérben zajló események sem érnek véget az ostromlott vár elfoglalásával, úgy a győzedelmes stratéga sem fejezi be a diadal pillanatában reflexióit. Az idő előrehaladtával önértékelése egyre magasabb szintekre ér, személyiségének torzulása összhangba kerül hatalma növekedésével. Az eleinte machiavellista módra praktikus vezér meg van győződve arról, hogy egy nagyobb akarat nevében cselekszik: „mi arra megyünk, amerre a legfelsőbb erő visz minket, / akarata a miénk is, és egybevág az emberiség akaratával” (VI., 37.) Felismeri, hogy az igazság egyedül a győzteseké, ők döntenek sorsok felől és szabnak új irányt a történelem menetének: „terjeszkedésünk üteme igazolja, / velünk az igazság.” (Uo.) A folyamat betetőzéseként demagóg módon kezdi visszhangozni, hogy tevékenységének végső célja az egység, ezáltal pedig a béke megteremtése: „attól kezdve egység lesz, egyetértés” (VII., 41.) Mindezek után nem meglepő, hogy feletteseivel is konfliktusba keveredik. Elhibázott önértékelése teszi, hogy a hadvezetésre úgy tekint, mint tervei legfőbb akadályozója: „És a grémium néha lehetetlen dolgokat kér, / visszatérni, megfordulni, megkötni az időnyerő, hamis békét” (VIII., 46.) Ezen a ponton a kegyetlen, mégis céltudatos katonai vezető csaknem teljesen levetkőzi korábbi önmagát, szerepét és a hadsereg jelentőségét már-már eszkatologikus távlatokig nagyítja fel, ezáltal a küldetésének létjogosultságát alátámasztó retorika egyre inkább egy vallásháború szólamaira kezd hasonlítani: „A hadsereg adatik az igaz Királyságból, a mi célunk / megtéríteni a hitetlent, / egyesíteni minden akolt” (Uo.)

A hadvezér messianisztikus tévképzeteihez vezető folyamatot érzékletesen ellensúlyozzák a másik szólam beszélőjének állandó önreflexiói. Nem idegen tőle a vívódás („A gonosz itt vigyorog a sarkokon, / az újságokban, csábos mosolya lehetne az enyém is.” Kézrátétel a halpiacon, hétfő, 66.), önmagával kapcsolatos alapélménye a bizonytalanság, a befejezetlenség. Egy szép hasonlat szerint a gálya léte csupán a tengeren nyer értelmet, alkotóelemeire bontva, félkész állapotban, nem képes betölteni a lényegét. Ehhez hasonlóan értékeli saját szerepét és jelentőségét a lírai én: „Én is félbe vagyok hagyva, csoda, / ha megúszom, hogy elmerüljek, mielőtt rátalálnék a zöld olajágra.” (Uo., 66.) A hajó-képpel kapcsolatos konnotációk kijátszása, az özönvíz-történet felidézése kiterjesztik a hasonlat értelmezési horizontját, tovább fokozva az identitáskeresés jelentőségét. A beszélő (szemben a hadvezérrel) nem értékeli túl szerepét és jelentőségét (ezt igazolja a mindennapi benyomásokat megörökítő lírai napló hétköznapisága), képes ugyanakkor reálisan felmérni a dolgokat, miszerint a tapasztalatokat és a folyamatos önmegismerés kínálta lehetőségeket veszni hagyni sem érdemes: „Nem maradhat úgy, hogy hasztalan heverjen / ekkora tömeg, megrohadjon vagy szétszéledjen / valamiféle, még puszta léténél is nagyobb / adományra apellálva.” (Uo., 67.)

A szólamok viszonylagos egymásba mosódása az epilógus utolsó versében megtörténik. Pilátus alakjának a felidézésével Bödecs egy jelentős értelmezéstörténeti hagyománnyal bíró figurát szólaltat meg. Az életére visszatekintő helytartó rögtön a vers elején levonja számvetése tanulságát: „Kormányzáson és hadjáraton túl, / megbízatásom véget érvén, / mondhatom, hamis hit volt / e gazdagság” (Pilátus utolsó hajnala, 81.) Bödecs Pilátusa Bulgakovéra emlékeztet A Mester és Margaritából: érzékeli a világi javak, a hatalom mulandóságát, álmaiban megjelenik neki Jézus, továbbá, mivel maga is egy hatalmas hivatali gépezet része, nem lehet szabad, nem válhat függetlenné. Bulgakov regényének a vége a megváltást hozza el Pilátus számára. Bödecs versében a Jézussal való azonosuláson van a hangsúly. Pilátus álmaiban nem képes ránézni a Krisztus tenyerén tátongó sebre, mert saját kezén kezdi érezni a vérszagot. Olyankor rajta is megjelenik a stigma, ontva magából a vért, amit sem víz, sem kötés nem csillapíthat. A megváltást a víz képzetköréből merített kép teszi teljessé: „Tenyeremre már úgy nézhetek, mint felhőre. / Kiterjesztem fölétek. Mondhatom, / életem nem hiába volt, / esőt bocsát a szikkadt, éhes földre.” (Uo., 83.) A megváltás képi síkja a természet termékenységén alapul: az esőfakasztás, a vért és a bűnt elmosó víz egyaránt biblikus motívumok. Ezek szimbolizálják a megelégedést: „Mondhatom, / életem nem hiába volt”.

A hadvezér legutolsó megszólalása épp ennek az ellentéte. A X. számú szöveg negációk sorozatából áll: nem a bevonulás hozza el a dicsőséget, nem a diadalmenet, nem a történetírás által biztosított örök emlékezet, nem is a hazatérés. Hiába teljesítette feladatát a vezér („lábam előtt az eltört pohár”, X., 61.), győzelme értelmét nem találja, így hát a vers egy sokatmondó kérdéssel végződik: „És akkor hogyan tovább?” A különbség Pilátus és a vezér sorsának végkifejlete között szépen összecseng a lírai én korábbi tapasztalatával: a vívódás, az elbizonytalanodás, végső soron az alázat ágyaz meg önmagunk elfogadásának. Ezáltal juthatunk közelebb a megváltáshoz, ha csak jelentéktelenül apró lépésekkel is, egy reménybeli Kánaán felé vezető úton.