A sötétség természetéről

(Szigeti Kovács Viktor: Karakondzul éjszakája. Ciceró Kiadó, Budapest, 2022)

A holtak országa külön királyság volt, ahol Karakondzul uralkodott öröktől fogva. (107.)

Izgatottan vártam Szigeti Kovács Viktor legújabb könyvét, a Karakondzul éjszakáját, amely a Merítés-díjas¹ A táltos folytatásaként 2022-ben került kiadásra. Ismerve az író munkásságát, biztos voltam benne, hogy újabb minőségi kötet fog kikerülni a keze alól; ismerve A táltost, bíztam benne, hogy e kiváló regénynek méltó folytatása lesz a második rész.
Bár a Karakondzul éjszakája egy sorozat második részeként látott napvilágot, önmagában is megállja a helyét, az előzmények ismerete nélkül is kerek egész. A szerző könnyedén szövi az első kötetben történteket a sorok közé, segítve ezzel azokat, akik lemaradtak, ugyanakkor nem untatva azokat sem, akik olvasták A táltost.

A borító – a könyvbe vezető kapu. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy mindenekelőtt a kötet külsejéről essen szó, amely nagymértékben hozzájárul az olvasási élményhez. A borító Cserny Timi Pookah keze munkáját dicséri, aki A táltoshoz és a Lúna gyermekeihez hasonlóan a Karakondzul éjszakája esetében is remekül működött együtt a szerzővel, pontosan eltalálta a hangulatot, megalapozva ezzel a komplex esztétikai élményt, amelyet a regény nyújt. Szigeti Kovács a szavaival teremti meg az atmoszférát, Cserny pedig a sötétség szövevényes indáival felel rá.

Azt mondják, sokak számára ez a tökéletes pokol – nézni azt, mi voltál, és mi lehettél volna. (105.)

A Karakondzul éjszakája nyolc évvel azután veszi fel a fonalat, hogy A táltos véget ért. Kücsen, a dilógia főhőse felnőtt, feleségül vette Tündérszép Ilonát, és gyógyítóként járja a falvakat. Békesség uralkodik a vidéken, az emberek kezdik kiheverni és elfelejteni a húsz évig tartó telet, amelyet Cilonda, a gonosz boszorkány bocsátott rájuk. A nyugalom azonban nem tart sokáig, ugyanis Pecsét, Cilonda leggonoszabb leánya az anyja trónjára törve elaltatja a napot és örök éjszakát borít a világra. A sötétséggel karöltve érkeznek az alsóvilág förtelmes teremtményei, a magyar mondavilág rémalakjai: démonok, lidércek, strigák, morák, stuhák és boszorkányok lepik el a falvakat, újra rettegésbe és kilátástalanságba taszítva az épp, hogy lélegzethez jutó emberiséget.

Mindeközben Kücsen kedvesét, Tündérszép Ilonát elviszi a Fene nevű ördögfióka, akit megbabonázott a lány ragyogó hajkoronája és szépsége. A táltos szerelme kiszabadítására indul, ám ezzel a küldetéssel nem ér véget a kaland, hiszen nem csupán Ilonát, hanem a napfényt is vissza kell hoznia az emberek világába. Útja során mesebeli próbákat kell kiállnia, varázslények (táltos szarvas, Griff) és varázslatos eszközök (varázskard, tarisznya) segítik. Visszatér tanítómestere és segítője, a bölcs Agolcs, és Bibura, a tündér is, hogy új kalandja során is teljes vállszélességgel támogassák az ifjú táltost.

A regényen végigvonul a Jó tett helyébe jót várj! népmesei tanulsága – Kücsen enni ad a Griff fiókájának, meggyógyítja a törött lábú szarvast, jósággal győzi le az alvilágot őrző szellemeket, cserébe segítséget és varázstárgyakat kap, amelyek nélkül képtelen lenne betölteni a küldetését. Az előző részhez hasonlóan újra megjelenik a hármas meseszám, amely végigvonul a történeten, kezdve a hármas világképpel egészen a három alvilági próbatételig.

Semmit nem tudott a lányról, csupán annyit, hogy hozzá tartozik, mint a világhoz az ősz, a tél, a tavasz és a nyár. (11.)

A szöveg sűrű szövésű, akár az éjszaka, amely az emberek világára száll. A szépirodalmi igényességgel átitatott írás hemzseg a szóképektől, az ősi magyar hitvilág lényeitől és babonáitól, népmesei elemektől és bibliai utalásoktól – akárcsak az első rész. A humort sem nélkülözi a regény, finoman bújik meg a sorok között, elegánsan és nem tolakodón készteti mosolyra az olvasót.

A regény kissé talán túlságosan lassú folyású, a célközönség számára nem feltétlenül ideális ez a fajta megfontolt, filozofikus történetszövés. Ugyanakkor felmerül a kérdés: ki egyáltalán a kötet célközönsége? Csakúgy, mint A táltos esetében, a kiadó ezt a regényt is az ifjúsági kategóriába sorolja, a moly.hu közösségi portálon találhatunk 8 éves kortól szóló ajánlást – ez az olvasók javaslata. Én nem gondolnám, hogy egy nyolc-, vagy akár egy tízéves megbirkózna ezzel a komplex, sokrétegű és súlyos szöveggel, a kiskamasz, kamasz olvasók pedig nem feltétlenül nyitottak már a magyar mese- és mondavilágra, a mesébe ágyazott fantasyre. Nehéz behatárolni tehát a Karakondzul éjszakáját, számomra sokkal inkább tűnik egy felnőtteknek szóló mesének, mint ifjúsági regénynek.

Mert amikor valaki meghalt, akkor az Öregisten tekintete lecsukódott, és Karakondzulé nyílt ki. (108.)

A regény ritmusát kiválóan megalapozzák a rövid, néhány oldalas fejezetek, melyek a mindentudó narrátor segítségével számos szereplő szemszögén át követik az eseményeket. A nézőpontkarakterek – Kücsen, Tündérszép Ilona, Cilonda, Karakondzul, Agolcs, Fene, Bibura – közül kiemelkedik Cilonda alakja, akit az első kötet antagonistájaként ismerhet az olvasó. Míg a legtöbb szereplő fekete-fehér marad és szinte csupán sodródik az eseményekkel, a gonosz boszorkány árnyalódik, tanul és érez (ez például nem mondható el a főhősről, akinek érzelmi világába, gondolataiba kevés bepillantást enged a szerző). Mióta Kücsen kardja Cilondát érintette az előző részben, „úgy burjánzott szívében a jóság, akár a pestis” (21.), és bár küzd a pozitív érzelmek ellen, ez egyre inkább nehezére esik. Roppant szórakoztató, ahogy önmagát dorgálja egy-egy szeretetteljes gondolatért, majd gonoszkodni próbál, hogy elnyomja magában az ébredező jóságot. Az egyik legszebb és leghatásosabb momentuma a regénynek, ahogy Cilonda fokozatosan, lépésről lépésre megadja magát, szentimentális öreglánnyá vedlik, süteményt sütöget, és szabadidejében pletykálkodik.

Míg Cilonda szép ívet jár be a jellemfejlődés útján, addig újdonsült barátnője, Tündérszép Ilona passzív, sodródik az árral, teszi, amit a férje mond neki, meg sem próbálkozik önálló gondolatokkal. A regény nagy részében mintegy biodíszletként van jelen, az író unásig ismételgeti, hogy neki van „a világon a legszebb aranyhaja” (194.), melynek ugyan a történet végén fontos szerepe lesz, mégis azt az érzetet kelti, hogy Ilona csupán ennyi: ragyogó hajkorona és otthonos ölelés. Bár a táltos a főszereplője a sorozatnak, hiányzik mellőle egy erős, szerethető női karakter, Tündérszép Ilonában pedig meglenne a potenciál erre a szerepre – ám sajnos kihasználatlan marad, és Ilona megreked a szeretetteljes, támogató, ám kissé önállótlan feleség szerepében.

Mivel Kücsenben annyi a jóság, és már születésétől fogva tudvalévő, hogy nagy tettek végrehajtására született, karakterfejlődése szinte lehetetlen, így ez egy hiány marad a történetben, amelyet sem Cilonda átalakulása, sem Illujankasz áldozata nem képes egészen betölteni.

Bizony másfajta sötét volt ez, nem olyan, amiről az ember tudta, hogy másnapra véget ér és átadja helyét a világosságnak. Nem olyan, mint egy meleg takaró, amely pihenéssel ajándékozza meg a világot. Hanem olyan, mint a fenyegetés, mint valamiféle ragacsos massza, melyből bármelyik pillanatban előléphet a gonosz. (41.)

A regényben az ősi toposz, a sötétség és a fény harca, élet és halál szembenállása kerül a középpontba, valamint az örök kérdés – jobb-e egyik a másiknál, létezhet-e egyik a másik nélkül.

A címszereplő, Karakondzul személyes tragédiája mélyen az olvasóba ivódik, és sokáig elkíséri a könyv befejezése után is. A sötétség ura ugyanis nem léphet ki az alvilágból, pedig más vágya sincs, mint látni az emberek világát és találkozni az Öregistennel, aki „mintha az ő ellenpontja, sőt másik alakja volna.” (109.). Meg akarja érteni, mi az, amiről a holtak naphosszat suttognak, mi az, amit haláluk után hiányolnak. „Hiszen miféle pásztor az, amelyik nem érti nyájának szomorú bégetését.” (31.) Arra keresi a választ, mi teszi az embert emberré – éppen úgy, ahogy Illujankasz kereste ugyanerre a kérdésre a választ az első részben. Ám míg a sárkány elvont válaszokat talál (szabad akarat, megbocsátás, a szeretetre való képesség), Karakondzul főként az anyagi világban tapogatózik, látni, hallani, érinteni akar. 

Éppen ezért köt alkut Pecséttel, aki felviszi az emberek világába. Cserébe annyit kér, hogy Karakondzul tartsa fogva Cilondát az alsóvilágban az örökkévalóságig, szabaddá téve ezzel az utat Pecsét puccskísérlete előtt.

Karakondzul tragédiája, hogy amint belép az élők birodalmába, a saját sötétsége követi, így pont azt nem láthatja, amire annyira kíváncsi volt. „Gyereknevetést akart hallani, de ehelyett kiáltásokat hallott, ám abból volt odalent is bőven.” (112.) Hiába tartja a kezében a szőlőszemet – az összeaszalódik. Hiába próbál kapcsolatba kerülni az emberekkel – azok elsorvadnak és meghalnak, amint a közelükbe ér.

Végül Kücsen lesz az, aki megkísérli megismertetni az emberi életet Karakondzullal. Megmutatja az évszakok váltakozását, a különbséget álom és ébrenlét között, a hajnalt és a naplementét, a szeretetet és a boldogságot, de nem rejti alá a veszteséget és az elmúlás tényét sem. Ám végül nem Kücsen, hanem az Öregisten tesz pontot a történet végére, és a halál urának távozásával élet serken ott is, ahol mindeddig lehetetlennek tűnt.

A csillagok tompán fénylettek felette, de a hold alját már pirosra színezte a hajnal láthatatlan karja. Ami azt is jelentette, hogy a reggel szelet hoz majd magával (25.)

A táltos sorozat legnagyobb erőssége továbbra is a már-már lírai hang, a szöveget tarkító népmesei fordulatok („Aztán ahogy így ment, mendegélt” [53.]), a néphiedelmek beépítése a narrációba („megdörrent odalent az ég. A szóbeszéd azt tartotta, hogy ilyenkor az ördög gurigatja a boroshordót, vagy mérgében a feleségét veri” [36.]), valamint az utánozhatatlan, kissé melankolikus, ugyanakkor reményteljes atmoszféra.

Különös, otthonosan ismerős világba lép az, aki kézbe veszi A táltos-dilógiát. Mágia és realitás, a jelenkor kérdései és a történelem találkozik e lapokon. Szigeti Kovács Viktor sokat ad az olvasóközönségnek, örökérvényű igazságokat, értéket és információt közvetít. Ám a látszat ellenére közel sem az a legnagyobb erénye ezeknek a regényeknek, hogy a magyar mondavilággal kapcsolatos ismereteket nyújtanak – sokkal inkább az, hogy önmagunkról tanulhatunk belőlük. A bennünk és a világban rejlő sötétség természetéről. A legnagyobb sötétségben is felragyogó reményről. És arról, milyen az, amikor ez a sötétség és fény megbékél egymással.