Dalok szélviharban

(Csengey Dénes: Távmondat. Pannon Írók Társasága, Zalaegerszeg, 2022)

A Hitel Könyvműhely kiadásában megjelent Három monodrámát (2011) követően, az író Balázs fia gondosságának köszönhetően, a tavalyi esztendő sem múlt el Csengey-kötet nélkül. Azonban a válogatott verseket tartalmazó Távmondat kivitelének minősége nemcsak elődjétől marad el jelentősen, de az elvárható színvonalat sem éri el, egészében méltatlan a szerző rangjához, életműve súlyához és az irodalmi emlékőrzés, még inkább a kultuszépítés szép gesztusához. A meglehetősen átgondolatlanul választott fedélillusztráció (az érthető, hogy a szövegek eredetileg egy Dalvázlatok feliratú mappában gyűltek össze, ám ennek hangsúlyossá tétele éppen jelentéktelenségükre utal, silányságukat sejteti), a belívek komoly tördelési hibái, a hátsó borítóra tett zagyva ajánlás(?), összegzés(?), amely kedvcsinálás helyett elrettent az olvasástól, mind-mind azt igazolják, hogy nem volt szerencsés sem megfelelő tapasztalattal, sem kellő tehetséggel és szaktudással nem rendelkező amatőrökre bízni a kéziratot.

Nem véletlen, hogy a megjelentetést vállaló Pannon Írók Társasága az egykor szebb napokat látott, az elmúlt években azonban lokális provincializmusba ragadt, érdemi terjesztés hiányában a szélesebb nyilvánosság számára kevéssé hozzáférhető és ismert Pannon Tükör folyóirat mellett (e kötet az egyik lapszám mellékleteként/!/ látott napvilágot) javarészt csupán néhány helyi, másutt, országos fórumokon nem publikáló műkedvelő írogató könyveit adta ki. (S a kontraszt még nagyobb, ha azt is megemlítjük, hogy korábban például az „… és mi most itt vagyunk”-ot és A kétségbeesés méltóságát a Magvető, a Gyertyafény-keringőt és a Találkozások az angyallalt a Szépirodalmi, a Mezítlábas szabadságot a Püski Kiadó jegyezte.) Érthető, hogy nem tudtak élni a kínálkozó lehetőséggel, a figyelem fényébe kerülés esélyével, ennek viszont egy remek alkotó látta kárát, ráadásul olyan műveivel, amelyek esetében különösen fontos lett volna, hogy ebben a formában is jobban megismerjék és az őket megillető helyre kerülve valóban közösségi kultúrkincsekké váljanak. Az „ebben” itt a versformát jelenti, hiszen, noha – miként Bereményi Géza hasonló írásai – zömében előadásra szánt szövegek, közlésükkel, akárcsak a monodrámák, saját jogon is az irodalom részeivé, irodalmi műalkotásokká lettek.

Néhány dolgot ugyanakkor pozitívumként is ki kell emelnünk. Elsőként természetesen, hogy a versek, ha ilyen elszomorítóan méltatlan kivitelben is, de Csengey Balázsnak köszönhetően együtt, egymás hatását erősítve megjelentek. Másrészt a korpusz két válogatója-összeállítója, a szerző fia és Szálinger Balázs értő és elkötelezett szerkesztői munkáját (közösen jegyzett utószavuk emellett legalább értelmes és informatív kísérőszöveget is kínál). Harmadsorban pedig a nyomda tevékenységét, főként a kötészetet illetően.

A három, cím nélküli ciklusba sorolt negyvenhat szövegben megjelenített jellegzetes és különös emberi sorsok, történetek – költőjük ebben is Bereményi Géza rokona – egy egész nemzedék sajátos életérzését tükrözik, illetve annak lenyomott mitológiájává állnak össze. Ezek három meghatározó eleme a múlt iránti nosztalgia, a diktatórikus viszonyok között a jelen kilátástalanságának konstatálása és erős vágy kifejezése utóbbi megváltoztatására, az egyéni és közösségi szabadság elérésére.

A múlt iránti nosztalgiát elsősorban olyan történeti események megidézése jelzi, amelyek során nem voltak restek – a szavakon túl – tenni is az arra hivatottak. A cselekvés példáját mutatják fel a célhoz jutás érdekében semmilyen eszközt nem sajnáló egykori szászvári apát (Martinovics zsengéiből – persze, egy besúgó lírahőssé emelése is üzenet-értékű) vagy a merényletre készülő „örök suhanc” tervei (Gavrilo Princip mulatni megy), a nemzeti histórián áttáncolóknak még belátható közelségű Európa (Kiegyezés tangó) és – már visszatekintve, nosztalgikus fénybe vonva – letűnt tetteikre emlékeznek az emigrációba kényszerült katonák (Immár imhol), azokra a Bajkál-tó partján forradalmas hite fogyatkozásával is küzdő fogoly poéta (Petőfi élete). Utóbbi vers ügyes utalása Béranger-re (aki Petőfi szerint a „szabadság apostola” volt), e remek szerzői megoldás pedig a szöveghagyományhoz kapcsolódás fontosságára is felhívja a figyelmet. A választásoknak, ahogy a történelmi korok és alakok esetében, természetesen itt is jelentősége, jelentésessége van. A Boldogasszony Anyánk katolikus néphimnusz (!) profanizált átiratában édesből romlottá lesz a haza, de még annak érdemtelen népe, bűnös polgára számára is lehet, kell, hogy legyen kegyelem (Boldogasszony anyánk), Vörösmarty delirált sorai jóslatként mintha a jelenben teljesülnének (Vörösmarty lázbeszéde), elértéktelenedtek Radnóti barbárság ellenében állított értékei, mély humanizmusa, s ebben az új Árkádiában birkákká váltak az emberek, a szüntelen vadászaton kopóktól űzött-gyilkolt szarvasokká gyermekeik (Utolsó ecloga). (A szarvassá változott fiúk motívuma a Cantata profana alapjául szolgáló kolinda mellett természetesen Juhász Ferenc, sőt Utassy József – Szervátiusz Jenő alkotása ihlette – versét is játékba hívja.) S a társművészeteket bevonva: Kodály halálával akárha végleg lezárult volna a népi tisztasághoz megtérés lehetősége, akárha végleg elgurult volna a gyermekdal aranygyűrűje (Sírirat). A jelen sivársága, kilátástalansága pedig rosszabb, mint bármikor a múltban, mint a törökkorban, a levert szabadságharc után vagy a világháborúba rohanva, a van bármely voltnál üresebb, a most minden akkornál élhetetlenebb.

Nem véletlen, hogy a korpusz nagyobb hányadát az általános romlást, külső és belső lepusztulást rögzítő, a mást, jobbat akaró közösség és egyén vereségével szembesítő látlelet-versek teszik ki. A hatalom birtokosai által „Európa beteg szívében” (A mibenlét) teremtett viszonyokat jól tükrözi a Ki az, ki az… passzusa:

Nincs semmi már, ami el nincsen veszve.

Nincs egy jó ingünk, nincs egy szavunk.

A szem, a vágy és az elme

itt már végleg kihunyt.

Ez az a hely, ahol nincs semmi készen,

nincs egy végigvarrt nadrágszegély,

a hely, ahol folt hátán folt van,

és romlott hús a szívek helyén.” (42−42.)

Itt csupán feltétlen hűséggel, a rendszer igazságosságába és mindenhatóságába vetett töretlen hittel lehet érvényesülni, mint a pártbizalmi büfésből igazgatóvá lett szeretője (A szélfútta nő), vagy az erőszakra bármikor kész rendfenntartó (Etűd). Aki még magyarul érez, magyarul gondolkodik, az szegényen, szakadt kabátban (A mibenlét) tűrheti a „történelmi fagy”-ot (Elégia), addig szállhat, amíg a madzagot tartó kéz engedi (Suttogó dal), s ha ellenszegülne a szembeszélnek, a viharnak (Metrumok esőben), legfeljebb a krisztusi sors lehet övé, szálegyenes gerincére feszülhet fel (Távmondat). Ahol az emberélet méhében mindvégig illetéktelenek matatnak, a reményt is abortálva (Újabb utolsó dal), ahol a halálösztön munkája mindennapos (A vendég), ott kötél sejlik minden faágon (Jób első éneke), az elkerülhetetlen – és sajnálatosan korán beteljesült – áldozatot vetíti előre az inget szív felett átvérző, anyai búcsúajándékként kapott gyümölcs (Májusi cseresznye), ünneppé válnak a megmaradt napok (Köszöntő). Ám még a tudottan egyre fogyó (Új palotás), folytonosan örvény szélén (A kiabáló tengerész) vezető úton sem szabadok a világos, tiszta szavak, ezért is otthonos a szövegekben a kiábrándultság, az (ön)ironikus hangütés. A kiabáló tengerész replikája a kiválasztottság – sör- és füstközi – hősi pózát, a patetikus önmeghatározást teszi megmosolyogtatóvá, a Valami itt… ragacsos világának tapasztalatával utóbb is csak öklendezve születhetnek dalok (Micsoda március), a tanácsháza falán – apró lázadás – lefolyó vizeletpatakok másnapra felszáradó Magyarországot rajzolnak ki (Mélyrepülés). Máskor azonban a kurucos kedv markánsan kinyilvánítja, hogy betelt a pohár: „Fiú, fiú, azért még azt az egyet, / annyit még mondok, mi is torkig vagyunk. / Záróra lesz itt. Záróra nemsokára. / És nem tudni, hogy tangót azontúl hol táncolunk.” (Kerthelyiségben ősszel, L. M.-re várakozva, 17.); a társakat illetően pedig: „Elég már ebből a semmire nem elég, / semmire nem bátor életből, uraim! / Eleget nyökögtem veletek, elfogytak, / elfogytak ezek a hangutánzó szavaim.” (Végszó a fiúkhoz, 76.)

Az innen elvezető, kivezető utak is láthatóvá válnak. Ezek egyrészt a jelzett hagyományhoz, illetve még inkább örök értékekhez futnak vissza, mint az erkölcsi tisztaság (a fehér ing a normális, erőszakmentes világ mellett ennek is jelképe – Kimosdat még) vagy az ördöggel, ördögivel (Egy rég esedékes találkozás) szemben erőt adó hit (Töredék, Mondóka). Másrészt az említett zsinór engedte határok feszegetései, a szabadság külső köreinek keresése a hatalom által megkívánt és elvárt rendtől, konformizmustól elkülönbözés, például szeretőtartás (Előrejelzés, Augusztusi történet) és a hivatali épület levizelése (Mélyrepülés) által. Harmadrészt a szabadság belső köreibe térnek, álmokba (A fogaim még épek…), vágyakhoz, ahol a kimondhatatlan is kimondható (J. M. születésnapjára, Mélyrepülés) és nem zárják el szigorúan őrzött határok a tengert, a távoli tájakat (Ausztrália). Ám – megint a rosszabb pillanatokban – feltolul a menekülés lehetetlenségének tudata (Noé átutazóban), hogy itt cél csak a túlélés lehet (Szanatórium ’86) és csupán egyetlen kiút van: a nagy ugrás (Komédia), az újrakezdés lehetősége nélküli örök elhajózás (Elégia /Sok magmák csillagból… dallamára/). A Számadás összegzése szerint:

Vonal-egyenes utakat görbén

jártam meg, óvtak is huhogva

s ím, szabad vagyok, idegen törvény

csak holttestemet tarthatja fogva.

Ültem eleget a bölcsek kövén

lángfedelű sorsomnak indulok

amit veszítek, sosem volt enyém

ami a máglyán átjut: én vagyok.” (75.)

Szerencsére nem kellett addig várni, az oeuvre darabjai – köztük a kiútkeresés vágyát beteljesítő versek is – részt vettek a rendszer lebontásában, még a szerző életében megvalósult egyén és közösség, nemzedék és nemzet fizikai és lelki-szellemi korlátok alóli felszabadulása. Érdekes lett volna nyomon követni, hogy ha több idő adatik rá, ennek inspiráló áramában milyen új irányokat vesz, milyen témákkal gazdagodik költészete, de a líraművek így, együtt is jelentős értéket képviselnek. Örömteli, hogy a bevezetőben jelzett hiányosságok ellenére, a két szerkesztő munkájának köszönhetően végre kézbe vehetjük gondosan és értőn szelektált gyűjteményüket.