„Legtöbbet zavaros idők vannak”

(Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr. Magvető Kiadó, Budapest, 2023)

Vida Gábor a múlt mélységes mély kútjába nézett, hogy megértse, mi történt Erdéllyel a huszadik században. A Senkiháza áradó, sűrűre szőtt, sokszereplős regény. Az Erdélyi lektűr alcímet írói tréfaként is felfoghatjuk, bizonyítandó, lehet történelmi-társadalmi regényt úgy írni, hogy egyben szórakoztasson is. Amennyiben mi is tréfásan szeretnénk reagálni, akkor az alcím lehetne az író hozzászólása az Alföldben folytatott lektűr-vitához. (Erről lásd az Alföld 2023/3. számában megjelent írásokat. Alföld, 2023/3., 43−65., különösen: 55.) Keserű József elmélkedéséből magyarázat lehet az a részlet, amelyben Heller Ágnes megállapításait értelmezi. „Eszerint magas irodalom és lektűr között nem az a különbség, hogy az előbbi csakis az értelemadás funkcióját tölti be, míg az utóbbi a szórakoztatásét. A magas irodalom is lehet szórakoztató…”

Egyrészt valóban jó elveszni a namajdiak mindennapjaiban, románok és magyarok együttélésének ellentmondásaiban, amit a történelmi hullámvasút még nehezebbé tesz. Magyarországhoz vagy Romániához tartozik-e a város, béke van-e még, vagy háború közeleg, mit akar a román király és mit a Románia a románoké jelszót hangoztató vasgárdisták. Az olvasó figyelme nem lankadhat, minduntalan résen kell lennie, ki kell bogoznia a szereplőket összekötő szálakat, ugyanakkor tisztában kell lennie Európa éppen aktuális történelmi helyzetével.

A rövid narrátori elmélkedést (1. A hálátlan utókor) a regény bevezetésének tekinthetjük. Ezen a földön minden korban nehéz feladat volt az építés, gyarapodás. Fejedelmek váltották egymást, hajdúk és rideglegények vadásztak rájuk, Mária Terézia rendeleteit vagy betartották, vagy nem:

Kellett volna lenniük olyan időknek, amelyek a mai reménynélküliséghez más alapokat adnak, vagy reményt, hogy majd jobb lesz minden, legalábbis nem rosszabb. (8.)

Az író-narrátor elmondja, mitől jó, élhető egy város. A vágyott világ mindennapi, szinte figyelemre sem méltó apróságokból épül fel, a pohár csengéséből, a mindenki által betartott erkölcsi tételekből, korrektségből, a jó akarásából.

Nem a kiváltságlevél teszi a várost, ahogy a ruha az embert, hanem a viselkedés, a kultúra és a hagyomány. A könyv, amit olvasnak, a zene, amit játszanak és hallgatnak; az ima, ahogy elrebegik a hívők, és megvárják a kételkedők a végét; ahogy nem vágnak a szavába annak, aki beszél (Uo.).

A regény végére, a II. világháború pusztítása és az azt megelőző zűrzavar után, ez a vágyott világkép elveszik, az erkölcsi romlás kétségessé teszi az élhető jövőt, váratlanul következnek be újabb tragédiák, okozóik aljas eszközök gátlástalan használói.

[E]mberek ugrálnak le vasrudakkal és botokkal felfegyverkezve, már mindenki tudja, hogy nagy a baj, mert létezik egy másik Románia, ahol ezer és ezer embert lehet felbíztatni, hogy botot ragadjon másik ezer és ezer ember ellen a jó és igaz ügy érdekében. Nem kell többé megkérdezni, hogy zsidó vagy magyar valaki, mert mindegy. Románia ezentúl a románoké. (414.)

Az elbeszélő rábízza az olvasóra az időbeli továbbgondolást, hiszen már tudhatnak a marosvásárhelyi fekete márciusról, a buszokkal érkező, hamis információkkal felhergelt románok támadásáról magyarok és romák ellen.

A fent említett bevezető és befejező írói elmélkedés keretet ad a regénynek, az olvasó számára kitágítja az értelmezési, továbbgondolási lehetőséget. Erdély múltjában az elszakadás okait keressük, jövőjében pedig az ott élő magyarok, székelyek teljes jogú állampolgári létének lehetőségeit, a múlt árnyainak meghaladását.

A fiktív város, Namajd lakói büszkék vásártartási jogukra, a város elveszett krónikájára, a Chronica Namaidiensisre, ami a nevéhez hűen valamiféle Pató Pál-os belenyugvásra, tehetetlenségre utal, de egyben a változásba vetett hitre is, mert „a jelenhez bátorság kell, jövő pedig nincs, de lesz…” (9.) Az itt élőknek nem az igazi, pontos krónika, hanem a legenda fontos. Anekdotákból, mikrovilágokból szőtt forgatagba kerülünk, a szereplők sokasága szinte megszámlálhatatlan, a kor, amin átvergődnek magyarok, románok, zsidók, cigányok, szászok, a harmincas évektől egészen 1945. november 8-ig tart.

A történet indulásakor még nem heverték ki az emberek az I. világháború pusztítását, Erdély Romániához csatolását. Életük időkeretét Trianon előttre és utánra osztják. Erdélynek, benne Namajdnak nincs igazi gazdája, ennyiben Senkiházák. A románok kies tartománynak tartják, ahova minden jó lesz még, ami Bukarestben már nem kell. Az elöljárókat valójában büntetésből helyezték ide, „akit Bukarestben szívesen agyonütnének, az egy magyar tartományban jó lesz még valamire.” Az anyaországiak sincsenek jobb véleménnyel, a jegyző, akit a visszacsatoláskor helyeznek majd ide, gőgös felsőbbrendűséggel fogalmazza meg lesújtó véleményt, „itt nem csak kosz van, hanem rendetlenség is. Hogy tudnak itt maguk élni.” (290.)

Itt a „legtöbbet zavaros idők vannak,” ennek bemutatására az író a komikum és irónia eszközeivel él. Az idehelyezett román elöljárók nincsenek tisztában feladatukkal, nem lehet tudni, ki kicsoda, ki lehet besúgó, de biztosan akad, hiszen a bukaresti elöljárók mindenről értesülnek. A világ hírei késve érkeznek ebbe a zárt világba, a politikai és rendszerváltások tőlük messze lévő hatalmak intézik, „mert a főváros, bár különös módon mindig b betűvel kezdődik a neve, igen messze van.” (5.) Akad itt olyan román, aki csak magyarul tud, és olyan magyar, aki románosította a nevét. A politikai széljárás gyakori változását egykedvűen tűrik a polgárok, a városháza termében a faragott rámában egymás fölé kerülnek a portrék, Ferenc József, II. Károly, Horthy Miklós. A narrátori szabadság engedélyezi a jövőbe látást, tud Sztálinról és Ceaușescuról, az ő képük is a képkeretbe kerül. Ez a felszín, de otthon mindenki őrzi valahol, pincében, padláson, pajtában a magyar zászlót.

Az itt élő különféle nemzetiségek társadalmi összetétele színes, kereskedők, parasztok, bolt- és étteremtulajdonosok, gazdag gyárosok, román elöljárók próbálnak a lehetőségekhez képest élhető életet teremteni. Az író a mindennapi szokások, cselekedetek, az életmód, beszéd és nyelvhasználat leírásával egyedi arcot ad fiktív alakjainak, de találkozunk valóságosakkal is, ilyen a marosvásárhelyi sörkirály, Bürger Albert. (Utóbbiról lásd itt.)

A román szavak (interimár bizottság, sziguranca, plutonyér) és nevek beékelődnek a magyarok közé, mint ahogy a város jelképének számító hatalmas fa a főtérbe. A románoknak is saját legendát kell szőni köré, mert múlt nélkül nincs jelen, valahogy meg kell magyarázni, hogyan, miért kerültek ők ide. A nacionalizmus csapdájában vergődő Mircea szerint római castrum lehet alatta. A magyarok szerint a fejedelem ültette, Ferenc József vagy Ferdinánd is ült alatta.

Kacsó Kiss Károly polgármester a nyugalmas időkben csak azért maradhatott a posztján, hogy a román rendeleteket kidoboltathassa. A nacionalizmus erősödésével azonban elveszti hivatalát. Octavian Goga tiszta Romániát akar, magyarok, szászok, örmények, cigányok nélkülit:

a szavazások titkosak, vagy nem, de bizonyára hamisak. A választásokat körüllengi a gyanú, tíz román ember hogy tud harminc szavazatot leadni, vagy többet, ha kell, főleg olyan pártra, melynek itt egyetlen tajga sincs. (16.)

A látszólag békés együttélés mélyén ellentétek húzódnak, a hatalmi viszonyok alakulásával azok felszínre is törnek. Kacsó Kiss Károly formálisan lemond, bár tudja, hogy már döntöttek sorsáról. A mindenkori hatalom csendes kiszolgálójának halála olyan jelentéktelen, mint az élete volt. „Ledőlt a dolgozószobájában a pamlagra, mint minden délután, már nem is kelt fel többet.”(126.) Temetését inkább belenyugvásnak, mint békés tüntetésnek látjuk. Hatalmas tömeg gyűlt össze, a férfiak mind díszmagyarban. Moldován megjegyzi, „mintha nem is egy embert temetnének, hanem egy egész világot.”(127.)

Ursu Arcadiu váltja Kacsót a polgármesteri poszton. Nincs tisztában nemzetiségi hovatartozásával, békeidőben ez nem is fontos kérdés, csak háborúban, és a tiszta Románia híveinek hatalomra kerülésekor. Románul sem tud igazán, felesége elárulja, hogy „magyar honvéd volt a háborúban, fénykép is van, szakaszvezető, de még ’18-ban sem jutott eszébe, hogy ő román, amikor azok bejöttek.” (131-132.) A városért dolgozik, többször le akar mondani, mert a királyi helytartó hivatal nem ad pénzt sem útra, sem hídra, sem a vízerőtelep renoválására. Sokan szeretnék azt hinni, hogy Erdély visszacsatolása miatt lett öngyilkos, de miután zsebében megtalálják a Schwartz vándorfotós által készített aktképeket Mathilde Brechtről, nyilvánvaló lesz a valódi ok, a szerelmi csalódás. A halál felülírja a két polgármester, Kacsó Kiss Károly és Ursu Arcadiu nemzetiségi különbözőségét, mindkettőjüket ugyanazzal a gyászkocsival viszik a temetőbe. Ezen egyedül a Magyarországhoz történt visszacsatolás után idehelyezett jegyző, Komáromi Géza csodálkozik, és kéri az áthelyezését.

Moldovan jegyző mindenkiről tud mindent, versenyt kell futnia a titkos jelentőkkel, mert rossz fényt vetne rá, ha nem ő lenne az első, aki továbbítja a biztonságpolitikai szervnek, a szigurancának a híreket, hangulatállapotot. Próbál megfelelni hol a román, hol a magyar hatalomnak. Különállását, nemzetiségi hovatartozását nevetségesen bizonygatja, ő nem a Fischerben ebédel, ahol a magyarok, hanem a zsidó kocsmában. A receptet mégis egy régi, szétmálló magyar szakácskönyvből tépi ki, abból kell a szakácsnak elkészíteni az ételeket. Békeidőben a magyar lakosságnak apró kedvezményeket tesz, megengedi a bálok megtartását, magyar színészek előadását. „Nem politika, esküdöztek Moldovannak, ő már elég részeg volt, bólintott, és a közönség csendjéből, a direktor mélyen rezgő basszusából, majd a kitörő ovációból tudta, hogy itt minden politika.”(155.) A jegyző szívesen jár vadászni Székely Sándor Boroszlán heraldikussal, címer- és tájképfestővel, de amikor „Erdélyt a hősies magyar és német csapatok bő másfél hónap alatt veszítették el, bár derekasan harcoltak, az okozott kárt felbecsülni sem lehet, csak helyreállítani,”(389.) akkor román fegyveresekkel érkezik a városba, és Boroszlánt a díszteremben székhez bilincselteti.

Külsőségekben, teátrális cselekvésekben nyilvánul meg Kéky hadnagy politikai véleménye, gondolkodása. Eldugott, megfelelő alkalmakkor felöltött kellékei Don Quijote-i figurává teszik. „Magyar tiszti uniformisban jár, bár tilos viselni, zubbony, glaszékesztyű, csákó a kezében, vitézségi érem a mellén.”(94.) Amikor megtudja, hogy Hitler bevonult Berlinbe, megáll a városi hivatal előtt, mivel kardját már elkobozták, „egy kopott esernyővel ugyanazokat a mozdulatokat teszi majd, mintha kard volna, és teli torokból üvölti: Heil Hitler! Eviva il Duce!” (156.) A komikus jelenet után megtörténik Namajdon az első politikai merénylet. Kéky hadnagy „az első ütésre összerogyott, a többit nem érezte.” (157.) Csak jóval később derül ki, hogy a titkárnő, Aurélia Popa és Mircea Dragomir volt a két tettes. Ők könnyen befolyásolhatók, ha az erőviszonyok úgy alakulnak, az ultranacionalista zöldingesek, a vasgárdisták közé állnak.

Komikus figura Danyila, a törzsőrmester. Amikor egy ismeretlen, de nem ellenséges repülő az éppen akkor tartott vásár mellett száll le, az emberek „a plutonyért látják rohanni, senki sem gondolta, hogy ilyen jól bírja, mögötte széteső oszlopban a nyolc csendőr, mintha szuronyrohamra indulnának.”(32.)

A város társadalmi, gazdasági életének régóta szerves részei a zsidó kereskedők, gyárosok. Wolf úr, a téglabáró eleinte azon spekulál, ha háború lesz, fellendül az üzlet. Amikor azonban tudomására jut, hogy már minden bécsi ismerősét összeszedte a Gestapo, és Buenos Airesben elutasították a bevándorlási kérvényét, öngyilkossággal próbálkozik, sikertelenül.

A tipikus kelet-európai zsidó boltost, kereskedőt Tiegelmann Ahasvér alakjában láthatjuk meg. Többek között petróleumot és sót árul. Próbál zsidóként élni, a Zohárt olvassa, bár nem érti, de a betűkről különös álmokat lát, amit a zsidó nép szétszóratása, vándorlása és a holokauszt látomásaként is felfoghatunk.

[A]mint becsukja a könyvet, a betűk megelevenednek, mint egy hangyaboly, és végtelen, bár szabályos vándorútra kelnek… Nem kellünk mi már ide, mondja az utolsó betű, amelyik eltűnik az utolsó hóviharban, bár lehet homok is. (128.)

Kohn Dezső főzi a környék legjobb pálinkáját, románok, magyarok, németek, zsidók egyaránt ezt isszák, ebben nincs közöttük véleménykülönbség. A namajdi zsidók többsége koncentrációs lágerekben pusztul el, Popper Hugó doktor Auschwitzban. Wolf Nelly Palesztinába menekül, Ahasvér meggyötörten, de visszatér Namajdra.

A társasági élet helyszínei a Fischer-Pscarul vendéglő, az elmaradhatatlan bálok, Alíz tekintetes asszony és az Özvegyek háza. A Fischer-Pescarul vendéglő és az ott készülő pörkölt jelzi, hogy a város békés, avagy háborús időt él-e. Békeidőben, ha megkondulnak a különböző felekezetek harangjai, mindenki siet ebédelni. Háborús időkben viszont, ha „délben megkondul a városháza tornyában az óra, majd a katolikus templomban harangoztak, fél perc múlva a reformátusoknál, kész volt a pörkölt, de senki sem igyekezett ebédelni.” (274.)

A namajdi nők gyakran maradnak egyedül, amíg a férfiak katonáskodnak, nekik kell eltartani a családot, nehéz fizikai, mezőgazdasági munkát végezni, küzdeni egy-egy nap túléléséért. Az Özvegyek a város női közösségétől elkülönülve, főként férfiakat fogadnak házukba. Alíz, aki szintén özvegyasszony, nagy ebédeket tart, próbálja fenntartani az önálló, egymagában is helytállni tudó nő látszatvilágát. Valójában retteg a magánytól, Kalagorral alkalmi viszonyt folytat, férjről álmodozik. Idővel alkoholistává válik. Az író gyakran mondat ki vele bölcselkedő gondolatokat.

A haza anyánk és apánk, a haza a jóisten vagy még annál is több, a haza mi vagyunk, amikor meghalni kell, de nélkülünk van, ha életben szeretnénk maradni. (374.)

Wolf Nelly gondtalan életet él, gazdag bécsi kérője akad. A zsidótörvényekkel minden visszájára fordul, az eljegyzést felbontják.

Borát alkoholista férje gyakran bántalmazta. Elválik, annak ellenére, hogy itt inkább tűrnek a nők, mintsem szégyent hozzanak családjukra. Kalagor Mátéval kötött házassága sem hoz számára könnyebb életet, mert az hol magyar, hol román katona, hol Bukarestbe utazik számára ismeretlen okból. Bora megtanul lovagolni, kocsit hajtani, a birtokot irányítani, ha kell, a béresekkel dolgozik. Megalázott nőből fejlődik magabiztossá, szorgalmassá, tevékennyé, önállóvá. 

Senki sem érti, miért éppen Namajdra jött a románföldi Kalagor Máté, avagy Matei Călugăru. Hogyne tudnák ebben a zárt világban, ki az idegen, hiszen „a remetei szekér másként nyikorog, mint a kibédi, a szolokmai ember a cigarettát sem úgy szípja, mint a kendői vagy a selyei, nem úgy harákol, és nem úgy köp.” (29.) Lépten-nyomon elárulja másságát. „Halat ennék, mondta Kalagor Máté, mintha csak viccelni akarna, elvégre ez itt a Fischer, bár ezen a vidéken a székelyek és a magyarok nem eszik a halat, nem tartják ételnek.” (38.) A román nacionalizmus búvópatakként rejtőzködik a felszín alatt, de azonnal felerősödik, ha nő a szegénység, az elkeseredettség, a düh. Máté egy pofonnal kap ízelítőt, „állítólag jiddis akcentussal mondott valamit németül, tehát zsidó, kikérte magának, ő magyar, erre kapott egy másik pofont, ha lehet, még nagyobbat.” (54.) Borával egy Namajd melletti, elhagyott birtokon teremtik meg a családi otthont. Iszlai, a mezítlábas székely meséli el, hogy a tulajdonosokat, a Ránkolczy családot 1916 őszén lőtte agyon egy román őrs.

Máté nem tudja elfelejteni megzabolázhatatlan, pillanatnyi szeszélyei szerint élő, baloldali nézeteket valló szerelmét Endzát, sem a Sahagián-birtokot, ahol felnőtt, sem Bukarestet. Gyakran elvágyik a Bora által otthonná varázsolt birtokról. „Ám Kalagort azon a jeges hajnalon olyan szívfájdalom és olyan vágyakozás fogta el, mint még talán soha… Közben meg Endza Sahagiánra gondolt, pedig nem akart, el kellene szökni most vele Finnországba, és meghalni egy hómezőn vagy a kietlen erdőben,”(248.) A férfi újra és újra útra kel, elutazik Bukarestbe, mert hiányzik a hajnali perec, a nyüzsgés, a francia, román, német nyelvű újságok. Yeznig Sahaghian Bukarest mellett élő gazdag örmény birtokos, itt nőtt fel, tanult és dolgozott Matei Călugăru. Az örmény tömören összefoglalja népe sorsát. „Aki már menekült, az tudja, előbb –utóbb ismét menekülni kell, mi már ezer éve csináljuk.” (51.)

Neve és tisztázatlan nemzetisége miatt Kalagort a magyar és román katonasághoz is behívják. Ez a kettős identitás lehetőséget ad az írónak, hogy a namajdiak után egy másik, semlegesebb szemszögből nézzen Erdélyre. Amikor megkérdezik tőle, „hol a fenében volt eddig, és miért nem szólt, hogy magyar, azt gondolja, minden hadsereg egyforma, csak a vezényleti nyelv különbözik.” (365.) Kalagor mérnök, érthető, hogy hatalmas energiával, igyekezettel, erőfeszítéssel akarja az árvíztől elmosott, az elöljárók által kirabolt vízerőművet üzembe helyezni. Ehhez ért, ez legalább valamiféle célt és értelmet ad itteni életének. Hiába gyulladnak ki a város egyes részein az időszakosan pislákoló fények, mert az oroszok, ahogy máshol is, itt is leszerelnek és elvisznek minden mozdíthatót.

Kalagor három világát, Namajdot, a havasi birtokot és Bukarestet a nők kötik össze. A meleg otthont, családot, nyugalmat, megértést a világ zajától elzárt Ránkolczy birtok és felesége, Bora jelenti. Tudja, ide mindig visszatérhet. A mindent elsöprő ifjúkori szerelem újraélésének lehetőségét, a kalandvágyat, nyitottságot Endzában találja meg. Alíz az érett, önálló, megismerhetetlen, sokszínű, szeszélyes városi asszony, csábításának nem lehet ellenállni.

A világháború végén maga Máté fogalmazza meg, miért nem lelhet igazi otthonra Namajdon, de ez egyben az akkori magyarországi politikai-katonai elit kritikája is.

Kalagor tudta, megint ő lesz a bukaresti ember, megint rajta fogják számonkérni a történelmet, ő a hibás azért, hogy pár évtized alatt a románok harmadszor támadnak Erdély szent földjére, és másodszor fognak Budapestig masírozni, se bakancsuk, se lőszerük nincs, se katonai múltjuk, aztán valahogy mégis lesz minden. (380.)

Békeidőben még csak eléldegéltek egymás mellett magyarok, zsidók, románok, szászok, de a nacionalizmus és a háború a jellem, az emberség igazi próbája, amiben sokan elbuknak. A háborúban éhezés, nélkülözés, félelem vár a namajdiakra, sokan eltűnnek, meghalnak. Mindezek ellenére képesek megbocsátani az árulóknak, amikor kell, még a nacionalista Popa Aureliát is bújtatják. Befogadják a túlélőket, menekülőket, hiszen valamikor egy közösséget alkottak. Schwartzot, a vándorfotográfust, aki a Waffen-SS-ben szolgált, a város tartja majd el, miután megőrülve visszatért.

A háború után még rosszabb jövő következik, az oroszok baloldali kormányt követelnek, Erdély marad a románoké. A szigurancából securitate lesz, a szocializmus és Ceaușescu diktatúrája alatt románok és magyarok, papok és pópák, ártatlanok kerülnek börtönökbe és a Duna-delta lágereibe. A narrátor egy hosszú mondatban értékeli ezt a még elkeserítőbb, reménytelenebb időszakot. „Sok rendes ember kerül abban az időben egymással szembe, sok rendes ember habozás nélkül csinálja ki a vele szemben álló másik rendes embert, aki addig osztálytárs, barát, szomszéd vagy rokon, ám voltak, akik nem ezt az utat járták.” (399.)

Vida Gábor regényében a narráció és a szereplők párbeszéde nem különül el élesen, inkább monológok benyomását keltik, így az olvasó a történések részesének érzi magát. A Senkiháza nem az a regény, amit elolvasása után egyszerűen becsukhatnánk, és valamilyen nyugvópontra juthatnánk. A namajdiak és Kalagor kérdései(k) megválaszolás(á)ra várnak, románok és magyarok együttélésének lehetőségeiről, a fel-fellángoló nacionalizmusról, amit a politikai elit szívesen manipulál, ha hatalmi érdeke úgy kívánja. Jól látjuk-e Erdély valódi arcát és problematikáját az anyaországból? Lehet-e nemzetiségi hovatartozás nélkül igazi otthont teremteni, vagy ennek egy a Kalagoréhoz hasonló kötődés nélküli élet az ára? A Senkiháza éppen akkor állítja az olvasót a legnehezebb feladat elé, amikor az utolsó mondatot is elolvasta.