A férfi ott állt szorosan mögöttem. Hallottam, ahogyan lélegzik, szuszog. Hátrafordultam, mert olyan hangosan vette a levegőt, hogy azt hittem, rosszul van, vagy talán észrevett valakit. A szeme kikerekedett, s akkor magasabbnak látszott, mint korábban, mintha hirtelen képessé vált volna arra, hogy rendesen kihúzza magát. Nem mozdult, csakis akkor, amikor én. Mintha várta volna, hogy engedélyt adjak arra, amit nem mer vagy egyszerűen csak nem képes szavakba önteni.
Feuilleton nagy valószínűséggel még mondana valamit, csakhogy Poigret tekintetében régi, vagy nem is annyira régi, krémesillatú és -ízű idők fénylését véli felfedezni, ha csak egy pillanatra is. És bár tűntekor rögvest elbizonytalanodik egy-két másodpercre, nem hagyja magát, érzi és tudja, hogy azt látta, amit látott, hogy az van, ami van.