Csontásvány; Fogy; Esendő

Csontásvány

Nem kell, hogy kimerüljön

az utolsó foszforbánya is, elég

ha elhagyjuk a megtérülő kitermelés

lokális maximumát a bolygón,

és a lázadások elsodornak majd

a lejtmenetben.

Addigra már bemerészkednek

a nagyvárosok első lakótelepei

a temetők területére.

A csontok helyére ömlő

beton kiváló alap.

Foszfor nélkül megszikkad a csont,

elhalványul az izomtónus (a szívé is, igen),

légszomj tör át a sejtfalakon,

az anyagcsere lassulásával

[[Fogy]]ni kezd, ami vagy,

pedig nem voltál az sem egy

pillanatnál tovább, ha egyáltalán.

Egy átlagember testének, fogzománctól

a csontokon át a DNS-ig 1%-a foszfor.

A technológia fejlődésével ennek

egyre nagyobb hányada visszanyerhető.

Nem sok választ el akkor már, hogy

malmok épüljenek a koszorús bódék

helyén. Ez csak természetes.

Gombafonál kulcsolódik a fatörzseken.

Megtörte, gyermekeinek adta, és így szólt:

Egyétek, ennek a kenyérnek

gyerekkoríze van.

A ház végében van egy kis föld.

Onnan vétetett.

Fogy

Legelőször a könny apad el belőlünk,

homokot perget a szél a csatornamederben,

talán csak azért, hogy újra sírni lásson.

Idővel elcsitul majd a fájdalom.

Az ujjbegyektől, csak színről ismered fel,

ha megvágod magad és csak alvadásba kapsz.

Feltöredezik az idegpályák kötőrétege ^{[Esendő^51c709]}

a visszaúton, egyenesen át a szikesedő tájon.

Ezután a hőérzet kezd enyészni.

Kesztyűben, lábadon papuccsal

megpróbálod visszaidézni a reszketésből,

hogy milyen is volt mindez a zsibongás

atomi szinteken.

Legvégül, utoljára elfog

s aztán elfogy a félelem.

Esendő

Ha egy ideig nem látjuk egymást,

kicserepesedik az emlékek széle.

Kémiai összetevőik fajsúly szerint

kezdenek rendeződni (ez csak feltételezés),

a gyakran használt pályaívek hulladékhője

elillan a koponyaégbolt felé.

A ragaszkodás lényegében

elektromos potenciálkülönbség. ^{^51c709}

Ha újonnan látjuk egymást

(már nem mi látjuk és nem egymást,

ez puszta fikció) a szikes talaj

villámnyomaiból a tapasztalatok

zöme visszaépül, más amplitúdókkal,

más-más lokális maximumhegygerinceken át,

más anyagokkal, de a finom szemcsézettség

végső soron hasonló térszerkezetre jut.

Az emlékek zöme roncsolódik,

ami így van rendjén, a titok

a roncsokban rejlő hiányt kitöltő

idegen következtetés.

Ez (mitől mástól, ha nem ettől esendő?)

tesz féltékennyé leginkább.

És az, hogy sosem mardoshat,

hogy nem értem, hogyan lehet

hibának vélni a lényegi részeket.