Két máglya; Amit magadba fojtasz

Két máglya

Áldott fortélyok röpítik versedet:

négyszögesítd a fából vaskarikát.

Kifinomult őserőd szerteárad,

átjárja az időt és teret.

Úgy viseled, mintha ékszert,

pedig már egy vagy vele.

Egyszerre erőszak és buja

illat a te személyes esőerdőd,

magán-szavannád és sztyeppéd.

Teremtményeid boldogok,

pedig nem is törődnek azzal,

hogy boldogok legyenek.

Nincs gondod rájuk,

hagyod, hadd éljenek.

És van városod is, főterén áll

szantálfa máglyád – örökké ég.

Istenem, de jó neked, hogy

ráhajíthatod megunt kincseidet.

És van egy másik, az nem ég,

örökké lángtalan.

Megtermi számodra a jókat.

Csak annyi a dolgod, hogy 

ne gyújtsd meg soha.

Amit magadba fojtasz

Azt mondod, partraszállás?

Hosszúra nyúlt a hajóút, a hánykolódás.

Itt végtelenített rezervátum várja,

hogy elmeséld kegyetlen titkaidat.

Nem tudhatod, kik fognak kihallgatni,

szemedre kendőt tesznek, fejed fölött

barlangi sas kering majd,

kívül meztelen utcák fáznak,

a sziklás parton sötét világítótorony.

Sokan a gyűlöletgyár futószalagja mellett

állnak szinte önkívületben, még

a flow is rájuk talál, pedig érdemtelenek rá.

Szerintem, csak egy kegyelemkettesre

lesz elég, amit mondani fogsz, de amit

magadba fojtasz, azért bizony

csillagos ötöst érdemelnél.