Rendezőállomás; Gyár

Rendezőállomás 

És a félelem ott van
a hangosbemondóban,

letapadva a forgalmi iroda

mikrofonjának kapcsolója

körül, rászáradva a felsővezeték

porcelán szigetelőire, még

a talpfák alól is kitüremkedik.

Nincsen színe vagy szaga,
áttetsző és mindent átható,
láthatatlan, akár a radioaktív

sugárzás, nem fejti ki azonnal

a hatását, a virágládák fölé

emelkedik, sorompó vagy

barikád sem állíthatja meg.

Akkor támad, amikor a szignál

elhal, a csend pontos beállta az

ő ideje, a váróterem szürke kockái

között kitölti a hézagokat és gyűlik,

csak gyűlik, mint a nyugtalan percek,

ha a menetrendhez képest

jelentős késés várható.

A növekvő feszültségtől végül

leszakadnak a felsővezetékek,
összeroppannak a talpfák,
elgörbülnek a sínpárok,

nem marad más, mint

a fakó táj, töredékesen

és meredten, végtelenül

de nagyon is véges

erőforrásokkal,
szabadabban,

de sokkal

remény-

telenebbül,

mint valaha.

Gyár

A busz minden

reggel pontosan

érkezik a megállóba,

a rozsdás harmonikaajtó

nagy szisszenéssel kicsapódik,

nem könnyű felszállni a szűkös tér

és a kényelmesnél kicsivel mindig

magasabb lépcsőfokok miatt.

Ötharminc,
sötét van még,
ha nem is mindig,
de télen és ősszel, amikor
tejszerű ködbe burkolózik a rét,
a harmat pedig kicsapódik az ablaküvegre,
játékos kedvű gyerekek valami obszcén 
dolgot rajzolnának bele puha ujjukkal,
de a szerződéses járaton

senki nem mozdul.

A szürke táj

és a köd eggyé válik,

a kanálisparton túl

fagyott síküveg;

az autóbusz gázt ad,

és a tájvédelmi körzet

pereméről széles fordulóval

begördül a gyárudvarra.

A beosztás nem változik

csak ritkán, ha valaki beteg,

áthelyezik vagy kirúgják,

ugyanazok az arcok,

ugyanazok a történetek,

a lábát masszírozza egyikük,

fogai közül kipiszkál valamit,

állandó hunyorgás, neon-

és alumíniumcsövek

békétlen geometriában.

A műszak végét csengő jelzi,

az óránként ötperces szünetet

semmi, mintha nem is lenne,

rejtve marad, ez a termelékenység

titka, a gépek zakatolása elnyomja

a kételyt, az óra nagymutatója

közelít (a kicsi már jó helyen van),

háromelemenként mozdul egyet,

látni, hogy jóval a kitűzött kvóta

alatt vagyunk, sárga és piros számok

mutatják a fejünk feletti kijelzőn.

A gyártósor, mint egy hatalmas szerkezet

a kezünk alá dolgozik, a kezünk pedig

lassan tönkremegy, vannak dolgok,

amikre egy gép képtelen, a csöveket

nem tudja betapasztani, vagy a dobot

kipattintani a műanyag sablonból,
mi képesek vagyunk rá és többnek

érezhetjük magunkat egy gépnél,

mi kávészünetre és hétvégi pótlékra

is jogosultak vagyunk, hiába sajog

a derék, a csigolyák megnyúlnak,

és a gerinc lassan belemerevedik

ebbe a kicsavart testtartásba.

Fémes ízt érzek a számban,

a gyártás mellékterméke kiszárítja

a levegőt, kikezdi a nyálkahártyát,

fél liter előre bekevert cukros üdítő

nem enyhíti a szomjúságot. Poshadt

izzadtságszag lengi körül a gyártósort,

a padlón matricák jelölik az útvonalat,

de mindegyik kívülről befelé halad. 

Az utolsó szünet, még fél óra, még

harminc perc, mínusz öt; az indulás,

készülődés, aláírás és ha szükséges,

egyéb adminisztráció; egy újabb nap

vége, a tizenkettedik szál jelöli, a lét

merő zakatolás, a zaj a kulissza része,

és az érkező busz – benne a váltás –

elhozza az estét és a kába holnapot.