A meg nem született versekhez; Akit elhagytak a szavak…

A meg nem született versekhez

Ott álltak rejtekhelyeiken, és megnémulva vártak.

Vártak, amikor az anyák elvetéltek.

Véres magzatuk burka

egykor bennük dobogó életet takart.

Sóhajokba bújtak, mikor csecsemőjükön kitört a láz,

és az éjjelek egymásba értek, míg vizes lepedőbe

csavarták a pirosan izzó gyenge testeket.

Ott tébláboltak, mikor kifogytak az érvek,

mert minden okos szóra jött egy nem,

és csönd ölelte át

a házat, kertet, szobát.

Ott lapultak a jólnevelt, néma kiáltásokban, amik csak

befelé törhettek májakba, vesékbe, belekbe,

és gyógyíthatatlan betegségekben öltöttek alakot.

A Föld minden hajlatából előtörhettek volna,

a déli forróság kietlen pusztáiból,

hol se víz se élelem.

Infúzióval tartják életben

a csont-bőr gyermeket, kinek szeme az éhségtől

nagyra nőtt. Nincs már benne félelem,

mert ahhoz is erő kell.

Ott jajongtak a mélyben, tengerek hulláma visszhangozta,

de nem értették meg a szavak nélküli, végtelen éneket.

Akit elhagytak a szavak…

(Apám emlékére)

Láttam, ahogy távoztak a szavak.

A barack, a galamb, utoljára neveink.

Az üres tér tágult,

kifosztott szemén nem játszott fény.

Nem nézett többé az órára,

lebegett a napok összefolyó árjában,

hullámai maguk alá temették,

szétszórva hevertek a fecnik,

megfejtetlen keresztrejtvényei.
Elhagyta születésének éve is,

mintha meg sem született volna,

pedig ezzel nyílt a kassza.

Tanítóihoz, a ciszterekhez imádkoztam,

meg tehenekhez, disznókhoz, hisz állatorvos volt,

és gazdáikhoz, a mocsai parasztokhoz,

ha az orvosok nem, legalább ők emeljék fel

az emberhez méltó halál magaslatára.