Aratás; Útközben

Aratás

Annak készítsd magad,

akinek szüksége van rád.

Azé vagy, aki elfogad.

Mit gondolsz, kié
a pipacs vagy a csalán?

A mező szélén lobban a nap,

a vadhajtások emelt fejei,

mint százezer gyertya gyúlnak,

ahogy végigfut a láng.

A szelíd nem töri derékba

azt sem, ami meghajlott,

ismer minden szálat.

Nőj bátran, nőj naggyá,

hát nem tudod, kié

a kert dicsősége?

Ha jön az arató,

éghet buta kis arcod

a derűtől. Összegyűjti

otthonába szeretteit,

az ismerős virágokat.

Útközben

Követnél-e akkor is,

hogyha mindened

oda kell adnod érte? 

Szegény leszel, tudod,

mint a napfelkelte egy vidéki

vasútállomás oldalán.

Ami itt van: csekkpapír,

kulcsforgatás fagyos kézzel,

felmosott körfolyosó.

A szabadság: mint a határig

jégvirágos rét, vagy ha gyertyalángnál

olvasod a szeretett könyvedet.

Nem ígérhet semmit,

aki nem ismeri a járást

világok között.

Elragadhat az örvény,

ha velem vagy, a hullámok

érintetlen mosnak partra.

Akinek könnyű a szíve,

többé nem roppan meg,

nem illeti arcával a földet.

„Patakból iszik útközben,

azért emeli magasra fejét”