Kiskapuk; A levél; Amalgám; A csüggedés kódexei; Jakab levele; Kopasz-hegy

Kiskapuk

Nem árulkodom többé senkiről.

Nem is imádkozom most már,

de a Bibliát az éjjeliszekrényen

tartom, a biztonság kedvéért.

És egy régi szentképet a polcon.

Hogy kitől kaptam, nem tudom,

de a portré emlékeztet, hogy létezik

másféle felfogás is, amit követhetnék

ismét, megszabadulva az iskolás

kényszertől. Vagy talán épp annak

hiányában lettem rabja újra a

méltatlankodásnak? Várok, hátha

megérkezik a válasz, s mint a lányok

tették egykor, lámpáikban apadó olajjal.

A levél

A levél sorai visszakanyarodnak arra,

ahol elhamarkodott ítéletek s hamis

emlékek tanyáznak. Nincs mód felvenni

a fonalat. El kell kezdeni elölről, valahol

másutt, egy nyílt beismeréssel. Bocsánatot

kérek. Megroppan az asztal, elhallgatnak

a lombok, s az úttesten még utoljára földet ér

egy falevél (vagy csosszanva megáll egy papucs).

A többit már a kéz írja, a szemek csak kísérik,

mint felhők a folyót, csüggedt ámulattal.

Amalgám

Az adjunktus rám szólt, amiért egyformán

írom a kis kát és a négyest; a képleteim így

nem érvényesek. Hármast adott végül, ahelyett,

hogy megbuktatna. Az évfolyamon bundát

gyanítottak, s egy hipószagú kocsmába siettem.

Keményen kiosztott barátom, akivel azóta nem

beszélünk. Keserű ízt éreztem a számban; mintha

fél életemben mások szavait utánoztam volna.

A másik felében egy magányos alakra gondoltam,

ahogy verseket szaval a sötétben. Meg-megbicsakló

hangja egyre többször jut eszembe elalvás előtt.

A csüggedés kódexei

                              Larsen emlékére,

                              Juan Carlos Onettinek

A könyv, melyet János írt neked, és

ez a másik, melyben a Hullagyűjtő

él-hal az ócskaságokért. Kóborolni,

guberálni tanultál belőle, és összecsuklani

a végén, amikor már semmi közöd ahhoz,

aki voltál – de ezt nem tudja senki, csak

szagodat érzik, és az utcán leköpdösnek.

Mennyivel jobb volna egy házba behúzódni,

ahol tisztaság van, és épp terítenek a vacsorához.

De az épületek lába vizeletben úszik, és

minden kapu zárva. Az ég is, noha fénylik.

Jakab levele

A hegyre tartva többször megállt a vonat.

Dermesztő hideg volt, mégis kiizzadtam.

A kanyonban egy őr utamat állta, s az átjáróra

alig leltem a homályban. A szálláson bezártam

az ajtót, kikapcsoltam a telefont. Idegesen

forgattam az egyetlen könyvet, amit magammal

vittem, s reméltem, hogy véget ér az év, mielőtt

újra keresnének. Az utolsó éjszakán nem ettem,

és meg se szomjaztam. Egy nő a csoportból

mindenki arcát végigcsókolgatta. Aztán odalépett

hozzám régi ismerősöm, és azt mondta, gyászol.

Másnap délutánig nem léptem ki szobámból.

A kölcsönkönyv helyett vettem egy sajátot, és

elolvastam belőle Jakab levelét. Este vonatra szálltam

ismét, s riadtan kémleltem, a kapott híreket vajon

kivel kell megosszam a gyanakvó utasok közül.

Kopasz-hegy

Lesznek új emlékeim. Az utak

elfordulnak a nappal, s én

követem őket a hegyek lábáig.

Lábam lógatom a szikláról,

ahonnét hazalátok, s látom a

poroszkáló lovasokat is, ahogy

keresik az ösvényt a határban.

Szárnyak jelölik a fákon, és

csillámló, vékony fonalak, ha

remegnek a szélben. Magam is

így térek haza, fordított irányban,

s mintha egy teljes élet eltelt volna

odafent, a tágas kilátásban.