Gyanakvó arcok (Részlet a Fóbia című regényből)

A buszon az ablaknál találtam helyet egy férfi mellett, aki lehetett vagy száznegyven kiló. Állni nem akartam, s mivel csak egy kis hátitáska volt nálam, úgy saccoltam, bő egy órát kibírok még úgy is, ha össze kell húzzam magam.

A férfi combja azonban olyan vastag volt, hogy csak összeszorított lábakkal tudtam ülni a székemen. Hiába szóltam volna neki, teljesen esélytelen volt, hogy szerencsétlen ne foglaljon el minimum másfél helynyi részt. A táskát, amiben a laptopom meg néhány, például a húrelmélettel kapcsolatos angol nyelvű jegyzet és két terjedelmes tanulmány is volt, nem tudtam letenni magam elé a földre, végig az ölemben kellett tartanom.

Tűzött a napfény a busz hatalmas ablakain át, függöny pedig nem volt föltéve, a mi oldalunkon legalábbis, úgyhogy a fény egy negyedórányi út után már perzselte az arcomat.

Elővettem a jegyzeteket, de perceken át csak szorongattam a papírokat meg a dossziét. A vakító fény és az izzadságszag sehogy sem hozta meg a kedvem az olvasáshoz. Azt hiszem, azzal nyugtattam magam, hogy nem tudnék megfelelően koncentrálni az angol nyelvű szakszövegre meg a bonyolult számításokra, miközben két sorral mögöttünk egy nő rohadt hangosan és megállás nélkül magyarázott valamit. Mégis, inkább az vonhatta el a figyelmemet, hogy nem úgy történtek aznap a dolgok, ahogy elterveztem.

Kivételesen a zene sem segített. Először Muse-t hallgattam, de az hamar frusztrálni kezdett. Aztán egy jazz-albumot tettem be, amit az egyik barátnőm ajánlott még pár nappal korábban. Untam. A témák nyekergésnek tűntek. Lejjebb tekertem a hangerőt és csak bámultam kifelé az ablakon.

Lassan összemosódott előttem a táj. Utazás közben, főleg egy olyan fülledt, levegőtlen térben, mint amilyen annak a busznak a belseje volt, képtelen vagyok végig ébren maradni. Még ha küzdök is, és csupán fél órán át tart az út, engem akkor is biztosan elnyom az álom.

Arra ébredtem, hogy alig kapok levegőt. Szorított a mellkasom és izzadtam. Nem is a meleg, az álomban átélt zuhanás miatt. Kihúztam a fülest, mert olyasmi szólt, amit már föl sem ismertem.

A kövér férfi közben ott mozgolódott a bal oldalamon. Egyfolytában hörgött meg krákogott. Amikor végre képes voltam nyitvatartani a szememet, észrevettem, hogy köhint is párat, később pedig már olyan erővel köhögött, hogy a fejét majdnem beverte az előtte lévő szék támlájába. Eszembe sem jutott, hogy akár meg is fertőzhet, egyszerűen csak zavaró volt mellettem az a hosszan tartó kínlódás. Főleg, hogy a férfi és a busz oldala közé szorulva teljesen tehetetlennek éreztem magam.

Többen hátrafordultak. Láttam a méregető, gyanakvó arcokat. Néhány idősebb ember arcán maszk volt. Az egyik középkorú férfinak pedig, aki a velünk egy vonalban álló székek egyikén ült, hiányzott az egyik szemöldöke, jól látszott, ahogy a homlokát beteríti az ablaküvegen át beáramló fény. Folyamatosan vissza-visszatévedt rá a tekintetem. A mellette ülő férfi félig takarásában ült, az ő arcára nem is esett annyi fény, de azt azért láttam, hogy borostás és soványabb, jóval igénytelenebb, mint a hozzám közelebb ülő fazon.

Mellettem a férfi még mindig köhögött. Egy melírozott hajú nő föl is állt két sorral előttünk, aztán még előrébb ment, egészen az első ülésekig. Páran fölhördültek, miközben hátrébb egy másik nő azt ismételgette, hogy aki így köhög, annak semmi keresnivalója a buszon és a betegek azonnal szálljanak le. Előre is kiabált a vezetőnek, de nem álltunk meg, válasz se jött, hiába ismételgette az utolsó mondatot. A folyamatos szövegeléssel csak annyit ért el, hogy egyre többen kezdtek aggódni és sugdolózni az utasok közül. Újabb és újabb arcok fordultak a busz hátsó része felé.

A kövér férfi mellettem szótlanul, leszegett fejjel ült. Még a szeme is csukva volt egy darabig, mint egy kisgyereknek, aki azt hiszi, hogy ha nem lát senkit, akkor ő maga sem látható. Pedig a fickó olyan hatalmas volt, hogy ránézve azonnal az jutott eszembe; ha fölállna, biztos mindenki befogná a száját. De nem állt föl, és úgy tűnt, ha nagyon muszáj volna, akkor se lenne képes rá.

Idővel aztán zsebkendőt vett elő, majd a szájában összegyűlt valádékot csorgatta bele. Arra gondoltam, hogy véres lehet, úgyhogy azonnal el is kaptam a tekintetemet. Talán csak tapintatos akartam lenni, miközben gyomorforgató volt az a néhány mozzanat.

Miután eltette a zsebkendőt, önkéntelenül is újra ránéztem. A feje vörös volt, a vállai megemelkedtek. Azt hittem, rohama van, de aztán a köhögés csendesedni kezdett, még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy segítsek-e.

A fárasztó beszéd helyett inkább az ablakon át bámultam az elmosódó tájat. Megint kezdődik a zuhanás, egyre csak gyorsul, még a légmozgást is érzem a bőrömön, aztán ismét a krákogó férfit látom, s ahogy egyre intenzívebben köhög; annyira, hogy le is hanyatlik, fejjel előre a két üléssor közti folyosóra, majd azt veszem észre, hogy az emberek kapkodva fölállnak, hallatszik a visítozás, a kétségbeesés, a kiszolgáltatottság fojtott hangjai, lassul a busz, meg is áll, a tömeg nyomulni kezd az első ajtó felé, legalább negyven ember egymást taposva, hogy minél előbb kiszabadulhassanak, és az ablakon át föl is tűnik sorban a sok alak az út szélén, a háttérben itt-ott az árnyékban fekvő, megkövesedett hódarabok, arrébb a föld olvadástól nedves sávjai, egy-egy villanyoszlop és a felhős ég alján pislákoló sárgás-fehér nap, aztán egyszer csak ott áll ő is, de hát ez képtelenség, csak káprázik a szemem, gondolom, s még az ablakot is letörlöm, hátha csak a pára változtat valakit mássá, olyan ismerőssé hirtelen, de nem, nem a pára az, tényleg a mama áll hálóingben, összekulcsolt karral az egyik villanyoszlop mellett, a busz irányába néz, mintha eltévedt volna, vagy mintha keresne valakit, talán engem, nem vagyok benne biztos, a többi arc alig látszik már, elmosódva derengenek a mama fehér alakja körül, azonnal fölállok, előrébb megyek, egészen a vezetőfülkéig, de a vezető nem ül ott, zárva az ajtó, üvöltök, nem reagál senki, üvöltök, de rajtam kívül már nincs is más odafönt, a busz elindul, éles rándulás, nem tudom, ki vezet, az ablakot verem, hogy vegyen észre, lássa meg a mama, hol vagyok, hogy segítség kell, de nem néz rám, távolodik, az alakja megy össze, csak egyetlen kis pont a sárgás háttér előtt, nem látom, hatalmas rázkódás, és azt hiszem, mozgás közben a férfi meglökhetett a vállával, mert félálomban olyasmit éreztem, hogy iszonyatos erővel oldalba vernek, mintha nekicsapódtunk volna az autópálya szalagkorlátjának.

Átfutott az agyamon, hogy viszonzom a lökést, de még a mozdulat megkezdése előtt visszamerültem. Ez néhányszor megismétlődött. Végül már csak megrándultam párszor, ahogy az idegeimben végigfutott újra és újra valami fölismerésszerű.

Később a szálló port meg az előttem sorakozó fejeket figyeltem hunyorogva a beáramló fény nyílegyenes sávjaiban, és csak akkor döbbentem rá, hogy ébren vagyok, mikor a vezetőfülke mögé fölszerelt digitális órán a percmutató végre lépett egyet.

Hamar kiszúrtam, miután képes voltam fókuszálni, hogy a borostás képű csávó egyfolytában néz. Vékony, ovális arca volt, ennyit meg tudtam állapítani, de a szeme színét már nem. Nem láttam tisztán az arcát, mert a busz belsejének arra a részére akkor már jóval kevesebb fény jutott, de az egyértelmű volt, a szembogara elárulta, hogy engem figyel. Fogalmam sem volt, mennyi ideig lehetett csukva a szemem. Hányigerkeltő volt a gondolat, hogy perceken át bámulhatott, miközben azok a nyugtalanító képek pörögtek a szemhéjam alatt. Perverz, jutott eszembe, és az volt az első és egyetlen pillanat utazás közben, mikor örültem annak, hogy az a nagydarab férfi mellettem ül. Ha lett volna hozzá erőm, meg is köszöntem volna neki, hogy fölvert, mert egyrészt a félálomnál az álom sokkal rosszabb volt, kiszáradt tőle a szám, másrészt a mozdulatlanságtól teljesen lemerevedett a lábam, és ébren legalább eszembe jutott megmozgatni egy kicsit.

A férfi hirtelen felém fordult, mintha kötelessége lenne megszólítani. Vagy egyszerűen csak ráérzett volna a szándékomra, és szeretné, ha valamivel több lehetne legalább az út erejéig köztünk. Azt talán nem vette észre, hogy elaludtam, ahogyan azt sem, hogy elég zavart és ideges vagyok a borostás képű csávó tekintete, a nagy meleg, a szűkös hely és az innen-onnan érkező elégedetlenkedés miatt. A körülményes készülődése is feszélyezett. Ahogy újra és újra megmozdult, nyilván azzal a szándékkal, hogy kényelmesebben üljön. Meg is lökött egy kicsit. Akkor határozottan ránéztem. Egyszerre látszott merevnek és nagyon félszegnek szegény, ami összefügghetett a testi méreteivel is. Előbb bocsánatot kért, majd krákogott egyet, és még intett is hozzá, jelezve, hogy az inger mindjárt magától megszűnik. Végül, félig-meddig mosolyogva, arról érdeklődött, hogy mi van a kezemben, mi jót olvasgatok.

Akkor vettem észre, hogy még mindig ott szorongatom a kezemben a papírokat, de hogy a dosszié sehol. A táskámban nem volt, ahogy az ülés mellett sem. Idővel lent, a lábamnál pillantottam meg. Becsúszott az előttem húzódó ülés alá, úgyhogy esélyem sem volt fölvenni.

A férfi közben tovább kérdezősködött. Idegesített a hangja. Nyilvánvaló volt, hogy próbál közvetlen lenni, miközben nagyon is gátolja a fel-feltörő köhögés, az a rejtegetni való dolog, amit abban a helyzetben csakis a beszéd volt képes úgy-ahogy féken tartani. Rettentően esetlen volt, hogy újra és újra föltette azt a semmiből jövő, mégis vidámkodó kérdést.

Semmi különöset, ezek csak jegyzetek, feleltem röviden, és ösztönösen följebb is emeltem a lapokat, mintha úgy érthetőbbé válna, hogy miről beszélek. Zavaró lehetett, hogy nem adok egyértelmű választ, és ráadásul az arcába bámulok, miközben úgy izzad, de a távolságot sehogy sem lehetett megnövelni közöttünk. Közben abban reménykedtem, hogy igazából csak egy kötelező kör volt ez, merthogy másfél órán át egymás mellett ülünk, de a férfi aztán gondolkodás nélkül folytatta tovább. Már le sem sütötte a szemét, és még az is eszembe jutott, hogy nyomulni akar, ám a következő banális kérdés miatt abban is elbizonytalanodtam.

– Mit tanul?

Őszintén szólva, nem hittem, hogy tényleg erre kíváncsi, de aztán kiszúrtam, hogy a lapokra néz. Az egyiken láthatóak voltak egy viszonylag egyszerű területszámítás részletei.

– Nem tanulok, egy készülő tanulmányhoz olvasok egy szöveget és készítek vázlatokat – feleltem majdnem olyan röviden, mint az előbb. Gyanítottam, hogy ha gyorsan és érzelemmentesen mondom, akkor nem fog tovább kérdezősködni, főleg, hogy nincs is túlságosan jól. De aztán kiderült, hogy ezt is rosszul gondolom.

– És milyen témában?

– Elméleti fizika.

– Hogy micsoda?

Rájöttem, hogy annyi bőven elég lett volna, hogy fizika, de akkor már mindegy volt.

– Elméleti fizika. Tanítok, és mellette egy nemzetközi kutatócsoportnak is a tagja vagyok.

– Maga? – bukott ki belőle azonnal ez a kérdés, de annak az egyetlen szónak a lejtésén is érződött, hogy szeretné visszanyelni valahogy.

– Igen, én.

A férfi tüsszögni kezdett. Ott ült tőlem csak harminc centire, úgyhogy nem tudtam nem rá figyelni. Valószínűtlen volt, hogy azt a hatalmas testet úgy megrázza néhány apró ingerület. Olyan sokáig tartott az az ismétlődő, szerencsétlen rángás, hogy attól féltem, elnevetem magam.

A pasas kínlódott. A homlokán vastagon gyöngyözött az izzadság, amit a szőrös kézfejével próbált fölitatni. Közben kapkodva végigmért, de észrevehette magát, mert aztán mereven előrefelé nézett, nem a szemembe. Talán ezért is vettem észre, hogy most már a simább képű faszi is folyamatosan minket, illetve nem is minket, konkrétan engem bámul. A rohamszerű tüsszögés miatt az még logikus is lett volna, ha a mellettem ülő férfit figyeli, mondjuk szuggerálja, hogy hagyja már abba, de nem. Engem figyelt az a férfi, aki a túloldali, velünk egymagasságban lévő dupla sorban ült. Elhatároztam, hogy akármi lesz, nem nézek oda többet, mintha nem is létezne az a nem is annyira magányos tekintet, de nem ment. Fél percenként csak-csak odanéztem. Közben egyre erősebben szorult össze az állkapcsom, mintha a fogaimmal össze akarnék roppantani valamit.

Eszembe jutott egy riport, amit még Berlinben olvastam pár nappal korábban. Nem értek igazán jól németül, de az sztori annyira érdekes volt, hogy rászántam az időt még a szótárazásra is. Az írás egy olyan sorozat része, amelyben gyilkosokkal készít interjút egy újságírónő, aki aztán megírja az egyes esetek történetét, és a beszélgetés közben szerzett személyes tapasztalatait, olvasmányos, mégis elemző módon. Az emberek imádják az ilyesmit. És ami azt illeti, engem is lekötött, még ha egy idő után már undorodtam is az egésztől. Lehet, hogy pont azért.

A férfi, akiről az az anyag szólt – természetesen képeket is közölt róla a lap – negyvenöt körüli, alacsony kis ember, kopaszodó fejjel, beesett arccal. Első pillantásra nem mondaná meg róla senki, hogy olyan kegyetlen dolgokra képes, mint amik bebizonyosodtak vele kapcsolatban. Az újságírónő hosszasan részletezte az elfogásának körülményeit – a tárgyalás menetét, miféle speciális magánzárkában él, milyen meglepően jók az életkörülményei, mivel tölti a napjait odabent –, eleinte kerülgette a központi témát, talán azért, hogy hirtelen üssön be a lényeg, mint egy villám, ami felettébb valószínűtlen. A fickó hét nőt gyilkolt meg. Mindegyiket járműveken, és legfőképp vonatokon, azoknak is egy-egy szűk mellékhelyiségét választva ki helyszínnek. Követte az egyedül utazó, harminc körüli nőket, akik mit sem sejtve pisilni mentek vagy tampont cserélni, szóval eleve kiszolgáltatott helyzetben voltak egy olyan szűk térben, ami csak kényelmetlen vagy kegyetlen dolgok véghezvitelére alkalmas. És ahol ráadásul olyan zaj van, hogy az odabent történtekről a kint utazóknak nem sok sejtése lehet. Mint általában, ahogy ezt külön megjegyezte a nő, ennek az elkövetőnek is a különcsége, „a perverziójából fakadó nyomok” okozták a vesztét. A hideg kirázott, már csak a megfogalmazás miatt is. A fickó minden áldozatát megcsonkította. Általában ezeket a testrészeket magával is vitte, amiket később megtaláltak a lakásán házkutatáskor. De az utolsó, sordöntő esetben a levágott testrész valahogy kirepült az ablakon, majd nekicsapódott valakinek, aki épp egy hátrébb lévő, lehúzott ablaknál dohányzott, persze teljesen szabálytalanul.

A busz rázkódott alattunk. Szerettem volna szólni a férfinak, hogy forduljon már el a picsába, de ahhoz, hogy meghallja, kiabálnom kellett volna, hasonló módon, ahogy az a nő tette korábban, azt pedig nem akartam. Onnan belülről kimászni esélyem, és akkor már kedvem se nagyon volt, úgyhogy tovább kínlódtam a gondolattal, hogy ne foglalkozzak vele. Nehezen ment. Mindig van valaki, aki figyel. Ezt, már csak a munkámból fakadóan is, megtanultam.