Eszter, a femme fatale és a Nagy Író kapcsolatára csak apám halála után derült fény. Mégpedig ugyanabban a cselédszobában, ahol apám „megvilágosodott”, ahova Sacika néni, apám unokatestvére öregen visszaköltözött.
Vendégségben járok nála, udvariasan kéne viselkednem, de nem tudok ellenállni a mágikus kisablaknak. Apám, apám, apám. Rögtön kivágom a kisablakot, és megnézem, mit főznek a szembeszomszédok.

Hét elején már számolom a napokat, mikor találkozhatunk. Senki se tudhatja meg, nehéz az illegalitás, és megvan a lebukás lehetősége, de ő ragaszkodik hozzá, hogy hazakísérjen, mint egy kamasz lovag. Ha valaki meglát minket együtt, azt hazudhatjuk, a válási dolgainkat beszéljük meg, a vagyonmegosztást. Méghogy vagyon, soha se volt. Most van. Kincset találtunk mindketten.

Mellettem a férfi még mindig köhögött. Egy melírozott hajú nő föl is állt két sorral előttünk, aztán még előrébb ment, egészen az első ülésekig. Páran fölhördültek, miközben hátrébb egy másik nő azt ismételgette, hogy aki így köhög, annak semmi keresnivalója a buszon és a betegek azonnal szálljanak le. Előre is kiabált a vezetőnek, de nem álltunk meg, válasz se jött, hiába ismételgette az utolsó mondatot.

Feszélyez, amikor mindenki tart valahová, megokolható, igazolható, és magától értetődő módon. Hogy alantas oka van a sietségnek, azt csak légszomjas, nehéz szívvel tudom elfogadni. Olyan is történik, hogy valakit meglátok, aki nem megy sehová, de a tekintetem rákényszeríti, mintha az én kedvemért indulna el egy nehezen indokolható cél felé, de a járása elárulja a bizonytalanságát, fél, hogy lelepleződik, nem mer megállni, mert az önmagában hordozná azt a céltalanságot, amitől a legjobban fél.