Szégyen (Részlet az Apjalánya című regényből)

1946 elején apámnak megfájdult a térde. De a háború után mindenkinek fájt valamije. Vagy csak nem találta a hozzátartozóit, gyászolta a férjét, a vőlegényét… siratta a gyerekeit, építette az új világot, vagy morfondírozott, hogy hova meneküljön belőle.

Pedig az a sok elveszett gyerek hogy örülne, ha legalább a lába fájhatna, mondta apámnak az édesanyja.

Az a sok elveszett gyerek! A kanizsai Kinizsi utca 5-ből minden gyereket elvittek, a kereskedelmi középiskola második évfolyamán pedig csak tizenegy fiú kezdte a szeptembert. A többiek „eltűntek”. Elvitte őket a vonat, magyarázta nagyanyám apámnak szemlesütve. Egy szerencsés gyerek hálát ad a Jóistennek, szorgalmasan tanul, nem nyavalyog, hanem előre köszön a tanárainak.

És apám előre köszönt mindenkinek. Csak közben pokoli fájdalmat érzett a térdében.

Akkoriban még szokás volt a beteg gyereket feltenni a vonatra – még jártak hálókocsik Pest és Kanizsa között – és táviratban értesíteni a pesti rokont, hogy pontosan hány órakor szedje le a gyereket, és hogy hova, melyik kórházba vigye. Apám olyan lázas volt, hogy nem is emlékezett, hogyan jutott el a Klinikákra. Az első emléke, hogy fekszik egy hatalmas kórteremben, a megműtött térdéből sárgás lé szivárog, és rettenetesen éhes. De körülötte mindenki rettentő éhes volt. A nyöszörgő betegek, az ápolónők, az orvosok. Az éhség egy alattomos szög volt, döfködi a gyomrodat, nem hagy aludni. A kórházban minden este selyemlevest szolgáltak fel – húsízű lét, amit ezzel a szép névvel próbáltak megszerettetni. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy sárgaborsó, estére meg ez a selyemleves. És hozzá a szög. Ami egyre dühösebben döfködi a gyomrodat.

Aztán egyszercsak megállt apám ágya fejénél Sacika, a „pesti rokon”, a huszonkét éves unokatestvér. Mintha csak a Meseutóból libbent volna elő: kalap, kesztyű, selyemharisnya. Jaj, Pistikém, mennyit kellett szenvedned!, mondta, és azonmód a karjába kapta apámat. Nem kellett megerőltetnie magát, apám ekkor huszonnyolc kiló volt.

Az Alkotás utcában, Saciék lakásában azonban nem sok minden változott. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy, sárgaborsó, este selyemleves. Képzeld el, Pistikém, hogy finom húst eszel, vigasztalta apámat a nagynénje. Majd meglátod, nálunk erőre kapsz! Berendezték apámnak a lakásuk cselédszobáját – igazán jó kis kuckó, pont arra való, hogy egy lábadozó kisfiú összeszedje magát. És apámnak még csak unatkoznia sem kellett: az édesanyja Nagykanizsáról elküldte a számviteli és algebra könyvet – hát, látod, Pistikém, most már csak iparkodnod kell.

Apám iparkodott is volna, de a gyomrába fúródó szög, az örökös, kínzó éhség nem hagyta tanulni. A cselédszoba ablakai a szomszéd ház hálószobáira, konyháira nyíltak, apám nézelődött, hátha lát valami finomat – valaki talán csirkepörköltöt főz. De a szomszéd házban is nyomorúságosan éltek. Krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Aztán megint krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Néha egy kis rántott leves.

Csak szomszédos házban lakó Nagy Író élt felségesen. Apám a második emeletről belátott a hálószobájába.

Az írónak szinte minden nap selyempapírba csomagolt, hatalmas tálcákat hoztak. Nem szikkadt zsemléket, hanem minden lépésre megrezdülő krémeseket, indiánereket, bonbonokat, hivalkodva ragyogó dobos tortákat. A Nagy Író nem egyedül falta be ezeket a mesebeli édességeket, ami azt illeti, ő szinte alig nyúlt hozzájuk. A sánta Bari néni, a cselédje letette a tálcát a fésülködőasztal elé, és kettesével, hármasával engedte be hozzá a fiatal hölgyeket. A lányok rávetették magukat a ragacsos édességekre, a Nagy Író nevetett, töltött magának egy pohár bort, és vidáman vetkőztetni kezdte őket. Pár óra múlva Bari néni benyitott, összeszedte a tortamaradékokat, lehúzta a maszatos ágyneműt, és kikísérte a lányokat az ajtóhoz. Mindenki elégedettnek tűnt.

Apámat összezavarta ez a nagy boldogság. Ha már a pesti lányok egy szelet dobos tortától is ilyen boldogok, akkor mi lehet a baj az unokatestvérével, Sacikával? Mikor elmondott neki egy bugyuta viccet, Sacinak kiszaladt a vér az arcából, aztán megpördült és telehányta a mosogatót. Az oroszok, magyarázta Sacika édesanyja. Szegény Sacika még mindig az oroszok betege, összeszedett valami fertőzést, és képtelen kikúrálni magát. Apám eltöprengett: elképzelte, ahogy nőknek elfertőződik a hasa, a melle, a combja, végül az arcukon is szörnyű kelések támadnak. A szex nem veszélytelen.

Ennek ellenére apám egy percre sem tudta levenni a szemét a Nagy Író hálószobájáról. A lányok mindig nagyon elégedettnek tűntek, de ha a Nagy Író egy pillanatra kilépett a hálószobából, a mosoly leolvadt róluk. Gyorsan, kapkodva egy-két mignont belecsúsztattak a retiküljükbe, aztán bekkukantottak a szekrény mögé, a fiókokba. A Nagy Író egyáltalán nem tűnt vagyonosnak, de a lakás egy régi zsidó lakás volt, itt talán még a fiókok mélyén is elrejtett dollárokra bukkanhat az ember lánya.

Ezek a fruskák legalább mind nagyon szépek voltak. De a lompos Bari nénit, a régi bérlők bejárónőjét a legnagyobb jóakarattal sem lehetett csinosnak mondani. Sántított, kopaszodott és már-már idióta alázattal bámult a Nagy Íróra. Mikor Weiszék bevonultak a gettóba, megkérték Barikát, hogy három kislányával hurcolkodjon át a lakásukba. Ahogy bejöttek az oroszok, Bari néni a három kislányt bezárta Weiszék nagy ruhás szekrényébe, de mikor visszaindult az óvóhelyre egy ottfelejtett törölközőért, elkapták. A majd negyvenéves Bari néni rosszabbul járt, mint a fiatal lányok, köztük Sacika. Valami „elszakadt” a csípőjében.
De a Nagy Író nem vetette meg őt sem. Sokszor széles jókedvében megcirógatta, rácsapott a fenekére, furcsa tájszólásában vicceket mesélt neki, megígérte, hogy ha egyszer miniszter lesz, elviszi táncolni… Barika néni ilyenkor az ujjait tördelve mosolygott.

Tanulnod kéne, mondta Sacika, egy kis számvitelt, egy kis nyelvtant, nem éjjel-nappal ezt a hóhányó írót nézegetni. De azért szép lassan Saci mindenről beszámolt: mi történt Weiszékkel a gettóban, hogyan rejtegette Bari néni a lányait, és hogy szerzett a Nagy Író lakást a házban. Tudod, ő erdélyi, magyarázta Saci. Azért van szüksége az Alkotás utcai lakásra, hogy megmentse a magyar parasztokat… Apámnak a szép, budai lakás és a parasztok közötti összefüggés nem volt teljesen világos, de Sacinak sem, úgyhogy ezt annyiban is hagyták. Néha öltönyös, kipödrött bajszú bácsik érkeztek a Nagy Íróhoz. Parasztpárti képviselők, magyarázta a nagynéném.

A híres szomszéd amúgy egy cseppet sem volt ellenszenves apámnak. A reggelt harsány fütyörészéssel kezdte, nyitott ablak mellett Karády-nótákat, népdalokat énekelt, és élt-halt az olasz operákért. Egyszer kihajtott Petőfi-ingben a második emeleti ablakból levezényelte a teljes Nabuccót. Nem ilyenek voltak Budán a tipikus szembeszomszédok – és ami azt illeti, Nagykanizsán, a Kinizsi utca 5-ben sem.

Bár apám egy hónapon át csak lencsét, babot és krumplit evett, és csak a szemével kóstolgathatta a csodás süteményeket, ennek ellenére lassan megerősödött. Hogy mitől? Az olasz operáktól talán. Egy hónap múlva már a saját lábán ment a kötözésre.

Huszonegy évesen aztán apám megint megpróbálta bevenni Budapestet. Visszaköltözött az Alkotás útra, a nénikéjéhez, hiszen Nagykanizsa unalmas kisváros egy olasz filmszínészhez hasonlatos, jóképű fiatalembernek, Pesten egészen mások a fények, a lányok, az esélyek… Apám tehát újra birtokba vette a cselédszobát, és első dolga volt, hogy a Nagy Író hálószobaablakát megkeresse a szemével. De a titkokat most már sűrű függöny takarta. Adélka, a nagynéni elmesélte, hogy a Nagy Író harmadik neje immár nem akarja megbotránkoztatni az Alkotás utcát. Most ők is csak szolidan éldegélnek, mert a Nagy Írónak nincs munkája: nincs több hejehuja, Karády, Verdi, magyar nóta. Nem is baj.

De apám nem sokáig élvezte a budai dombokat, a pesti körutakat. Egy felfoghatatlan szerelmi csalódás (egy bizonyos gyönyörű, titokzatos Eszter) gyorsan visszakergette az édesanyjához, Nagykanizsára.

Eszter, a femme fatale és a Nagy Író kapcsolatára csak apám halála után derült fény. Mégpedig ugyanabban a cselédszobában, ahol apám „megvilágosodott”, ahova Sacika néni, apám unokatestvére öregen visszaköltözött.
Vendégségben járok nála, udvariasan kéne viselkednem, de nem tudok ellenállni a mágikus kisablaknak. Apám, apám, apám. Rögtön kivágom a kisablakot, és megnézem, mit főznek a szembeszomszédok.

Nem vagy már öreg az ilyesmihez?, kérdezi kuncogva Sacika.

Nem felelek. Minden ablakon redőny vagy takaros sötétítőfüggöny. Sehol semmi nem emlékeztet a régi süteményes partikra.

Apád nagyon prűd volt, meséli Sacika néni. Kisfiúként végignézte a Nagy Író orgiáit, jól látta mit kellett annak a szerencsétlen Barikának kiállni. Még sántán, vén fejjel is. Persze Barikának is sok volt a rovásán. Azt se tudta, ki a lányai édesapja. De Isten nem ver bottal! A legnagyobb lánya meghalt rákban, a legkisebb fogyatékos volt, no de a középső, az Eszter! Ő nemcsak csodálatosan szép volt, hanem ügyes, okos, talpraesett is. Mikor apád megszökött tőle, nagyon jól ment férjhez.

Lehuppanok a nyekkenős díványra, és megdörzsölöm a szemem. Én soha nem hittem, hogy a két történet, a Nagy Író és apám szerelme között bármiféle kapcsolat van.

Hát sokáig az édesapád se hitte, mesélte Saci néni. Csak a Tabánban sétálgatott Eszterrel, aki elregélte, nagyon szegények, édesanyja öreg, nővérei betegek, szegény édesapjuk elesett a Kárpátoknál. Egy kis pincelakásban laktak a Királyhágó tér mellett. De egyszer három napig szakadt az eső, nem lehetett sétálgatni a Vérmezőn, apád meg nem bírt magával, ellátogatott a Királyhágó téri pincelakásba. Itt látta viszont Barikát.

Saci néni szerint apámat megrendítették a szembeszomszédnál rendezett orgiák. Érzékeny, gyermeki lelke összetört. Csalódott a felnőttekben. Csalódott a szépirodalomban. Csalódott az atyaistenben. Csalódott a tekintélyekben, blablabla. És szégyellt volna egy olyan családot, amiről tudta, hogy közel áll a Rettenetes Íróhoz… Én ezt egy percig nem hittem. Ha apám alaposan ismerte volna eme Rettenetes Író életrajzát, talán még inkább rokonszenvezett volna vele. Hiszen mind Ábelnek születünk – de annyira félünk, hogy előbb-utóbb mind Káinok leszünk. Imádjuk a szülőfalunkat, de mindent elkövetünk, hogy a paraszti nyomorúságból kikeveredjünk. Nagy magyarok vagyunk, de ahogy lehet, Amerikába költözünk. Megmentjük az asszonyt a vészkorszakban, de ahogy elmúlik a vész, elválunk. Szeretjük 56-ot, de rögtön eláruljuk, ha fenyegetnek minket. Ábelek vagyunk mind. De.

Nem voltam képes ezt Sacika néninek elmagyarázni.

Némán üldögéltünk a sütemények mellett.

Amúgy én nem hiszem, hogy apám megvetett volna bárkit.
Az Alkotás utcai édes életről mindig tréfálkozva mesélt. De valami mégiscsak nyomasztotta: talán a felismerés, hogy milyen könnyen beláthatunk mások életébe, miközben esélyünk sincs, hogy bárkit megismerjünk.

Apám még a detektívregény-írók közül is csak a külföldieket szerette. Akik filmekbe illő városokban, Párizsban, Londonban, Los Angelesben nyomoznak rejtélyes halálesetek után kutatnak, de a magyar olvasónak esélyes sincs, hogy szembetalálkozzon a szereplőkkel a pesti körutakon vagy kanizsai főtéren. Az ott egy másik világ. Nem kell szégyenkeznünk.

De ott a kérdés, az én réges régi kérdésem: hogy lehet egy ennyire szégyenlős emberről regényt írni?

(…)