emlékszel még? aprócska porbafingók, / félművelt, sipákoló suhancok / voltunk. kapkodva próbáltunk keresni / kapaszkodót, véletlenül se rántsa / lábunk alól szorongás ki a földet.
Lélekben talán már mindenek fölött vagy, / fodros felhők, forró sziklák és éles kövek, / remény és kékség között lebegve
Az utcák a völgy felé csorognak, viszik / magukkal ismerőseink nevét. Az emlékezést / elunjuk. Új felismerések után kutatunk
Víz alá képzellek, ott naponta meg tudlak / érinteni, része vagy, sarjadása, próbálom elhinni, én is a tiéd.
Eszter, a femme fatale és a Nagy Író kapcsolatára csak apám halála után derült fény. Mégpedig ugyanabban a cselédszobában, ahol apám „megvilágosodott”, ahova Sacika néni, apám unokatestvére öregen visszaköltözött.
Vendégségben járok nála, udvariasan kéne viselkednem, de nem tudok ellenállni a mágikus kisablaknak. Apám, apám, apám. Rögtön kivágom a kisablakot, és megnézem, mit főznek a szembeszomszédok.
Hét elején már számolom a napokat, mikor találkozhatunk. Senki se tudhatja meg, nehéz az illegalitás, és megvan a lebukás lehetősége, de ő ragaszkodik hozzá, hogy hazakísérjen, mint egy kamasz lovag. Ha valaki meglát minket együtt, azt hazudhatjuk, a válási dolgainkat beszéljük meg, a vagyonmegosztást. Méghogy vagyon, soha se volt. Most van. Kincset találtunk mindketten.
Mellettem a férfi még mindig köhögött. Egy melírozott hajú nő föl is állt két sorral előttünk, aztán még előrébb ment, egészen az első ülésekig. Páran fölhördültek, miközben hátrébb egy másik nő azt ismételgette, hogy aki így köhög, annak semmi keresnivalója a buszon és a betegek azonnal szálljanak le. Előre is kiabált a vezetőnek, de nem álltunk meg, válasz se jött, hiába ismételgette az utolsó mondatot.
Feszélyez, amikor mindenki tart valahová, megokolható, igazolható, és magától értetődő módon. Hogy alantas oka van a sietségnek, azt csak légszomjas, nehéz szívvel tudom elfogadni. Olyan is történik, hogy valakit meglátok, aki nem megy sehová, de a tekintetem rákényszeríti, mintha az én kedvemért indulna el egy nehezen indokolható cél felé, de a járása elárulja a bizonytalanságát, fél, hogy lelepleződik, nem mer megállni, mert az önmagában hordozná azt a céltalanságot, amitől a legjobban fél.
Egy hamis nyelv. Egy igaz. Hamis nyelven ömlik ‒ egy
nyelv (félreértett) ömlik (félreértelmezett) méltóság
nélkül, vezető nélkül, a kőfülnek ütközve. Legalább
ezt megoldotta neki. Patch is, ami azt illeti. Ő
nemzeti hőssé vált ’28, ’29-ben és beutazta az országot,
ugrált sziklafalakról és árbocokról, sziklákról és hidakról ‒ bizonyítandó
tézisét: Egyes dolgokat ugyanúgy meg lehet tenni, mint másokat.
A Szabad különféle aspektusokból vizsgálja az egyén szabadságát, gyermekkori traumákat, testi és lelki válságokat boncolgat egészen egyedi nyelvezetet alkalmazva. [...] Mérnöki pontossággal méri a szavak mellett a hallgatást is.
Szabó T. Anna költészete egy lehetséges olvasat szerint összhangban áll, párhuzamosan követi végig a szerző valós életkorát: az első kötetek szerelemmel, útkereséssel kapcsolatos kérdésfeltevései, tapogatózásai, néhol talán kissé öncélú, túlzott rímhasználata s szó-, valamint hangjátékai – mellyel azonban semmi baj nincs, egy gazdag életmű elbírja az ilyesmit – az évek során átváltoznak egy önmagából s önmaga verselbeszélői pozíciójából már ki-kitekintő tájékozódássá.
A Felhőfoszlányok letisztult nyelvezete, a kötetet beszövő motívumháló kapcsolódási pontjai, valamint a folyamat, ahogy a többféleképp megidézett szakralitás átlényegíti a hétköznapokat, miközben mindennapjaink egyszerűsége segít közelebb hozni a tapasztalaton túlit, mind annak a bizonyítéka, hogy Jász Attila költészete kellően érett ahhoz, hogy hitelesen és közhelyek nélkül szóljon a nyelvi régiókon is túlmutató tapasztalatokról.
Kétségkívül elvarázsolják az olvasót a Bujdosó ház rejtélyei, a regény mégis több ennél. Egy száz évet felölelő közép-európai történelmi tabló, életvidám, élénk fantáziájú, vérbő elbeszélővel, állandó derűvel és megmagyarázhatatlan hittel, bizakodással.
Regény a regényről, részben a regény geneziséről, ám sokkal inkább utóéletéről és hatástörténetéről – méghozzá egy olyan környezetben, amelyet a kolonializált élethelyzet némileg tudathasadásos állapota határoz meg.
Mintha csak egy romantikus filmdrámát nézve a szánk elé kapnánk a kezünket, talán gyorsan egy könnycseppet is elhullatnánk, a következő pillanatban azonban már kénytelenek lennénk annak a terhével megküzdeni, hogy a másnapi állófogadásra lazacszínű vagy bézs kosztümöt vegyünk fel.
A kötet hét markánsan egyedi ciklusa (a hetes szám numerikus szimbólumként az anyagi és égi világ együttesét, egyúttal az embert is jelképezi) – mint megannyi kar – összhangjából bomlik ki a szülőföld dicsérete, e nosztalgikus, olykor valóban kissé melankolikus hangzású „szép ének”.
A lét mélyrétegeihez való eljutás, mely egyben a kultúra és a művészet alapjaihoz és legbenső lényegéhez való eljutást is jelenti, képezi a weöresi költészet legfőbb célját, s ebben ismét nagyfokú hasonlóságot mutat Oszip Mandelstam művészi hitvallásával és törekvéseivel.
Hatvankét szabadvers három részre osztva. Alig száz oldal a békés beteljesülésig. Morgan, mint a héttenger ördöge, idestova ötven év után, révbe ért Magyarországon. Címszavakban mindez elvitathatatlan az idén nyáron megjelent kortárs skót válogatáskötet első magyar kiadásától.