Horváth Lajos
Fél évszázadnyi távlat „hatalmas szomszédok árnyékában” – a többszörösen kitüntetett skót Makar első magyar nyelvű önálló kötete
(Edwin Morgan: A démon kiskátéja. Válogatott versek, Turczi István fordításai. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2022)
„Néha megkérdezik, mi a legkedvesebb történetem,
De bevallom, nincs igazán ilyen.”
(Edwin Morgan: Szárnyak)
Hatvankét szabadvers három részre osztva. Alig száz oldal a békés beteljesülésig. Morgan, mint a héttenger ördöge, idestova ötven év után, révbe ért Magyarországon. Címszavakban mindez elvitathatatlan az idén nyáron megjelent kortárs skót válogatáskötet első magyar kiadásától. A démon kiskátéja ugyanakkor meglehetősen szokatlan fordításkötet. Mindamellett, hogy a sajtó alá rendezett Morgan-versek kifejezetten izgalmas betekintést nyújtanak „a 20. század legtekintélyesebb skót irodalmi szerzője” teljes életművébe, a gyűjteményes kötet mégis feloldhatatlan ellentmondásra épül.
Turczi István Morgan-fordításai igazi szellemi kihívást jelentenek a menet közben felmerülő értelmezési stratégiák szempontjából. Noha könnyűszerrel felelevenítik az elsőkötetes szerzők alapvetően irigylésre méltó és különösen bájos frissességét, az elsőkötetes szerzői álca ugyanakkor különleges ritkaság a magyarul közreadott Morgan-antológia esetében, melynek hátterében szintúgy felsejlik a műfordítói mintakövetés, akárcsak a morgani életmű pályakezdő kiindulása. Szabó Lőrinc Shakespeare szonettjei című fordításkötetének első kiadása hasonlóképpen értelmezhető modern magyar irodalmi álcajátékként vagy stílusgyakorlatként (Budapest, Genius, 1921), mely alig egy évvel korábban jelent meg, mint a pályakezdő szerző önálló verseskötete, a Föld, erdő, Isten (Gyoma, Kner, 1922), melyre Szabó Lőrinc esetében, gyakorlatilag teljes életmű épült. Morgan legelső önálló kötete hasonlóképpen fordításkötet volt a Beowulf: A Verse Translation into Modern English esetében (Aldington, Ashford, Kent, Hand and Flower Press, 1952), melyben az óangol Beowulf című hőskölteményt ültette át az újabban használt modern angol irodalmi nyelvezetre: akárcsak Nádasdy Ádám tette azt nemrég, Katona József Bánk bán című tragédiájának újszerű magyarításával (Budapest, Magvető, 2019).
A fordításkötet mindemellett önfeledt játékra hívja a kortárs skót költészet iránt érdeklődő műértőt, illetve a rétegirodalmi témák tárgyalására egyaránt fogékony, laikus olvasót. A kötetcímválasztás automatikusan életre hívja a kultikus művekkel szemben táplált babonás hiedelmeket és az azokhoz fűződő rituális viszonyulást, a didaktikus vezérversként felkínált költői kérdezz-felelek-játék ráerősít mindenesetre az előzetes értékítéletekre, már az annotációban is (biztos, ami biztos alapon). Turczi fordításkötete ezáltal nem csupán a mesterien kivitelezett, ördögi tervmegvalósítás eredménye (a néhai nagy előd magyar célközönségi kultuszának meghonosítására vonatkozóan): sokkal inkább egyfajta hálatelt tiszteletadás (elsősorban a mestere emlékét ápoló, képzeletbeli tanítvány részéről). Vagyis nem elég, hogy a Nemzetközi PEN Club magyar tagozatának ezerkilencszázhetvenkettes emlékérmese egyrészt elhelyezhetővé vált az itthoni könyvespolcokon (mindenekelőtt a Magyar PEN Club főtitkára igen alapos szöveggondozásának köszönhetően), ám még az újdonság varázsával is kecsegtet (ami sokszor azért egészen gondolatébresztő szellemi kalandozásokra sarkall).
Noha a tényleges szerzőség kérdése újabbnál újabb kérdéseket vet fel az ekképpen tárgyalt Morgan-kötet esetében (minekután „a gyűjtemény Morgan első magyar nyelvű önálló kötete”), mégse tévesszenek meg senkit címszavak és címek (a szerző elvégre halott, sőt „az olvasó születésének ára a Szerző halála”, ha Barthes irodalomelméleti alapvetésére gondolunk). A démon kiskátéja egyáltalán nem az ezredforduló utáni babérkoszorús költők szerzői érdemét állítja a figyelem középpontjába: legfeljebb betekintést nyújt a nagy babérokra törekvő költők szatirikus szárnypróbálgatására, a folyamatosan változó és jobb esetben fokozatosan fejlődő szerzővé érés egy-egy meghatározónak mondható pillanatában, akárcsak a fordításkötet közepén fellelhető Hét évtized első versszakának zárósorpárjában, miszerint „Egy író tudja, / Mire van szüksége az íróvá váláshoz” (63.). Turczi mindemellett egyszerre léptet működésbe referenciakövető és attitűdkövető stratégiákat a kulturális mintázatok célnyelvi átkódolásakor, ami azonban korábbi tendenciákra emlékeztet (vö. Kappanyos András: A műfordítás mint extrémsport: Évike Tündérországban).
A fordításkötet előtörténetéhez ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy Edwin Morgan Az érme című verse Imreh András fordításában jelent meg először (2004), a Parnasszus folyóirat egyik téli számában, a Skót költők 1978–2002 költeményei között, két antológia előzményeként, melyeket Turczi István szerkesztett Ken Cockburn közreműködésével (Belső terek. 25 skót vers. Parnasszus Könyvek. Tipp Cult Kft, 2004; At the End of the Broken Bridge: 25 Hungarian Poems 1978–2002. Carcanet Press, 2005.). A kölcsönös kortárs szépirodalmi együttműködésről 2005 októberében olvashattunk először idehaza (Balázs Imre József: Híd a terek fölött). Imreh András később újabb két másik Morgan-versfordítással jelentkezett (Eper; Varázsvesszős ember). Az azóta eltelt időszakban ráadásul nem csupán Deme Zoltán és Képes Géza (A Loch Ness-i szörny éneke; illetve Arnheim környékéről; „Bé”-k és méhkas), továbbá Mihálycsa Erika és Takács Zsuzsa egy-egy Morgan-versfordítása jelent meg különböző folyóiratokban (A kéve; Egy szál cigaretta; Trió; ill. Marilyn Monroe halála), Turczi István Morgan-fordításai mellett (Egy magyar kígyó sziesztája; Egy sirály; A démon az Argyle Streeten; Távollét; Vágy; Szamócák; Napom az ágyugolyók között; A démon a befagyott mocsárban; Alkonyatok; Reggel Nápolyban). Tom Hubbard és Varga Zsuzsanna Skót bárdok, magyar költők. Hétszáz év skót verseinek antológiája címen szerkesztett felsőoktatási szöveggyűjteményt (Budapest, Ráció, 2007), melyben Edwin Morgan hét meghatározó költeménye hasonlóképpen megjelent magyarul: Gömöri György kettő (Lángok; Városi lövöldözés), továbbá Varró Dániel öt versfordításában (Magyar kígyó szisztája; A dolgok szemlélete; Eper; A Loch Ness-i szörny dala; Istennők ábécéje [részletek]). Turczi ugyanakkor alig nyilatkozott a több mint tíz éven át titokban tartott fordításkötet mintegy húszévnyi előkészítéséről, egészen a múltheti könyvbemutatóig, ahol azonban újfent kitért a skót szerzővel való utolsó találkozás emlékére, az alábbiak szerint (Gulisio Tímea: „Ha nincs viszonyunk ahhoz, amit csinálunk, inkább ne csináljuk” – Edwin Morgan versei Turczi István fordításában).
Faludy Györgytől hallott először Morganről. Később egy ösztöndíj által jutott el hozzá. Kilencvenéves ember, egy semmi közepén álló idősotthonban. Már várta a „magyar fiút”. Fél órájuk volt a beszélgetésre, eddig maradt tiszta az idős költő tudata. Két, egymástól távol elő költő beszélgetett József Attiláról, Adyról, Weöres Sándorról, Pilinszkyről, a Nyugatról. Turczi még mindig emlékszik átható kék tekintetére. Mély nyomot hagyott benne a találkozó, melynek emlékét közös fotójuk őrzi. Morgan hamarosan elhunyt. Temetésére a királyi család is elment, hazájában nagyra becsülték, mint az ország költőjét. Alapnév, akinek életműve megkerülhetetlen. Nem monotematikus szerző, írásai nagy műfaji, formai változatosságot mutatnak.
Turczi fordításában mindemellett egyetlenegy Morgan-vers került a magyar kiadásba (a fentiekben részletezett önálló Morgan-kötetet megelőzően), melynek szerkesztése úgyszintén a fordító munkásságához köthető (Turczi István szerk.: Szerelmem, Skócia! Magyar karcolatok a szoknyás férfiak földjéről. Albannach Skót Kulturális Egyesület, Dela Kft., Fót, 2008). Vagyis az idén nyáron megjelent önálló Morgan-kötet ötvenkét új versfordítást tartalmaz, Turczi egy híján tíz, korábban csupán folyóiratokban közölt Morgan-versfordítása mellett.
A három részre osztott válogatott versek gyűjteménye szám szerint három önálló Morgan-kötetből merít, ami újabb csavart jelent Turczi morgani álcajátékában. Mindössze öt költemény került be a válogatott versek közé, az ezredfordulót közvetlenül megelőző Demon című ellátott kötet szám szerint húsz darab démondalából. Morgan illusztris versfüzérként értelmezendő, sőt szerfelett műfajparodisztikus démonciklusa ugyanakkor végigvonul a teljes szerzői életművön, egyfajta visszatérő vándormotívumként. A kötetkompozíciós szempontból is kiemelkedő öt démondal ekképpen átcsempészi az eredeti motívumláncolatok számszimbolikus ciklikusságát a válogatáskötet első két részébe, ahol egyértelműen központi helyre kerül maga a mindössze tizenötsoros kötetcímadó vezérvers is, melyet a Guardian magazin alig egy évvel választott ki a hét verseként, 2022 januárjában (Carol Rumens: Poem of the week: A Little Catechism from the Demon by Edwin Morgan). Meglehet, a rontott szonettre emlékeztető vezérvers morgani formaérzékenysége párhuzamba vonható William Shakespeare 99-es szonettjének tizenötsoros iskolapéldájával (melynek csattanójában búcsút int a shakespeare-i szonettszubjektum a világi hívságok átváltozás-történetekbe ágyazott, stílusgyakorlatszerű feloldásának), mindez csupán a skót nemzeti irodalomban jártas célközönség számára válhat egyértelművé, az adott versek eredeti nyelven való összehasonlításakor. A démon az Argyle Streeten ezáltal például kivételesen mesteri hipogrammaként ékelődik be így A kockázat versei önálló fejezetté szervesülő nyitórészének huszonnégy versfordítása közé, mint a zuglói Morgan-fordító költői kézjegye (gyakorlatilag a regénybe illő költészettani kísérletezés stílusgyakorlatszerű, szám szerint tizennegyedik szárnycsapásaként).
A válogatott versek szerzője igen szerény visszafogottsággal leplezi a kánonképzés igényét: a posztmodern költészet nyelvi játékaival éppúgy, akárcsak annak kétes esztétikai értékével, amely visszavezethetőnek tűnik a modern költészettani hagyományokra építő mitopoézis meseterápiás hatásmechanizmusára, a költői túlzásokként ható morgani miniodüsszeia kezdeti erőfeszítéseivel szemben (lényegében a kevertműfajú kortárs skót versek idegen nyelvű szövegkörnyezetbe való átültetésekor). Noha Morgan első magyar nyelvű kötete látszólag egyszerű szabadversgyűjtemény, „munkásságának legjavából ad válogatást”, még a skót nemzeti színekkel díszített védőborító tanúsága szerint is, melyet Vincze Judit tervezett, egyetlen ecsetvonásnyi mázzal átfestve a fedőlap szitakötőként kígyózó, száraz mákgubóját, közvetett módon utalva ezáltal Morgan Fejezet című szabadversére („működő liftjeik és kéken csillogó tökéletes tengereik, / akár a frissen festett réteg alatt rejlő falfirkák, felfeslettek,” [69.]). Ikonográfia és címertan ekképpen éppúgy velejárója Morgan kötetének, akárcsak a műfajkeveredést leplező formahűség.
A fordításkötetből egyértelműen kiderül, hogy Morgan költészete alapvetően csendes elmélyülést kíván, melynek játékos formaművészete tetten érhetővé válik Morgan hiánypótlónak tűnő, ám elsősorban posztmodern leleményével együtt. Mégsem volna szerencsés a példázatszerűvé szervesülő gyűjteményes látásmód elvitatása a válogatott szabadversek kötetkompozíciós egységétől, ami többszöri újraolvasás után is nyitott kérdés marad, avagy esetleg nézőpont kérdése. Noha a befogadási mintázatokként visszafejthető történetszövés szempontjából eleve kétséges, hogy A démon kiskátéja kötetcímválasztás milyen mértékben befolyásolja a válogatott versek füzérszerű értelmezését, a kánonképzés igénye mindvégig mérvadó marad Turczi fordításaiban (elsősorban a kötetben felvázolt morgani mitopoézis révén). Meglehet, a három önálló fejezetté tagolt, szám szerint hatvankét írásmű látszólag csupán elvétve nyújt bármiféle kézzelfogható kiindulópontot a megértés alapvetően fenntartás nélküli elősegítéséhez, mégis az értelmezői stratégiák mentén, ténylegesen is körvonalazhatóvá válik az eleve játékos retorikai és stilisztikai alakzatok hálózatszerű motívumláncolata (miközben rendre megkérdőjeleződik az alapvetően túlbonyolított narratív struktúrák létjogosultsága, még az egyes Morgan-fordításokban is).
Egyedül a kapcsos zárójelben feltüntetett eredeti verscímek nyújtanak néminemű támpontot a hiánypótló skót versek esetleges irodalomtörténeti elhelyezéséhez, a több mint hatvankötetes angol nyelvű szerző teljes életművén belül (azok is csupán a már említett Demon, illetve az ezredfordulós New Selected Poems és az öt évvel későbbi Tales from Baron Munchausen kötetéből valók). A lelki szemünk előtt gyermeteg módon megnyilvánuló költői hangvétel azonban látszólag mintha a korai zsengéket gyűjtené össze egyfajta szerzői dalcsokorba, legalábbis a kötetindító stílusgyakorlatok során (lényegében a kezdeti nehézségeket jelentő, teljesen leplezetlen, sőt kiváltképp formabontó, ám mindenekelőtt mégis csak névrejtő, narratív útkeresésben).
Mindemellett, a gyűjteményes kötet huszonnégy szabadversből álló első része azonnal magával ragadja az olvasók képzeletvilágát (nem véletlen a nyitóversek édenkertszerű és kezdeti lelkesedése sem). A kötetindító Szerelem, továbbá a rákövetkező Szamócák, illetve a Vágy egészen könnyedén elcsábítja a befogadót a kezdetek kezdetét jelképező egyéni világszemléletek közvetlen sűrűjébe, a Távollét című szabadverssel együtt. A nyitányként szolgáló Szerelem kezdőmondata ugyanakkor nem csupán ovidiusi intertextus, hanem a kötet tételmondata is egyben („A szerelem uralkodik.” [9.]). A Morgan által Ovidiustól átvett „Love rules.” a Szerelmek egyik szállóigéjeként funkcionál, mellyel a mintaként idézett Amores című nyitóelégia huszonhatodik sorának mondatzáró szókapcsolatára utal („Uror, et in vacuo pectore regnat Amor.”), A. S. Klyne angol nyelvű fordításában („I burn, and Love rules my vacant heart.”). Klyne Ovidius-fordításának 2001-es újrakiadása megelőzte egyrészt a Turczi által magyarított Morgan-vers 2003-as megjelenését (Ovid: The Theme of Love [The Amores. Book I. Elegy I.], másrészről viszont eleve a Love and a Life kötetben jelent meg először nyomtatásban, melyet Morgan 2002 szeptembere és novembere között szerzett (Edwin Morgan: Love). Innentől kezdve már a mindenkori befogadó is élhet a gyanúperrel, miszerint A démon kiskátéja kötet címbéli démonja esetleg összeegyeztethetővé válhat az isteni hatalom megnyilvánulásának megszemélyesítésével, mint szellem vagy isteni erő, amire eredetileg a görög daimón (δαίμων / daímōn), illetve a latin daemon szó egyaránt utal.
A klasszikus példaként kiemelt tételmondat ugyanakkor szinte azonnal ráirányítja a figyelmet az esetleges értelmezési stratégiák mindenkori csapdahelyzetére is, amennyiben a vájtfülű befogadó némiképp jártas a skót költészetben. A mindenek felett uralkodó szerelem közhelyszerű ovidiusi szállóigéje éppúgy felfedezhető Scott költészetében, akárcsak Burns egyik költeményében is. Előbbi a „Love rules the court, the camp, the grove, / And men below and saints above; / For love is heaven, and heaven is love.” verssorok nyitányszerű felütésére utal (Canto III, 2.5–7), mint morgani paratextus, Sir Walter Scott The Lay of the Last Minstrel című elbeszélő költeményéből (Archibald Constable and Co., Edinburgh, and Longman, Hurst, Rees, and Orme, London, 1805), melyből csupán néhány részlet jelent meg magyarul, Az utolsó vándorénekes dala munkacím alatt, Tandori Dezső fordításában. A skót költészet nemzetközi térhódítása azonban rendre háttérbe szorul, amennyiben a sikerszerzőkként megjelenő angol kortársak szépirodalmi térnyerése egyértelműen tetten érhetővé válik, akárcsak Scott kanonikus műfajváltását illetően, lényegében az elsőkötetes angol-skót Byron Childe Harold zarándokútja című verses regényének korabeli világsikere után (Hungarovox Kiadó, 2009). Az emblematikus „Omnia vincit Amor” szállóige klasszikusnak számító, romantikus ovidiusi parafrázisa hasonlóképpen felfedezhető Robert Burns Love and Liberty: A Cantata című (1785), sokáig kiadatlan gúnydalában, avagy a későbbi címváltozata mentén hírhedté vált The Jolly Beggars eredeti skót áriában (1799), melyet mintegy húsz évvel később, Burns dalszövegének eredeti kottájával együtt tettek közzé végül, Walter Scott és George Thompson korabeli kánonépítő tevékenységének köszönhetően (1818). Utóbbi gúnydal harmadik versszakának első két sora Mars hadisitenség egyik névtelen és legyőzhetetlen utódjának diadalittas erőfitogtatásáról árulkodik, cseppet sem félreérthetetlen módon, miszerint „I am a Son of Mars who have been in many wars, / And show my cuts and scars wherever I come;” (a szatirikus szövegkönyvként is értelmezhető gúnydal első nyitánya felvezetéseként és cím szerint hivatkozott Soldiers joy dallamára).
A Morgan-fordítás esetében viszont a magamutogató kéjvágyra csábítás klasszikus szépirodalmi szerelemeszménye már hús-vér erotikával társul, egyértelműen előtérbe helyezve ezáltal az antikvitás ovidiusi szerelemfelfogását, lényegében a skót nemzeti irodalom kanonikus szerzői mintakövetésével szemben („A szerelem veríték. A szerelem összenyomódott párna, / Összegyűrt lepedő, irigyelhetetlen sors.” [9.]). Turczi mindezt a vágyra serkentő tiltott gyümölcsök morgani képzettársításával fokozza, a soron következő Szamócák fordításával („Azóta sincsenek olyan szamócák / mint amilyeneket akkor ettünk / azon a fülledt délutánon / a nyitott franciaablak / lépcsőjén ülve / egymással szemben / térdeim között a térded” [10.]). Az emlékfoszlányokként felidézett szamócák ugyanakkor fallikus szimbólumként értelmezendők Morgan költészetében, melyek a válogatott versek gyűjteményében úgyszintén rendre felfedezhető homoerotikus tartalmakra vonatkoznak. Utóbbi hippogrammaként is értelmezhető a morgani autobiografikus vonatkozásokat illetően, amire a kötet második részének huszonkettedik szabadverse úgyszintén hasonlóképpen utal (Traviato: férfi tévúton), megkettőzve ezáltal a második szabadversként kötetbe emelt Szamócák dalát. Turczi mindezt ellensúlyozza azonban a soron következő istennői Vágy stílszerű megjelenésével („Hatalom, rejtély, sors, / De mindenekelőtt hatalom. / Vénusz állkapcsai nem engedik el a prédát.”; „Ne rezzenj össze! Ez csak egy rémálom, ez csak / Egy film, ez csak egy képzeletbeli Phaedra, aki / Tornyából sikít.” [12.]), noha kifejezetten maszkulin líra ez, minden tekintetben (annak ellenére, hogy Morgan invokációszerű narratív hangvétele magyarul még gendersemlegesként is hathat).
Morgan költészetében ráadásul szó sincs megváltásról vagy fekete bárányokról, csupán a tékozló fiúk virradatéltetéséről, amihez egyfajta homályos merengés társul, lényegében a morgani epikus hős utáni vágy sajátosan megénekelt, hajnalhimnuszhoz hasonló fejlődéstörténeteként, amire a soron következő Távollét úgyszintén rájátszik Turczi fordításában („A szerelem a legtitokzatosabb / minden szél között. / Ahogy egymagad fekszel, álmatlanul csapkodja / A téli hálószobaablakot. / Barátod távol van, az utcai lámpa elhagyatva / Remeg előre-hátra. / Prosztatád felkelésre kényszerít; kinézel,” [13.]).
A formai finomságokkal fűszerezett költői szárnypróbálgatások ugyanakkor igen pikánsnak mondható variációk csupán egyetlenegy dalra. A négy évszak Vivaldi-versenyét éltető Morgan-versfordítások nyitányszerű négyesfogatát mindezek után újabb négyes egység váltja. Morgan ezáltal a költővé érés mint bűnbeeséstörténet egy-egy sorsfordító pillanatképével nyújt betekintést a hagyományápoló világirodalmi hősköltészet kultuszromboló bölcsőjébe, Egy sirály érkezésével.
Egy sirály ült ma az ablakpárkányomon,
Nem szólt semmit, de benézett,
Hűvösen végigmérte a szobát.
Északi szelek, jéghegyek, só csillogása
Hang nélkül tört át az üvegen.
Egyik lábáról a másikra állt, fejét forgatta.
Nem volt hal a háznál – csak én. (14.).
Morgan itt egyszerre merít Edgar Allen Poe A holló című balladájának és Charles Baudelaire Az albatrosz című vegyes allegóriájának bizonyos narratív stíluseszközeiből. A költői szárnypróbálgatások motívumláncolata azonban úgyszintén nyomon követhető Morgan rákövetkező Áradás című szabadversében. A narratív morgani versszubjektum ekképpen pedig mégiscsak az egykori példaképeknek törleszt, egy-egy képzavarkeltő és alighanem kultuszromboló parafrázis formájában, miközben teljes mértékben elhatárolódik az ismerős eljárásmódok ösztönös elsajátításától ( „Nem mehetek vissza, tudod, nem fordíthatom vissza lépteimet / és tarthatom oda másik orcámat, mint egy idióta, / nem eshetek neki szándékosan a virágoknak / egy újabb bódító borzongás kedvéért.” [15.]).
A nyitányszerű szerzői univerzumtágítás mindemellett egyszerre fülledt és fullasztó. A fordító által életre hívott morgani szájhős aligha felkavaró bohéméneke már-már vallomásos jelleggel kapkod, szinte már szó nélkül, levegővétel után, amire az Egy cigaretta című szabadvers lélegzetelállító zárlata utal („belélegzem, jóval éjfél utánig, utolsó csókodat.” [16.]). A soron következő, nyolcadik vers viszont bevezeti a befogadót a megmásíthatatlan szerzővé válás látszólag örökléttel kecsegtető, sejtelmes színhelyére is, amire a Glasgow Green című szabadverssel tesz pontot a fennköltnek semmiképpen sem mondható, viszonylag nehéz szülésre („Valahol egy kikényszerített kiáltás: Ne!” [18.]).
A kötet első fejezetévé szerveződő, szintén számszimbolikus huszonnégy kevertműfajú költemény hasonló kockázatokról árulkodik, még a soron következő tizenhat szabadvers hátralévő hármas egységében is. A harmadik versnégyes mindemellett betekintést nyújt a „zöldfülű” pokoljárásba a Glasgow Green lélekveszejtő labirintusával, melyet újabb hármas bukástörténetfoszlány követ (elsősorban az elképzelhetetlen hallgatóévek alkalmi kéjelgései és a viszonzatlan szerelmek iránt érzett, önmarcangoló beteljesülésvágy nyomán, avagy a Trió és a Timor felé sodródva című stílusgyakorlatok utcanevek szerinti körvonalazódása alapján, melyet a Hiéna című lírai önvallomás zár, afféle búcsúdalként). A negyedik versnégyessel ráadásul egészen felületes befogadóként is megérkezhetünk végre a narratív morgani hős jóvoltából nyersen felkínált, hús-vér jelenvalóságba (a Marylin Monroe halála című, nyilvánvalóan nyelvöltögető gyászdallal, egyfajta nárcisztikus szerzői szócsőként felhasználva az alapvetően ikonikus művészi szereptévesztést, az alábbi idézet szerint).
De amit nem tudott elmondani,
Talán elmondta: „Nem volt másom, csak az életem.
Nem bánok semmit, mert ha elkövettem is
Hibákat, én vagyok a felelős.
Ami történt, mögöttünk van. Hogy
Folyton követ minket? Na és?” – Ezt
Egy barátnak, tíz nappal azelőtt. (26.)
Noha Monroe halálakor Morgan éppenséggel negyvenkét éves (illetőleg már egyaránt befutott műfordító és költő, sőt, mi több: ötkötetes szerző), a szabadversenként végigvezetett narratív hős még mindenképp kortalannak minősül a válogatott Morgan-fordítások szemantikai téridőszerkezetében. Morgan viszont ekkorra már bő tíz éve elkészült a Beowulf óangol epikus költemény legújabb, modern angol nyelvű fordításával is (melyet az újdonságként értelmezett gyűjteményes kötet fekete-fehér ajánlása hasonlóképpen felelevenít a néhai szerzőről készült fekete-fehér fénykép kötetkompozíciós ráolvasásaként, miszerint „Óvja a sors gyakran, kit nem szánt halálra.”, Szegő György fordításában). A Marylin Monroe halála után azonban ismét ciklikusan visszatérő, kígyózó vershármas következik (az immár ismerősnek mondható motívumhálózatok eddigre már jól bejáratott kincsestárával együtt). Feltűnik előbb A démon az Argyle Streeten (ám nem csupán Turczi hipogrammájaként), majd Glasgow, 1971. március 5. és Velence, 1971. április kettőse ugrasztja át a morgani narratív hős utáni vágyat a hetvenes évekkel kezdődő jelenvaló egyértelműen szerzői időszámításába. Az egyénileg észlelt hármas útelágazás viszont újfent gyanakvást kelt a befogadóban a negyedik versciklusnál, miután „Három fekete gondola / Vágja át a lagúna csillogását.” (30.), illetve mielőtt még:
Egy öreg, fehér hajú költő
Csuklyája alatt szúrós szemmel
Botjára támaszkodik,
És kifejezéstelen arccal
Nézi, hogy a csónakok eltávolodnak
A partjától. (31.)
A démon kiskátéja mindvégig kettős szerepjátékra sarkall, amint megjelenik A démon az Argyle Streeten, Lucifer nevével a kezdősorban. Szatirikus hangvétel, ars poetica, költői túlzás: innentől fogva már minden finomra hangolt. Mindemellett, a kötet teljes egészében magával ragadja a szövegkörnyezettel szemben magatehetetlenné vált befogadói képzeletvilágot, gyakorlatilag a narratív morgani mindaddig ismeretlen áldozatvállalásával.
Valahogy nem akartak elengedni.
Az, amelyik belém rúgott, még mindig ott állt, és bámult.
Vártam, amíg pislog, aztán kieresztettem
Egy üvöltést, amely más dimenzióból érkezett,
Mint amiről valaha is hallottak. Megrepedtek tőle
A macskakövek; visszhangok és cserepek mindenütt.
Hátráltak, de nem volt hova futniuk.
Helyenként mintha valóban nyersfordításokkal találkoznánk. A kötetnyitó Szerelem eleve félrímes nyolcsorosként indul eredetileg, melyet tizenhatsoros szonetté szervez a visszatérő rím által lezárt lírai csapongás (melynek sorvégi összecsengését felváltja menet közben a párosrím, lényegében már a félrímes kezdés után). A kötetkompozíciós egység érdekében viszont kézenfekvőnek tűnik a szabadversekként magyarított Morgan-parafrázisok fordítói megoldásként átültetett, látszólagos nyersfordítása, ami azonban mindvégig félrevezető marad a befogadó esetleges olvasásélménye szempontjából. Az annotációból kiderül ugyanakkor, miszerint Morgan „A líra szinte minden formájában, a szonettől a képversig jelentőset alkotott”, a fordító mégis inkább teljes mértékben megszabadítja az ekképpen sajtó alá rendezett versválogatást az eredeti kötöttségektől (mind az esetleges belső rímeket illetően, mind pedig a nyomokban fellelhető sorvégi összecsengésekre és a verssorok mértéktartó szótagszámára vonatkozóan).
Bármennyire szokatlan számunkra az angolszász irodalomközvetítésre elég régóta jellemző szabadfordítások készítése, mindez mégis a versmagyarítások előnyére válik. A formahű versfordítás hagyományának elvetése, akárcsak a rímet és mértéket felfüggesztő fordításkészítés teljesen elfogadható válasz bizonyos esetekben, az irodalmi fordítással hivatásszerűen foglalkozók között. A formahű versfordítás hagyományának értékét mindemellett több tekintélyes és gyakorló műfordító is kétségbe vonta az utóbbi években, Nádasdy Ádámmal az élen (Kappanyos András: Denaturált beszéd: Tézisek a versfordításról). Szegedy-Maszák meglátása szerint „Valamely irodalmi ‒ tehát nem liturgikus vagy szakmunka jellegű ‒ szövegnek egyik nyelvről másikra átültetésekor ugyanúgy kell a szó szerinti fordítás ábrándjával számolni, ahogyan egy zenemű esetében a kottahű előadáséval.” (Szegedy-Maszák Mihály: A fordítás mint újraírás. In: Jeney Éva – Józan Ildikó szerk.: Túl minden határon. A magyar irodalom külföldön. Pont Fordítva 5. Balassi Kiadó, Budapest, 2008, 7.) Turczi mégis elmondhatja magáról mindazt, amit Kosztolányi korábban Babitsnak írt (saját Romeo és Julia-fordítását illetően), miszerint „[a] fordítás – amint meggyőződhetsz – nem is szó szerinti, hanem betű szerinti.” (Kosztolányi Dezső [Budapest, 1930. február 14.]: Babits Mihálynak [1050]. In: Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók. Egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Réz Pál, sorozatszerkesztő Domokos Mátyás. Osiris Klasszikusok, Budapest, 1998).
Mindemellett, az 1971-ben megjelent Siesta of a Hungarian Snake című képvers olyannyira tökéletesen visszaadja az eredeti mértéket és formát, hogy a befogadó immár egyszer és mindenkorra megfeledkezhet a műfordítás elméleti lehetetlenségéről. A Magyar kígyó sziesztája kíméletlen gyakorlatiassággal cáfol rá a szakmabeliek mindennemű fordításelméleti fenntartására, miszerint a műfordítás alapvetően lehetetlen vállalkozás. Mindemellett, a második fejezetté szervesülő huszonöt Morgan-versfordítás újdonsült vezérverse csupán tipográfiai szempontból válik megkülönböztethetővé Varró Dániel korábbi Morgan-fordításához képest (az alábbi képmellékletek szerint: 1–2):
1.
Edwin Morgan (Turczi István): Magyar kígyó sziesztája.
In: Edwin Morgan A démon kiskátéja. Budapest, Magyar Napló, 2022. 49.
© Edwin Morgan jogutódja, Carcanet Press, Turczi István, Magyar Napló Kiadó, 2022.
2.
Edwin Morgan (Varró Dániel): Magyar kígyó sziesztája.
In: Tom Hubbard – Varga Zsuzsanna, szerk.: Skót bárdok, magyar költők. Hétszáz év skót verseinek antológiája. Budapest, Ráció, 2007. 123.
© A fordítók, Tom Hubbard, Varga Zsuzsanna, Ráció Kiadó, 2007.
Turczi ezúttal mindössze az eredetileg is egysoros képvers címét magyarította (Varróhoz hasonlóan), teljes szabadsággal. Habár kétségtelen tény, hogy egyik fordítás sem érzékelteti a megkülönböztetett angolszász figyelmet a latin eredetű „Hungarian” névszó és a megtévesztő módon ekképpen átültetett „Magyar” kígyónévváltozat között (amely azonban elképesztően könnyedén minősül afféle ördögtől való ötletnek eredetileg). Innentől fogva ugyanakkor teljes mértékben ellehetetlenül Morgan költőien személyes hangvételének és mindenkori magyar fordítóinak vitathatatlan műgonddal átültetett képvers-magyarítási alapossága, akárcsak a kevertműfajú kép- és hangvers egyértelmű szétválaszthatósága: elsősorban Morgan eredeti számítógépversének alapvetően műfajparodisztikus grafika-koncepciójával, melyet saját nevén és szerzői álnevén Morgan egyaránt megjelentetett a hatvanas években (számítógépversként először 1964-ben az amerikai Illinois Egyetem grafikai tervezés intézetének közreműködésével, képversként pedig 1968-ban), miközben „csakis azért tanult meg magyarul, hogy jobban értse József Attila költészetét, akitől más magyar költők mellett nagyon sokat fordított” (Hubbard – Varga: i. m., 9.), (az alábbi képmelletek szerint: 3ab–4):
3a
3b
Edwin Morgan: The Siesta of a Hungarian Snake.
In: Kyle Schlesinger: The Jargon Society.
© Jacket magazine and the individual authors and copyright owners 1997–2010.
4.
John Morgan (Edwin Morgan): The Siesta of a Sleeping Hungarian Snake.
In: Kyle Schlesinger: The Jargon Society.
© Jacket magazine and the individual authors and copyright owners 1997–2010.
Ekkorra már a befogadó kisvártatva maga is felszisszen, amiért Morgan „képzelete Glasgow-tól a világegyetemig mindent bejár, és különös előszeretettel látogat el Magyarországra” (Hubbard – Varga: i. m., Uo.). A nemrég bemutaott Morgan-kötet befogadója ugyanakkor hiába is vesztette el az eleve posztmodern és egyúttal önmitologizáló morgani vezérfonalat időközben (az irodalomtörténésszel együtt), az epikusan örvénylő narratív pokoljárás egyenesen az űrbe röpít Egy űrkomp gondolatai mentén, mielőtt végérvényesen létrejön a visszafordíthatatlan nyelvváltás megmásíthatatlan aktusa. Az első emberek a Merkúron látszólag teljes képtelenséggel írja át a mindeddig zűrzavarosnak tetsző szerzői értékítéleteket, melyek nyelvileg és esztétikailag is megtapasztalhatók voltak (még a nyelvváltás aktusát megelőző narratív mitikus távlatok pálfordulásképp visszhangzó morgani útvesztőjében). Mindeközben a földönkívülieknek sejtett idegenek elsajátítják a célnyelvi földiek kódszövegét, amivel a forrásnyelvi vezérnyelv-közvetítők nyelvvesztést idéznek elő számukra („Bawr stretter! Bawr. Bawr. Stretterhawl?”, „Gawl horrop. Bawr. Abawrhannahanna!”, „Mberek? Mberek? Bawr. Bawrhossop.”, „Mosthanna! Nincs több beszéd.” [52–53.]). Ettől fogva pedig hiába építené újjá a narratív morgani hős iránti vágy a befogadó részéről a korábban megtapasztalt epikus távlatokat a soron következő Alap szónoklatszerű kiszólásokként is értelmezhető, költői kérdésfelvetéseivel („Tudjátok, én most egy igazi alapkőletételről beszélek.” [54.]). A nemtelen vállalkozás eleve halálra van ítélve immár, olyannyira teljessé vált a képzavar a nemzedéki szakadékként tornyosuló bábeli zűr képzeletbeli kérdezz-felelekének sci-fi-játékában (a rendre visszatérő morgani álom- és valóságallegóriák között).
Ennek ellenére a befogadó hiába enged a csábításnak, a biblikus motívumháló a kezdetektől fogva figyelmeztet a különféle értelmezési kísérletek veszélyeire, akárcsak a nemtelen gondolatoktól tartózkodó narratív kiskatekéta epikus távolságtartására. Hiába látszik már a kötet legeslegelső átlapozgatásakor, hogy a válogatott versek tényleges műfajmeghatározása kimerül az intellektuális perspektívák egyfajta posztnabokovi erotextusában (Hetényi Zsuzsa: Nabokov erotextusa: szinkretikus szöveg és nominalitás Nabokov Lolitájában. In: Szóba formált világ. 85-100. Szerkesztette Hetényi Zsuzsa. Budapest, ELTE BTK, 2008), idővel egyre inkább beigazolódik mégis Turczi koncepciója az értelmezői hűségre és szöveghűségre egyaránt törekvő fordítói megoldásokra vonatkozóan. A fordítói műgond ugyanakkor egészen pokoli mélységekbe taszítja a befogadót, az imént említett morgani alapozás narratív felvezetésével (legalábbis a kötetcímből és az annotációból úgyszintén ismertté vált vezérvers központi elhelyezkedését illetően, ezáltal alkotva meg a válogatott versek keretes szerkezetét. Vagyis a befogadó megérkezik végre az igen aprólékos műgonddal felvezetett Dante- és Milton-parafrázisok mindeddig rejtett morgani célállomásához, lényegében költeményről költeményre haladva, a hangsúlyozottan formabontó és kifejezetten kultuszromboló Bulgakov- és Madách-parafrázisok morgani bukástörténetével. Meglehet, a skót költészet egyik kevésbé ismert vonása a befogadó szempontjából, mennyire nemzetközi költészetről van szó a Morgan-életmű esetében is, elvégre kortárs skót költőtársai közül Sorley MacLean a hatvanas évek elején vett részt Az ember tragédiája angol fordításában (Madách Imre – J. C. W. Horne, ford.: The Tragedy of Man. Budapest, Corvina, 1963), Iain MacLeod pedig a kilencvenes évek elején foglalkozott a Madách-mű angol nyelvű újrafordításával (Madách Imre – Ian MacLeod, ford.: The Tragedy of Man. Edinburgh, Canongate Press, 1993), ami csupán „a skót és magyar költők közötti, mindig is nagy becsben tartott párbeszéd egyik oldalát tárja elénk” (Hubbard – Varga: i. m., 5.).
A démon kiskátéja egyértelműen katakretikus, avagy egyszerre képzavarkeltő és névrejtő narratív morgani előbújástörténete után, A démon a befagyott mocsárban és A démon az Idő falainál alkotja meg a belső hármasegységet a Tengeralattjáró démon kötetkompozíciós vezérfonalával együtt (mint a kötet harmincegyedik, harminckettedik, illetve harmincharmadik válogatott verse, ami legfőképpen a kötetkompozíciós egységet megerősítő számszimbolika miatt válik ezáltal újfent is mérvadóvá). Ennek következtében pedig végérvényesen leleplezhetővé válik a mindeddig megnevezhetetlen magyar nyelvről angol nyelvre fordító kortárs skót szerző hipogrammája (legalábbis a skót szerző angol nyelvéről magyar nyelvre fordító kortárs költői álcajáték posztmodern arcrongáló retorikai-stilisztikai alakzatának köszönhetően, ami mégis csak visszavezethető elsősorban József Attila modern és Weöres Sándor posztmodern, paronomáz leleményére, kiváltképp Morgan esetében).
A fordító részéről viszont felróható mindenesetre, amiért hasonlóképpen járt el az angol nyelvű „Snake” és a „Demon” szavak kisbetűs magyarításakor (elvégre allegorikus váltófogalmakról van szó: ebben az esetben éppúgy, akárcsak a korábban említett „Love” és a „Desire” verscímek címszerepköreire utaló, mitikus istenségnevek és biblikus kulcsfogalmak morgani váltakoztatása során, ami főleg a manierista irodalomra volt jellemző: mi több, Rimay János kora újkori magyar költészetében éppúgy tetten érhető, akárcsak William Shakespeare kora Jakab-kori angol szatirikus költészetében). A morgani mitikus istennévpárost ugyanakkor eleve biblikus allegóriák váltják a fordításkötetben, akárcsak a végső győzelemtől teljes mértékben megfosztott, illetve önmagából végképp kifordított Edwin Morgan álcáját magára öltő, szerzői Démon esetében: Morgan fentiekben már említett Demon-kötetben (ahol a szerzői név álcájával visszaélő, szellemes haláltánc-jelenetek éppúgy felismerhetők a skót költészetben jártas befogadó számára, akárcsak a kora újkori nagy brit tükörirodalom hasonlóan vegyes műfajú macabre motívumai).
Genette transztextualitás-elmélete ezáltal szintúgy felsejlik Morgan költészetében, melyet Turczi kellő pontossággal érzékeltet mindvégig, többek között A kockázat versei nyitófejezetét berekesztő A skót parlament megnyitójára, 2004. október 9-re műfajparodisztikus vonásaival (melyben Morgan leginkább A Balgaság dicsérete egynémely erasmusi paratextusával incseleg, akárcsak a Magyar kígyó sziesztája közbülső fejezetének Hét évtized című számadásának villoni testamentumával, melyből látszólag egyértelművé válik az életrajzi kikacsintgatás). A több mint hatásvadász hipertextualitás hasonlóképpen válik érzékelhetővé Morgan Shakespeare: rekonstrukció című Keats-szonettparafrázisában (az immár egyáltalán nem meglepő módon megtévesztő ajánlás szerint, avagy „Matthew Arnold nyomán”).
A morgani parafrázisok Turczi által átültetett fordításkötete Münchausen báró meséi zárófejezetével érkezik meg végül a skót költészet egyik legszenvedélyesebb tevékenységi formájához, amire a Látogatásom Szentpéterváron és a Dániai kaland éppúgy utal, akárcsak az Amikor Konstantinápolyban időztem és a Bitófa Gibraltárban, körbevezetve az ártatlan befogadói képzeletet a héttengerrel körülhatárolt vén Európa négy szegletén (mint aki óvatosan kihúzza a zsebéből a gyógyírt nyújtón egymás köré tekeredő kígyók kétszerkettő kis méregfogát).
Az ördögi kígyóbőrét újfent levedlett morgani mesemondó ezúttal viszont újabb bőségszaruval készíti elő a soha véget nem érő történetszövést a tizenhárom búcsúverset tartalmazó zárófejezetben, a csemegének szánt finomságként felszolgált Cseresznyék kitálalásával („Az élet, tudom, nem egy cseresznyékkel teli tál. / De soha ne hagyjuk számításon kívül a ránk váró meglepetéseket!” [83.]), a nyitórész előételszerű kóstolójaként felkínált Szamócák és a közbülső részben felszolgált Aranyalmák ínyenceknek való főfogása helyett („A főnixmadár és a szalamandra létezése arra utal, / hogy a forróság megfelelő élőhelyek kialakításával legyőzhető. / És ha már itt tartunk, tessék mondani, melyik hal visel esőkabátot?” [73.]).
A morgani történetmondás ezúttal nem csupán nagyotmondássá válik, de mesés távlatokat nyit a befogadó számára éppúgy, akárcsak magyarul megjelent válogatott versek gyűjteményes fordításkötetének magyar irodalomtörténeti jelentőségére. Az ezredforduló utáni első hivatalosan elismert skót Makar ekképpen viszont érdemben is elérhetővé vált a kortárs magyar műfordítás-irodalomban, mint aki még tizenkét évvel a halála után hasonlóképpen sokatmondó és meghatározó szerző: hiába szorul háttérbe olykor, időről időre, esetleg időszakosan. A hihetetlen és nagyszerű morgani visszatérésre pedig a kötet búcsúverse hasonlóképpen utal (Napom az ágyúgolyók között), mint a mindenkori narratív szerzővé válás vagy költővé érés lélektani hadviselésére, ami viszont úgyszintén fordítói bravúr: a „hatalmas szomszédok árnyékában” (vö. Tom Hubbard: Doing Something Uncustomary: Edwin Morgan and Attila József).
Nem valami dicsőséges epizód,
Mondhatják. Dehogynem, de még mennyire az!
[…]
Örömömben visszarikoltottam a vad madárnak.
Micsoda földöntúli duett – de ilyen az élet, és micsoda élet! (103.)
Horváth Lajos
Horváth Kornélia