Dobozok; Kapaszkodj

Dobozok

Tulajdonképpen olyan voltál, mint Schrödinger macskája:

lényeged ottléte és ott-nem-léte egyformán kérdéses.

Én mégis énekeltem, beszéltem hozzád,

akadozva és esetlenül, mások gyanakvó

vagy épp lesajnáló tekintetének kereszttüzében,

várva, hogy egyszer majd kinyitva a dobozt

megkönnyebbüljek a megbizonyosodásban.

De a doboz üres volt, se élő, se halott macska,

csak a négyszögletű semmi meredt rám kitartóan,

kemény sarkai csenddé faragták bennem

a falakról oda-vissza pattanó, dadogó reményt,

a forgácsai itt göndörödnek előttem a fagyott földön.

Advent közeleg. A kalendárium minden ablaka

új doboz. Én meg, mint a háborús veterán,

minden nyitás előtt összerezzenek:

vajon ismét arcomba robban a süketítő hiány?

A meggyászolhatatlan semmi? A perforáció

recéje vérző napalmként tapad óvatlan ujjamra?

Advent elmúlt. Egy istálló áll a csillag alatt.

Kintről sötét, szögletes, schrödingeri rejtély.

Bent ide-oda cikázik a fény, a hang, a lehelet,

forgáccsal bélelnek fészket sebes kezek.

A kilincset szorongatva becsukom a szemem,

rád gondolok, és ismét benyitok.

Kapaszkodj,

mint zöldmoszathoz a gomba,

mint utakba a zarándok,

mint gázórához a plomba,

mint szemem köré a ráncok,

csak akkor engedj el,

ha már mindketten tudjuk,

hogy visszatalálsz.

Kapaszkodj,

mint a szőrsejtekre a hang,

mint az orrnyom az üvegre

mint jangra jin és jinre jang

mint homok az alvó szegre,

csak akkor engedj el,

ha már mindketten tudjuk,

hogy visszatalálsz.

Kapaszkodj,

mint tölgyfára a borostyán,

mint elektron a protonba,

mint a test nyoma az ostyán,

mint az árapály a Holdba,

mindaddig tartalak,

amíg mindketten tudjuk,

hogy visszatalálsz.