Ünnep; Nehézlégzés

Ünnep

Ne haragudj, anyám, amiért ennyi idő után sem hozok virágot, jönni

hozzád is csak nagy ritkán szoktam, nem napi teendőim, az áthatolhatatlan

távolság az oka, ami régen közénk fészkelte magát, és a teljes idegenség

magjait szórta szét bennünk.

Már nem keresek miérteket a hirtelen vágásokra, megszoktam a semmi

állandóságát, megszoktam, hogy bármit elránthat mellőlem ez a redundáns

Isten. Hiába könyörgök a nyárért, erősebbek szavaimnál az évszakok, csak

a munka adhatja meg a felejtés könnyűségét, a munka pedig ez a folytonos

monológ.

Hozzád szólok, ha mondanivalómnak hallgatóságot keresek, tiszta

beszélgetéseinket tompítja a közlés, bár válaszolni amúgy sem válaszolsz.

Sajnálom magam, aztán eszembe jut, mondataid hiánya szüli meg, amitől

szabadulni próbálok.

Gondolataim, ezek a nehéz terhek, csak akkor múlhatnak el, ha nem

mozdulok, ha nem járok iskolába, nem olvasok. Csak akkor nem érzem

vállamon súlyukat, ha elmulasztom a beszéd lehetőségét, a séták útirányát,

elmulasztom a kávéházi délutánokat. Ha ülök csendben, nem forgatom,

csak locsolgatom a múltat, és megígérem mindkettőnknek, legközelebb

nem felejtem el a csokrot.

Nehézlégzés

Most azt kellene tudni, anyám, ebből mennyi volt véletlen, mi minden

rakódhat rá, amit még éppen elbír az ember. Azt hittem, megszokom,

belerázódok majd, hogy hiába nyom rengeteg, újabb és újabb teher hullik

rám, de még ennyi idő után se sikerült. Ami elkezdődött, valószínűleg úgy

marad már, de olyan jó volna azért néha levegőt venni. Te súlyos árnyék

vagy felettem, hiába szeretném, hogy miattad ragyogjon a Nap, nem lehet

tovább nyújtani, más irányba kell menni, sínpárt kell váltani. Valamire

persze ez is jó volt, megtanultam várni, elképzelni, megtanultam

akarni a végét, és haladni felé, túljutni azon, ami akadályoz. 

Itt állok, olvad a hó, nem érzem tőle jobban magamat, nem gondolom,

hogy könnyebb lenne bármi. Bennem van az igazi súly, dolgok összehordott

kupaca, amiktől szabadulni kéne, és a legrosszabb az egészben, hogy

korlátok közt futok, nem tudom áttörni őket, mindegyik merev, kemény

tégla. Ha te felhő vagy, csak rám esik az eső, ha én autó vagyok, te vagy

az úttest túloldalára utolsó pillanatban átfutó őz, elkerülhetetlen a becsapódás.

De leginkább feketelyuk vagy, anyám, mindent elnyelsz, ami nekem

valaha kedves lett, és nem adsz helyette semmit, amit tovább vihetnék. 

Az történik, amire nem számítottam, az történik, ami örökké felfoghatatlan,

hogyan lehetne úgy élni, ha semmi nem mozgat, hogyan lehetne, ha ez

az összeroppanás széle. Nem vehetik át, olyan mélyen van, védett helyen

legbelül, ahová senkinek sincs kedve elérni, csalódások és gondok szerveim

alatt, fizikai képtelenség megmenteni őket. Oka vagy, fájásaimat te idézed

elő, bár el tudnálak felejteni vagy letagadni végre, de ne aggódj, anyám,

minden mérgedet kitöltheted rajtam, hiszen aki az Isten mellett ül, annak

nem állhat útjába földi akarat.