Szél; Útban Budapestre

Szél

Ki vagyok én, kezemben nincs semmi,

a nyelvem semmit sem ér, csak néznek rám

az emberek, valahol útközben kiesett

belőlem minden szó, még a vonatban,

a lehúzott ablaknál, mikor kitoltam fejem

a menetszélben csend volt, szinte belerepedt a táj,

álltak a hegyek, lökte ki őket is magából

velem együtt a föld, torlódtunk az ég felé,

hol az én helyem, kérdeztem tőlük magyarul,

de csak itták magukba a nap melegét,

könnyeimtől részegek lettek a hegyek,

nem tudtam merre járok, mi visz tovább,

lábamban mintha nem folyna vér, remegtem a vonat

ablakának dőlve, arcomra tapadt a szél.

Vihet engem hátán az ördög is, jöhet rossz tél,

fekete egek, elnyelhet a víz: elengedtelek,

téged, ott az óceán másik partján, hajad a szádban,

szél fúj téged is, persze egy másik, de süt bennünket

ugyanaz a Nap.

Lehet egyszer, ha földbe kerül a tested és az én testem is,

a világ két különböző oldalán,

valahogy lesz egy robbanás, aztán véget ér a világ,

de lebomlott testünk szemcséi mégis,

egymás mellé kavarodnak.

Elég lesz veled majd akkor összeérni,

és ígérem örülni fogok, hogy részecskéidet

mellém sodorta végre az a lökés ami egyszerre vet majd

mindennek véget.

Akkor már olyan messze jártam, hogy csak arra tudtam

gondolni, innen már végképp nem tudom megjegyezni,

mi minden mellett jöttem el, hogy visszafelé is tudjam

az utat, zakatol az ember teste körül a vonat,

összepréseli az idő a napokat, aztán meg

összezúzza az időt a táj, és nem marad semmi,

nem marad belőlünk semmi, csak a por, ami

ha elég könnyű vagy, a levegőben tart,

mert lehet minden reggel és minden este

egyforma, másképp sosem érünk oda,

csak ha nem marad belőlünk más csak homok,

felkapart, forró, sós homok,

hogy szanaszét vigyen bennünket is a

szél.

Útban Budapestre

Mozgó autóból nézem,

áll a város, most már

örökre így marad minden.

A zebrán átkelők sosem érik el

a járdát, a lámpa ezután

mindig zöld marad.

Így hagylak itt téged,

te ország,

vissza sem nézve zölden

égő lámpáidra.

Hordom a fájdalmat

magamban, mosdatom, nevelem.

Mert ránk van kötve ez a test, amit

annyi féle képpen lehet

simogatni és kínozni.

Kemény a nyelve az ördögnek,

kemény annak mindene,

és könnyen utat talál a testbe.

Hátat fordítok ennek az országnak,

hiába húz vissza a gyomromba

markolva, nem fordítom vissza

arcomat felé.

Menekülni könnyebb volt,

mint elmenni, örökre

búcsút mondani a városnak,

ahol anyám lakik, egyedül,

öregen, keresi ehagyott holmiját,

töri a víz felszínén a jeget,

fáradt izmokkal fát hasogat.

Itt hagyom az árnyékom,

hulljon ki alóla a föld.

Most már maradhat örökre zöld

az átjáró felett a lámpa,

a gyalogosok a túlsó oldalt

sosem érik el,

reggel lesz mindig,

nyár eleje,

mikor még az ember előtt

annyi minden kibontatlan áll,

bármi lehetne ebből a napból,

de itt szakad meg az idő,

nem születnek és nem halnak

meg többé az emberek,

nem múlik a bánat,

és rólam majd tovább

beszélik a városban,

hogy hálátlan vagyok és hogy

tele a tüdőm dérrel és porral.

Elfordítom az arcom,

de ne féljetek, láttam

hogyan méri lépéseinket az Isten,

lábnyomunk mélységéből

úgyis kiszámolja,

a vállán ki mennyit cipel.

Látja állatokat, ami

már majdnem a járdát súrolja,

és látja az én csontjaimat is,

ne féljetek, még ha könnyen is,

mint angolkórosnak, hajlik,

de nem roppan.

A szerző a mű megírásának idején Térey János irodalmi ösztöndíjban részesült.