Szinte minden éjjel; Madarak a jégveremben, Visszatérés a hombár istenéhez

Szinte minden éjjel

 
Egymást keresni, kik egymásnak az ágyában benne voltunk,
hallgatni, énekelni, kiáltozni, lendíteni magasba kalapot,
mintha valakinek köszönnénk vele, szinte minden éjjel,
fakasztva esőt, egyenesen az égből, mondani azt,
hogy az Isten kegyelem, jóság, irgalom,
sok volt a hazudozásból, sok a szerelemből, az ivásból,
mást tenni nem lehet, csak nézni az eltávolodó utakat,
pillangók röptét a cilinderes lámpa lángjába,
megszökve odahagyni udvart, csipkefát, keresni egymást, 
és nézni, hogy sétál és tünedezik a nap fénye a pincék falán,
hordókon meg a bársonyba mártott erdők tömött lombjain,
szívünkre csúszik egy levél, a felhőkkel magunkat elfalazzuk, 
egy sóhajtással aztán elvisz bennünket egy kéz,
volt egy világ, s azok, akik boldogok voltak,
meghaltak benne tárt szemekkel, itt alszanak a szobámban,
mint a könyvek és az asztalon a poharak, a gyertyák,
minden hozzájuk kapcsolódik, az oltár, a mise, a ministráns,
kabátgallér kölnicsöppje, olvasom a halott nevét a koporsón,
viszi mészfehér kezén az olvasót, és a szeme olyan tiszta már,
mint egy nyírfa a páskomon, mint egy gyermek,
akinek Krisztus engedélyezi a tavaszt, a sántaiskolát,
aki vetetlen éjszakába fekszik, ház töve aljába, 
holnap messzire megy, mintha ott várna rá egy másik reggel,
keresné azokat, kiknek a szemében benne volt,
mint az ég tisztásán elásott bagoly, gyöp alatt loboncos kutya. 

Madarak a jégveremben

Olyan csend van, mintha madarak lennének a jégveremben,
nem lenne altató hóesés, ének, himnusz, 
nem szólalna meg zsíros domolykókra halfogó varázsige,
nem is tudnánk már, ki volt a keresztanyánk, a rokonunk,
milyen a szem gömbjére feszített major, 
aztán a Combigan oldatos szemcsepp a gyógyszertárból, 
a tehénistálló milyen, a Kismosó milyen, 
padlás huzatos sarka, az erdő két széle között az a mély árok,
csak sötéttollú, karcsú madaraimat ismeri, a véremet,
ha a házból kilépek, csendbe lépek, írásos keresztek közé,
honnét szabadon kilátok 
a kepés Százhold  újságpapírral ragasztott ablakáig,
és kévék mögött lemegy a szívem e hontalanságba,
mint a szülőké, gyermekeké, barátoké,
és bennem is hosszú ideig valami folyton jajveszékel,
pedig szeretnék minden ajtófélfába belekapaszkodni,
olyan csendet hallani, mint ami egy kiszáradt kútban van, 
egy madár mozgásában, csőrcsapásaiban, lapulásában,
mintha hó volna, megint elmúlt egy nap az asszonyokkal,
emlékekből rakosgatok tornyot, a kertben hiszek, 
ahol szilvafa mosdatja meg a méheket, mint fecske a fiát,
messze vagy, virágzás, hogy tűnsz most szemem elől!
elképzelem bőrömön a fehér szirmok varázsló harapását,
kőben a sóhajt, füstben a szárnyakat, a lángokban az éneket.

Visszatérés a hombár istenéhez

Most, most, mikor már itt ülök megint egyedül,
van pénzem, kialudt szemű kályhám, óceánom,
ha fölnézek, a csöndet dicsérem, ahogy érkezik,

és hirtelen szökken a szobába, 
esik be tükörbe, esik asztalra, polcra s székekre,
fénylik lámpa világosságában, 

mintha itt senki se bánthatna,
mintha várna valaki borral, ebéddel, vacsorával,
és hallanám hombár ezüst istenét egy öreg este,

amikor bolondul nőttek tulipánok és tűzliliomok,
amikor innen elmentem, akkor még fiatal volt,
a sokadik cigarettára gyújtott, 

itt hagytam neki az ég ünnepét, a holtak napját,
a húsvéti tojást, aztán elszaladtam úgy, 
mint a megütött biciklikarika szalad el,

most meg jövök újra 
a szótlan hombáristent keresni, megesz engem,
akkor, ha rozsföld megsárgul, a kalász fehér lesz,

mikor csizmám nyoma vasdöngésű utcán kihűl,
abroncs pattan, lánc, ha úgy kell, szakad,
igazán hagyhattam volna ezt a szegény világot,

itt ülök egyedül, dombos vánkosom nézni kezd,
visszatértem búza-deszkákhoz:  de milyen úton? 
este milyen atyafiakkal? akikre nem emlékszem?