A belátás művészete

(Havas Juli: Nincs Hold, ha nem nézed. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022)

Nem szokványos írói pálya Havas Julié. Az álnéven publikáló szerző eredeti foglalkozását tekintve tüdőgyógyász, aki karrierje csúcsán, 2019-ben írni kezdett, 2022-ben pedig már az elsőkötetes Margó-díj-várományosok között szerepelt Nincs Hold, ha nem nézed című regényével. A kezdetben novellákkal jelentkező író két főbb témája a szakma és a női sorsok, két szenvedély, melyből első regényében egy történet lett.

A Nincs Hold, ha nem nézed egy fejlődéstörténet, amely bemutatja, hogyan válik egy lázadó kamaszlányból orvos, sértett gyerekből gondoskodó felnőtt és az alacsony önbecsülésű szeretőből öntudatos nő. A főhős, Kertész Anna nem osztályelső eminens diák, anyja orvosfeleségnek szánja, apja örül, ha lesz egy jó szakmája, újdonsült barátja pedig csak csodálkozik, hogy sem tanulni, sem férjhez menni nem akar a lány. Az elbukott matekérettségi azonban mindent megváltoztat, feltűnik a nagymama, a Mumbaiból itt ragadt matektanár, és a bulizás helyét a tudomány veszi át. Innen pedig egy rövid megszakítással egyenes út vezet az orvosi egyetemig, majd a munkáig és a 21. század legnagyobb járványáig. A felfelé ívelő szakmai karrier ellenpontja a magánélet, az önként választott magány egy nős, háromgyerekes 20 évvel idősebb férfi szeretőjeként egy mindent felemésztő kapcsolatban.

Ahogy a főszereplő mereven szétválasztja privát szféráját és munkáját, úgy különül el a narrációban ez a két szál. A kórházbéli eseményeket kívülről, egyes szám harmadik személyű nézőpontból látjuk, a magánéletben azonban egy belső, egyes szám első személyű narráció működik. A realista jeleneteket, a műtétet, a lélegeztetőgépre kerülés pillanatát jól ellensúlyozza az érzelmes múltidézés, családi drámák felemlegetése. A történet előrehaladtával, a két szál összefonódik és az éles határok helyett finom átmenetekben váltakozik a két nézőpont. Szeretője feleségének megjelenése az első ilyen váltás, amikor a doktornőt kórházi környezetben az egyes szám harmadik személyű nézőpont helyett, belső nézőpontból szemléljük. Ezt követően a nagymama balesetekor váltakozik a perspektíva, hangsúlyozva ezzel a két szerepkör, az unoka és az orvos összeolvadását:

Még nevetnek is, amitől nagyi újabb köhögési rohamot produkál, aminek a végén a pipáját kéri. Úgy könnyebben felszakad a slejm, magyarázza.

‒ Krónikus hörghurutja van, COPD-s – hadarja Anna a telefonba ‒, láncdohányos, nem koronás, higgye el nekem, az unokája vagyok és orvos. (343.)

A világ a pandémia alatt bezár, Anna számára azonban kinyílik. Jól mutatja ezt a perspektíva változása is, hiszen a regény végén a kórházi seregszemlét már belső nézőpontból láthatjuk. A bezártság, a jól körülhatárolt kint és bent gondolkodásra, számadásra késztet. A főszereplő kilép buborékjából körülnéz és elcsodálkozik:

Mintha most látnám őket először. […] A nesztelen mozgó nővéreket, az orvoskollégákat, a kirendelt orvostanhallgatókat, a segédápolót, és Terikét is látom a délutános takarítónőt. (294.)

A jól működő narrációs technika még inkább felerősíti a kontrasztokat, a határozott, szakmailag kifogástalan gyönyörű doktornő orvosi köpenye nélkül egy kiszolgáltatott nő, aki tökélyre fejlesztette a tagadást, a „nincs Hold, ha nem nézed” szemléletet. Idilli képpel indul a regény: az összefonódott testek, lassú ébredezés, kávézás, reggeli évődés szépségébe csak a rögvalóság rondít bele:

Koponyát fúr az én drágám, agysebész. Egész nap operálni fog, majd tárgyalni megy és aztán haza. Hazamegy, nem pedig hazajön. A feleségéhez és a három tökéletes gyerekéhez. (11.)

Ezt a vallomást ellensúlyozza az önironikus, szarkasztikus, közvetlenül az olvasót megszólító hang, mely a bevezetőt követően el is némul, és csak néha bukkan fel. Mintha csak azért működne ez a kissé pimasz, Salingert idéző nyelv, hogy oldja a beismerés fesztültségét és behúzza az olvasót ebbe a sokak által ismeretlen világba.

Közben magadban számolsz, igaz? Igen, jól számolod, a legutolsó gyereke az elmúlt hét év alatt született. Igen, jól gondolod, azon idő alatt, amikor ő és a felesége régen nem éltek házaséletet, ne röhögj, ezt mondta és a válás is a küszöbön volt és most se vágj pofákat, ez így van most és kész. (11.)

Kinyílik a kórházak, intenzív osztályok ajtaja és olvasó olyan helyeken járhat, amit az életben jobb elkerülni, ahol állandó vendég a halál, és olyan eufemizmusok működnek, mint például a csomagolás, a halottkezelési protokoll megfelelőjeként. Olvashatunk csodás gyógyulásról, élni akarásról, tragédiákról és arról is, milyen gyerekkori esemény hatására választotta a főhős az egészségügyi pályát, és később az intenzív terápiát, aneszteziológiát. Aztán szép lassan ismerős terepre érünk, jönnek sorra a hullák és hullámok, kórházbezárások, az elhalasztott műtétek, elhibázott döntések, mindannyiunk szörnyű, közös tapasztalata. A regény (egyik) erkölcsi mélypontja az önmagát ünneplő kórházigazgató, Iván, aki sikerrel ürítette ki az osztályokat, hogy szükség esetén ott helyezzék el a koronavírusos betegeket.

Hogy mi a bajom a Szent Bertalan kórház Szent Bertalan-éjszakájával? Pont ez: a vérengzés. Hogy a hosszú hétvégére, amikor nem érhető el sem orvos, sem bolt, sem patika, te végrehajtasz egy ilyen embertelen parancsot. (190.)

A járvánnyal együtt megjelennek a Google-doktorok is, akik lóvitaminnal, cinkkel, szelénnel, nikkellel előzik meg a Covidot, és még a lélegeztetőgépre kötve sem hisznek a vírusban. Látjuk Annát orvosként, betegként, kétségbeesett hozzátartozóként, szinte bőrünkön érezzük az elmúlt két év nyomorúságát. Ebben segítenek a frappáns utalások, indirekt kiszólások, melyek nemcsak a járvány éveiről szólnak. Komplett korrajzot, lenyomatot kapunk kis hazánk társadalmi viszonyairól. Magyarország az a hely, ahol kórházak konyháján a „finomfőzelék örök” (163.), ahol egy egészségügyi labornál nem a tesztek megbízhatósága, hanem a tulajdonos feleségének fontossága számít, ahol a hatéves gyerek a propagandát felböfögve küldené haza az indiai meghívottakat, „migránsokat” a családi ebédről, és ahol a jó keresztény, „konzervatív magyar emberben rossz érzést keltenek” (109.) a zsidók, hiszen mit tettek Jézussal és a pénzükkel. Precízen megalkotott, jól időzített gondolatok ezek, melyek egy-egy mondatba sűrítenek egy világot.

A kórház mellett a másik fő szál a kapcsolatoké, szerelemé. A nagyi, aki zsidó létére egy bagdadi konzullal lépett le, a szülők viharos házassága és Anna korábbi kapcsolatai mind-mind csupán előkészítik a legnagyobb drámát, a főhős majdnem egy évtizede tartó viszonyát. Anna párja orvos, majd kórházigazgató, aki ugyanazzal a megszállottsággal operálja vagy szexeli át az éjszakát, mint amilyen hévvel teljesíti az orvosetikailag is bőven kifogásolható felsőbb utasítást. A férfi a regény elején még talán szimpatikus is az olvasónak, szakmajában elhivatott, odaadó, csak kicsit sokat telefonál, mondhatni egész nap Annát ellenőrzi. Ahogy azonban jobban megismerjük ezt a kapcsolatot, meglátjuk, hogy az öt nem fogadott hívás a nem figyelmesség, az állandó vigyázó tekintet, elszigetelés pedig nem a szerelem, hanem a klasszikus bántalmazó kapcsolat ismérve. Egyre nyilvánvalóbbak a jelek, Anna mégsem vesz róluk tudomást. A regény egyik alapkérdésévé válik: miért olyan nehéz kilépni? A történet sorra veszi a kapcsolat állomásait az együtt maradás érveit, melyek között mindig ott van a hús és manipuláció szava.

Van egy fiókod, ahova beteszed a pasijaidat, és csak akkor veszed elő, amikor kedved van hozzájuk. […] Egy olyan önző embernek, mint te vagy, én vagyok az ideális kapcsolat. Win-win helyzet, mindenki nyer. (119.)

A valóságban azonban Anna vesztes és magányos marad. Ez a magány egészen gyerekkora óta kísér(t)i a főszereplőt, a járvány alatt pedig csak egyre fokozódik az érzés.

A szüleim körül magányosan tébláboló gyerekkorom egyetlen menedékhelye a kanapé mögötti két négyzetméter volt, ahol a plafonig érő poros könyvespolc összeért a padlóval. (18.)

És akkor, amikor legfájdalmasabb az egyedüllét újra történik valami, segít a nagyi, de most máshogy. A nagyi, aki varázslatot visz a hétköznapokba, akinél a Nivea csodaszerré, a cukrozott baracklekvár pedig fejedelmi étellé válik, most is megoldja a problémát. Nagyanyja balesetével Anna orvosból aggódó unoka lesz, aki csak a másik kórház, a rendszer működésében bízhat. És itt jön a megvilágosodás.

Ravasz egy regény ez. Miközben a főszereplő az elhárítás művésze, a történet a megértés, feltárás regénye. Feltépi, nem pedig beköti a sebeket. Gyermekkori sérelmekről, szerelemről, mélyen a társadalomban lévő traumákról, a pandémia zavaros éveiről és az orvoslásba vetett bizalomról, bizalmatlanságról beszél. Alaposan körüljárja az elcsépeltnek tűnő szeretői státusz kérdéskörét, láttat kívülről belülről. Figurái hús-vér emberek, szerethetők és esendők. Jelenetei pedig a mai magyar közélet, egészségügy, oktatás hol kétségbeejtő állapotát, hol pedig heroikus küzdelmét ábrázolják, mert látni kell, legalább (be)látni muszáj.