A három bölcs majom

(György Alida: Hármasszabály. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2021)

Első élményem György Alida bemutatkozó kötetével kapcsolatban a Véneki Alkotótáborhoz kötődik. Ahhoz a fiatal szerzőhöz, aki csodás, ízes székely kiejtésével, fesztelenül olvasta fel a táborozók előtt a Madárijesztő című novellát az akkor számomra még ismeretlen, kicsi, rózsaszín könyvből. Emlékszem, már akkor elfogott az az érzés, ami egy évvel később végigkísért, miközben olvastam a kötetet. Valamiféle ismerős ismeretlenség, amolyan magyaros sírva vígadás, és a novella – a novellák – végén az a mélyen önmagába roskadó csend. Akkor arra gondoltam, olvasnom kell a Hármasszabályt, olvasni is fogom, és milyen érdekes, hogy a rákövetkező Véneki Alkotótáborban került végül a kezembe.

Rövid, tömör, velős – e tulajdonságok jellemzik a Hármasszabályt, amely száz oldalba sűríti egy erdélyi magyar lány felnövéstörténetét. A néhány oldalas novellák kimunkált, mégis valamiképpen tárgyilagos és távolságtartó nyelvezetükkel, valamint a bennük kavargó, a lélek mélyéig hatolóan ismerős érzésekkel tűpontosan teremtik meg a kötet atmoszféráját. A Hármasszabály olvasása közben egyszerre érzi magát az ember tehetetlennek, felháborodottnak és – újra egy kicsit gyereknek.

A faluban mind tudtuk, ha sötétedni kezd, haza kell menni. Sosem várhattuk meg, amíg felkapcsolják az utcai lámpákat. Sokáig nem értettem ezt, de jó gyerek akartam lenni, ezért félni kezdtem a sötétben. (Sötétedés előtt, 34.)

Nem hall, nem lát, nem beszél – mindannyian ismerjük a japán kultúrából származó három bölcs majom szobrát. Nevezhetjük ősi bölcsességnek e koncepciót, ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy a bölcs majmok hozzáállásával aligha jutott volna előre az emberiség. A bölcs majmok hozzáállását követve megkíméljük ugyan önmagunkat és környezetünket is sok fájdalomtól és bosszúságtól – elhallgatjuk ugyanakkor a bántalmazást, elfordítjuk a fejünket a szenvedőktől, elengedjük a fülünk mellett a segélykiáltásokat.

György Alida Hármasszabálya a három majom bölcsességének toxikus oldalát tárja az olvasó elé, a közösségben elfogadott – és elvárt – észrevétlenül maradt tragédiákat, elhallgatott szenvedéstörténeteket, süket fülekre találó siralmakat.

Minden alkalommal egy hosszú prédikációt kellett végighallgatnom arról, hogy vigyázzunk magunkra, és bármi történik, fussunk el. Ha nem tudunk elfutni, fordítsuk el a fejünket. Aztán jött a jól ismert szabályokkal: nem láttunk semmit, nem hallottunk semmit, nem mondunk semmit. (Első szerelem, 83‒84.)

Erre a három, megrendíthetetlen pillérre épül az írónő első kötetének mikrokozmosza, az erdélyi magyar közösség, amelyben a beszélő, Ágnes felcseperedik. A megkérdőjelezhetetlen hármasszabály áthatja a község lakóinak mindennapjait, meghatározza a családok dinamikáját, a házak falába ivódik, és generációkon átívelve kijelöli az átléphetetlennek tűnő határokat.

Az olvasó Ágnes felnőtté válását követheti végig húsz novellán keresztül, a még félig öntudatlan, a világból keveset értő kisgyermektől egészen a fiatal felnőtt, egyetemista évekig. Ahogy Ágnes értelme kinyílik, úgy tágul a gyermek mikrokörnyezete is lépésről lépésre, évről évre egyre nagyobb teret átfogó privát univerzummá. Bár a novellák önmagukban is megállják a helyüket, laza láncot alkotva vezetik végig az olvasót – és a kötet narrátorát – az élet kisebb-nagyobb megpróbáltatásain és mérföldkövein, jelentős és jelentéktelennek tűnő momentumain.

A novellák szerkezetére jellemző a nyitott befejezés, a bizonytalanság, a megoldás hiánya. A szerző kiválóan érzékelteti ezzel a gyermek részleges percepcióját, emlékeinek töredezettségét – csupán annyit látunk az eseményekből, amennyit az énbeszélő élete adott szakaszában felfogni és befogadni képes.

Írás közben rájövök, hogy szinte soha nem beszéltünk komoly dolgokról. Hogy egymás között is tartottuk a hármasszabályt. (Első szerelem, 91.)

Az újra és újra felbukkanó mellékszereplők jelenlétének mértéke úgy változik a novellák során, ahogy a kislány életében betöltött szerepük jelentősége: hol nő, hol csökken, vagy éppen végleg megszűnik. Ágnes emberi kapcsolatai kiskamasz koráig családjára és osztálytársaira korlátozódnak, arra a meghatározott közegre, ahol mindenki ismeri és követi a hármasszabályt. Eleinte természetesek hát azok a dolgok a kislány számára, amik az olvasókban kellemetlen érzéseket keltenek.

Ágnesre kezdetben gyakran vigyáznak a nagyszülők. Tata és Mama házára és udvarára korlátozódó világában lesz világossá számára a krisztusi áldozathozatal lényege (Madárijesztő), ide menekítik akkor is, amikor egy falusi rendezvényen agyonvernek egy férfit (Vattacukor).

A hármasszabály meghatározza Ágnes mindennapjait, és öntudatra ébredésével együtt arra is rájön, hogy a tagadás a közösség tökélyre fejlesztett én-védő mechanizmusa ugyan, de korántsem azt a védelmet biztosítja, amelyre egy gyermek a családja körében vágyik. Ágnes családjára kiváltképp jellemző a szőnyeg alá söprés, a fontos és komoly dolgok elhallgatása, ez pedig determinálja a novellákban gyakori témát szolgáltató szülő‒gyerek, főként pedig az anya‒lánya viszonyt.

Egy idő után már csak akkor írtam, ha veszekedtünk Anyámmal. Elég sokat veszekedtünk. Vagyis inkább ő veszekedett velem, mert nekem olyankor nem volt szabad megszólalni. (Naplók, 58.)

Az Ágnes társas kapcsolataira jellemző változékonyság van jelen az édesanyjával való viszonyában is. A kisgyermekkori történetek azt a feltétel nélküli elfogadást tükrözik, amely a gyerekek sajátja. Az anya egyfajta tévedhetetlen ítélőbíraként jelenik meg, a szava nagyban befolyásolja Ágnes önértékelését – nem csupán az, amit mond, hanem az is, ahogyan mondja (Kedvesen mondta, de hallottam a hangjában valami oda nem illőt, amitől elfogott a sírás. Virágok, 12.).

Az édesanya élete egyedül jelenlévő szülőként állandó küzdelem, keményen dolgozik a családjáért egy olyan korban, amikor az énidő kifejezés még nem szerepel a szótárban. Eközben igyekszik jó anya lenni, türelemmel fordulni a gyermekei felé, ugyanakkor sokszor megtörni látszik a terhek alatt, melyeket nagyrészt egyedül cipel.

Ágnes és az anyja megtestesíti egy generáció halálát és egy másik születését, azt a töréspontot, amikor előtérbe kerül a szubjektum a közösség túlélésével szemben. Az édesanya a kevés iskolát végzett, ám dolgos erdélyi asszony, aki elfogadja a ráosztott szerepet: anya, háziasszony, kenyérkereső. Ágnes ezzel szemben az ezredforduló környékén felnövekvő fiatal, aki a fizikai munka helyett a tanulás és a világ felé fordul, aki többre vágyik a háziasszony szerepnél.

Anyám néha mondatokat, sőt egész oldalakat satírozott ki. Átírta az emlékeimet, hogy számára kedvesebbek legyenek. Kitörölt mindent, amiről nem hagyott beszélni, amit nem tartott illendőnek, ami felzaklatta. (Naplók, 60.)

A két világ ütközéséből gyakran konfliktusok származnak, hiszen Ágnes, ahogy cseperedik, egyre kevésbé fogadja el a hármasszabályt, és egyre többször kérdőjelezi meg a „nem hallottam semmit, nem láttam semmit, nem mondok semmit” létjogosultságát. Emiatt az öntudatra ébredés miatt az édesanya szembesül saját hibáival – a lány naplóját olvasva. A Naplók talán a legfrusztrálóbb és legszívfacsaróbb az összes novella közül, hiszen Ágnessel együtt az olvasó is átéli a kiszolgáltatottságot és a tehetetlen dühöt, mikor több naplója is illetéktelen kezekbe kerül, és az anya megkísérli meghamísitani a gyermek emlékeit. Ugyanakkor értjük valahol mélyen az anya kétségbeesését, a szélmalomharcot saját hibái ellen: hiszen ő egy, a hármasszabály égisze alatt felnőtt és szocializálódott, egyszerű asszony, aki soha nem látott más mintát a dolgok helyrehozására.

Az édesapa, aki egy megnevezésre nem kerülő, ám egyértelműen nagy távolságra lévő településen dolgozik, egyfajta mitikus lényként szerepel a gyermekek szótárában, különösen Ágnesében, aki sokáig negatív képzeteket társít az Apátok kifejezéshez. A fizikai távolságot egyfajta érzelmi távolság is kíséri, ami az édesapa hazaköltözésével sem képes redukálódni, sőt, egészen elmérgesedik, amikor a gyermeknevelésben tapasztalatlan, iszákos apa majdnem vízbe fojtja a lányát (Az első bál).

Mint minden átlagos családban, a miénkben is előszeretettel riogattak különböző furcsa lényekkel. Tata kedvence a Banka volt, Mamáé a Rézfaszú bagoly, Anyámé pedig az Apátok. A Bátyám ebben az évben kezdte az első osztályt. Ő már nem félt a Bankától, és valamiért Mama őt nem ijesztgette a Rézfaszú bagollyal. Viszont ha anyám szóba hozta az Apátokat, rögtön elfogta a sírás. (Az Apátok, 5.)

A hármasszabály (regula de tri) egy matematikai fogalom, amellyel a legtöbb esetben három ismert tényezőből számítunk ki egy negyedik, ismeretlen tényezőt. (Erről lásd itt.) Az Ágnes életében jelenlévő, megingathatatlannak tűnő három ismert tényező a közösség alkotta, problémákat ignoráló íratlan hármasszabály – a negyedik tényező ő maga. Felülírhatja ugyan a szabályokat a saját, felnőtt életében, kitörhet a jól megszokott, toxikus mintákat tovább örökítő közösségből, de emlékei, személyiségének egy része megmásíthatatlanul annak a hármasszabálynak az eredménye, amely meghatározta a gyermekkorát.