Párhuzamos emlékek, közös emlékezet

(Szilasi László: Tavaszi hadjárat. Magvető Kiadó, Budapest, 2021)

Első olvasásra könnyű dolgunk lehet Szilasi László két kisregényt magába foglaló kötetével. A két szövegben kettő, illetőleg négy mikroperspektíva elevenedik meg prominens történelmi eseményekkel keretezve. A súlypontok korántsem véletlenül alakulnak így. Az Ostorod esetében a Rákóczi-szabadságharc bukása és az 1848-as forradalom kitörése, A Koppantyú lovagjainál pedig 1849 és tulajdonképpen a századforduló közé eső időszakban bontakoznak ki az események különböző mértékben egymásba fonódó élettörténetekként. Olyan élettörténetek ezek, amelyek társadalmi és területi beágyazottságukból és az ezek mobilizálásra, tulajdonképpen valamiféle identitás ki- vagy átalakítására tett törekvésekből fakadó mikroperspektívából mutatják meg mindazt, amit – kijelenthető talán – jellemzően saját korukban közismert, később a közösségi emlékezet által híressé lett alakok cselekedeteit elbeszélő narratívákból (történelemkönyvekből) ismerünk. Felbukkannak ugyan a prominens alakok (szereplőink emlegetik Kossuthot és Széchenyit, egy csónakban eveznek Wesselényivel, egy ismerősnyi távolságban vannak Clark Ádámtól), de a középpontban nem a történelem áll, hanem azok a történetek, amelyek részleteikben nem maradnak, szükségképpen nem maradhatnak fenn (például hogy hogyan hat a nemzet sorsára, ha egy építőmérnök nem szereti a halászlét, 212.).

Az Ostorod egymással folyamatos párbeszédet fenntartó részfejezetekből építi fel a kisregény világát: Szakmári Ádám és Szakmári Ágota egyes szám első személyű elbeszéléseit követik egy mindentudó narrátor akár szintetizálónak is nevezhető részei, amelyek mintegy tágabb összefüggésbe helyezik azt, amire az egyén nem láthat rá, amit nem tudhat vagy csak elmondani nem tud. A kisregény szerelmespárja időben és térben döntően együtt mozog, csupán addig távolodnak el egymástól, míg Ádám utoléri a korábban Magyarországra utazó Ágotát. Ezt leszámítva azonban együtt járják be a Rodostó – Zsennye – Buda – Rodostó tengelyt, folyamatosan (újra)értelmezve saját helyüket. Történetük relativizálja a nemzeti identitás kialakulásának folyamatát: miközben visszatanulják a magyarságot („alighanem a nő is fogyatkozó magyar mivolta után rohan, azt akarja valahogyan visszatanulni”, 13.), nemcsak olvasnak, kifejezetten aktívak is olyan kérdésekben, amelyek a nemzet javát szolgálják, tesznek a hazáért („úgy éreztem, azon a hat napon, azokban a mocskos vizekben, az ő csónakjában [ti. Wesselényiében] váltam újra és átmenetileg magyar emberré.”, 76.); az alakuló új nemzetfelfogás mégis mintegy saját magán kívül felejti őket. Talán ezért is feszélyezi őket a készülő forradalom („Tudták, hogy valami készül, tudták, hogy valami itt áll az ajtó előtt, és nemsokára visszautasíthatatlanul bekopog”, 139).

A Koppantyú lovagjaiban négy párhuzamos élettörténet elevenedik meg. Az egyes fejezetek egyes szám harmadik személyű elbeszélői távolságtartást jeleznek a nézőpontok birtokosaitól (Úgy gondolta, megértette [Bányai-Lebstück Mária], 188.; Mind a ketten azt gondolták, 225.; Ábel azt állította, 239. stb.), mégis világos, hogy közelítőlegesen ugyanannak az időnek az elbeszélését kapjuk Bányai-Lebstück Mária, Uzémer Márton, Tarpai Ábel és Teasdale Márta szemszögéből. A terek a négy szereplő élettörténetének megfelelően váltakoznak (Uzémer Márton Bányai-Lebstück Máriával él, amíg Tarpai Ábel és Teasdale Márta kiépíti a fecskehasúak birodalmát), a történetmesélés pedig már csak a szerelmi viszonyok összetettségéből következően sem lehet olyan egybefüggő, mint Szakmáriék élete. A történetek egy tulajdonképpeni poliamor kapcsolatból szálazódnak szét, de pontosabb megfogalmazás, hogy az elbeszélés Uzémer és Tarpai, valamint azoknak nőalakoknak nézőpontjából történik, akik mindkét férfit ismerték, az egyikükkel valamiféle szerelmi viszonyba is bonyolódtak. Innen magyarázható talán, hogy Hankó Erzsike („Húsa és haja, akár a kalács.”, 186.) nem kap saját fejezetet: önszántából hagyja maga mögött románcot egy olyan életért, egy olyan történetért, amely már nem kapcsolódhat a többiek elbeszéléseihez.

Mindkét kisregény előterében az egyéni élettörténet áll ugyan, de ezek szervesen kapcsolódnak a történelmi kánont alkotó, már említett prominens eseményekhez. Szakmári Ádám Horváth Istvántól tanul írni, a pár birtokára betoppan, pontosabban lázas betegen szinte beesik Eötvös József (111.), Teasdale Márta édesapja Clark Ádám kollegiális jóbarátja (301.). Ilyen összefüggésekbe ágyazva pedig nemcsak hogy a megszokottól eltérő megvilágításba kerülnek a történelmi fordulópontok, hanem egyúttal át is értékelődik ezeknek a jelentősége, kimozdulnak a megszokott értelmezés keretéből. A már említett példánál maradva, Szakmári Ádám és Ágota nem pusztán érzik, hanem át is élik a forradalmat megelőző eseményeket, de az számukra nem lehet az a magasztos történelmi pillanat, amely évszázadokkal később a nemzeti identitás meghatározója, piros betűs ünnep. Egyszerűen csak újabb, nem kifejezetten kedvező változást indulkál. A Koppantyú lovagjainak szereplői ennek a változásnak a másik oldalán állnak, Uzémer és Tarpai megismerkedését épp egy 1849-es körmöcbányai alagúttisztításnak köszönheti, és náluk elindul ugyan valamilyenfajta emlékezet megképződése (Teasdale Márta kezét a Logodi utcában kell megkérni), de ez még jóval árnyaltabban, legfeljebb csírájában hordozza azt a viszonyulást, ahogyan például egy március 15-i megemlékezésen tematizáljuk az 1848-as eseményeket.

Az elbeszéléseket közelebbről szemügyre véve tehát korántsem egyszerű kérdésekből, önmagukban is igen érzékeny szálakból áll össze azok szövete. Szakmáriék kapcsolatát egy tulajdonképpeni hamisítási ügy indítja, Mikes Kelemen törökországi leveleinek a meghamisítása. A fülszöveget idézve erre mondhatnánk magyarul, hogy fiction, de a legkevésbé sem az a kérdés, hogy történt-e levélhamisítás vagy sem, hanem hogy adhatunk-e bárkinek a szavára. Az elbeszélésben ugyanis hemzsegnek azok a részletek, amelyeket legfeljebb a korszakban jártas történész, irodalomtörténész vagy kultúrantropológus ismerhet olyan pontossággal, hogy azok valósághoz való viszonyát firtassa. Ezt az eleve bizonytalan helyzetet pedig tetézik azok a tulajdonképpeni rekontextualizálók, amelyek révén valamely tévedésére vagy bizonytalanságára derít fényt az elbeszélés. 

A jószágigazgató felügyelt rájuk – nem mintha Ádám ismerte volna ezt a szót vagy funkciót., 37.; Úgy láttam, ő ekkor vált igazi magyarrá. Sok-sok évnek kellett eltelnie, mire rájöttem: tévedtem., 55.; […] Sobri Jóska maga ellen fordított a pisztolyát, mások szerint viszont a rettenetes banditát sikerült élve elfogni. Voltak olyanok is, akik azt állították, hogy […], 87.)

Vélt vagy valós tévedésekben A Koppantyú lovagjai sem szűkölködnek, de ezek a ferdítések vagy félreértések mindig jól megragadható téttel bírnak: Teasdale Márta becsületének megőrzésére a két férfi úgy emlékszik, hogy az udvarlásuk során nem kerülnek vele szorosabb kapcsolatba, Mária kiindulópontjából azonban minden szemérmet mellőzve tudhatjuk meg, hogy hol az egyik, hol a másik férfi társaságát élvezte.

Márton még mindig Martha Isla Teasdale-re gondolt, akihez amúgy sohasem nyúlt, [Uzémer Márton, 227.]; Néha-néha még üzekedett is az egyikkel vagy a másikkal, [Teasdale Márta, 311–312.)

Ebben a kisregényben emellett lépten nyomon olyan időbeli viszonyítási pontokba és valóságreferenciákba botlunk, amelyek elbizonytalanítják a narrátor és az elbeszélt események távolságát, valamiféle kortárs perspektívát sejtetnek.

Azt mondják, a szegedi talicska, 195; Uzémer élete végéig azt az odaadó nőt kereste, 225.; De most még csak 1849 májusa volt, 227.; Egyikőjük sem tudta, hogy egy év múlva megjelenik a császási pátens., 231.; Tarpai Ábel itt megállt az elbeszélésében., 244.; Akkoriban azt volt szokás gondolni, 283.

Fokozzák ezt a hatást az egy-egy konkrét esemény elbeszélésébe szövődő, aktualitással bíró momentumok, mint amilyen a járványos megbetegedés többszöri felbukkanása (A második gondunk az 1831-es kolerajárvány volt., 54.; Ez a betegség [ti. a Ciprián-pestis] legtöbbször anélkül támadta meg az embereket, hogy felismerték volna, mi is történik velük., 241.).

Elsőre az egymás mellé került két kisregény között erős kontraszt látszik. Az üdítő dinamikájú, rövid fejezetekből álló és kifejezetten szimpatikus szerelmespárt a középpontba állító Ostorod után A Koppantyú lovagjai a maga hosszas fejezeteivel és kevésbé rokonszenves karaktereivel nehézkes benyomást kelt. Amint azonban fény derül Tarpai Ábel és Teasdale Márta elbeszélésének durva párhuzamosságára, visszamenőleg is átértékelődik a két történet egymáshoz való viszonya. Minél nagyobb a távolság egy-egy kiindópont között, minél hosszabban beszél egy szereplő, annál inkább lesznek párhuzamosak a történetek: A Koppantyú lovagjai végére ez egészen odáig fajul, hogy a kitartó szerelmesből szánnivaló bolond lesz. Az Ostorod esetében megmarad a kiindulópontoknak a párbeszédessége, folyamatos a szintézis, a két elbeszélői perspektíva egymásra vonatkoztathatóságának a lehetősége. A történet szerelmespárját ezzel együtt olyan harmónia jellemzi, hogy még félre is szinte egyszerre lépnek és közel egyformán kezelik az esetet (jelentéktelen kalandként), a kapcsolatukat érdemben semmi sem gyengíti. A Koppantyú lovagjai párhuzamos elbeszélőinek tulajdonképpen a kapcsolata is párhuzamos, a négy történet végigmesélésének apropóját a közös találkozási pontok, az 1849-es és az árvízszabályozás alatti bolyongások mellett az én-elbeszélések fontossága adja. Mondhatni, megismerjük mindenkinek a változatát, mindenkinek a saját igazát, ferdítésekkel, víziókkal, tévképzetekkel együtt. Ezeknek az újraírására pedig annak a nézőpontjából van lehetőség, akié az elbeszélés végén uralkodik. Hiába hal meg Teasdale Márta, mégis az övé az a perspektíva, ahonnan megözvegyült férje patetikus gyásza egy őrült ámokfutásává alacsonyul.

A két kisregényt egymás mellé állítva pedig igazán érzékletessé válik, hogyan működhet a narratívák megképzése, a közös emlékezet alakulása, és mekkora jelentősége van annak, ki uralja az elbeszélés nézőpontját. Szilasi László kötete így sokkal több 19. századi szerelmes magyarok élettörténeteinél: arról mesél nekünk, ami megmarad és mindarról is, ami elveszik: egymás mellett futtatott párhuzamos narratívák szándékolt vagy önkéntelen versengéséből.