Emlékek és jelenések a Rába partjáról

(Sebestyén Ádám: Őzek nyara. Napkút Kiadó, Budapest, 2022)

Egy első kötet mindig szélesebb értelmezési teret nyit, mintha egy befutott szerző sokadik kötetével foglalkoznánk. Az olvasóknak és a kritikusoknak az első kötetek esetében megadatik az a régóta vágyott szabadság, hogy skatulyák nélkül, a korábbi értelmezések ismerete nélkül, végre pusztán a versekkel foglalkozhatnak. Sebestyén Ádám Őzek nyara című kötete is ezzel az élménnyel ajándékoz meg minket. A kötet verseinek frissessége, elevensége, sőt aktualitása pedig elvitathatatlan.

Ugyanakkor a befogadó persze rögtön fogódzókat is keres az értelmezői munkához. Ezek a fogódzók leggyakrabban abból adódnak, hogy mi által tud az olvasó kapcsolatot létesíteni a szövegekkel. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy vajon mennyiben határozza meg az én értelmezésemet a kötet megjelenéséhez időben meglehetősen közel álló két esemény: a most-már-soha-nem-múló klímaválság és a világjárvány. „Cirokseprűink már csak botok. Szálai szétszóródtak / az öt földrészen. Ha másra nem, egymást agyonütni / még jók lesznek, amikor majd levegőt se enged / mindennapi szemetünk.” (Cirokseprűk, 19.) Mindkét eseménysorozat eszkatologikus hangulata megelevenedett számomra a versekben. Az ember izoláltságának, magányának élménye soha olyan fokozottan nem jelentkezett az amúgy is sorvadó természeti környezetben, mint a 2020-as tavaszi aszály és az azzal egyidőben elrendelt első országos lezárások idején. „Lekopik az aszfaltra karistolt / ugróiskola, vegyszerek oldják fel az aluljáró / grafiti-szörnyeit. Nyoma sincs az egykor / iskolaudvarokon vacogó gyerekeknek.” (Mozaik-otthon, 30.) Egyedül az oldja az előbbihez hasonló leírások feszültségét a kötetben, hogy ez az elszigetelt állapot inkább ideiglenesnek és nem véglegesnek mutatkozik. Úgy látszik, hogy a 21. század fluiditását még a végítélethez hasonló helyzetek sem tudják teljesen felülírni.

Távol álljon tőlem, hogy a kötet értelmezését lehatároljam arra, hogy itt kizárólag a 2020-as évek fiatal felnőttjeinek különböző szorongásairól olvashatunk. De számomra ez egy könnyen átélhető komponense volt a kötetnek. Főként, amikor egy-egy versben nem szemmagasságból, nem emberi perspektívából tekintünk körül, hanem felülről, mondjuk egy sokemeletes panelház tetejéről: „Hogyha felkapaszkodsz / a legmagasabb ház tetejére, észreveszed / elkészült a gyerekkorod óta rakosgatott / mozaik.” (Mozaik-otthon, 30.) Vagy éppen ha alulról, egy bozótos aljáról látunk mindent. „Egy bozótba rejtőzve nézzük, ahogy épül az erősek menedéke. Várakozunk, akár egy halálra ítélt törzs tehetetlen totemei.” (Őzek nyara, 40.)

A versek eszkatologikus hangulata ezen felül szervesen összekapcsolódott a kötet mitizáló képeivel. Ezekben mitikus-apokaliptikus jelenésekben pedig összeértek a jelen technicizált formái és a múlt őserői: „Föld körüli pályára áll egy seregnyi műhold. / Reggel kimész az erkélyre, s érzed a szférák átszakadt lepedőin ömlő űrhideget. Bárhogy / keresed, nincs hova bújj az égiek haragja elől.” (Harag, 21.)

A másik fogódzó az értelmezéskor az általam is ismert táj felfedezése volt. Nagyon jól körülírható, hogy a legtöbb vers és főleg a középső, a kötet címével azonos címet viselő ciklus versei hol játszódnak. Ugyanakkor Sebestyén Ádám kötete úgy kapcsolódik a valóságos terekhez, például evidens módon Győr Rába-parti részéhez, hogy ezzel párhuzamosan a versekben mindig újabb és újabb fiktív terek is feltárulnak az olvasó számára. „Sohasem taposott utcákra tévedsz, ahol minden kapualjban a Minótauroszt látod.” (Labirintusjáték, 18.) Ráadásul sokszor a valóságban beazonosítható tér határai is felfeslenek egy-egy párhuzamos időben zajló történet beemelésével. „Emlékeinket beborítja a Holt-Marcal halfullasztó csendje […] Kicsorbult bicikliküllőt rejt a fű / Csillogása vezeti lépteid / Utánanyúlnál, ám baltát / szorongató kezed nem / meri megérinteni.” (Őskor, 29.) 

Ebben a játékban pedig újfent együtt kapott helyet a mítoszok képi világa hétköznapjaink kidobott kellékeivel: „Az árokba vetve kiszakadt zsákok, bennünk a szebb napokat látott gömbszemű társak. Védekezőn emelik fel pamuttappancsukat, / hátha megkönyörülnek az egyre sötétebb felhők.” (Plüsstemető, 31.)

A kötet verseiben feltárulkozó táj már az ember által jelentősen átformált táj. Nincs ugyan általános értékítélet a versekben, hogy az ember tájalakító munkája éppenséggel áldásos volt vagy csak károkat okozott, de nyilvánvaló, hogy ez már egy más állapot az érintetlen eredetihez képest. „Senkiföldje volt, elnézve azt a pár fekete-fehér / képet. Évekbe telt, mire helyére került / valamennyi betontömb” (Mozaik-otthon, 30. A táj metamorfózisának egyik legfontosabb anyaga a beton. „Otthonod ez, kidőlt lámpaoszlopok földje, ahol évről évre mállik / a beton…” (Plüsstemető, 31.) A beton szürkesége egyre több ponton felváltja a természet eredeti színeit és az építőanyag mesterségessége, különös durvasága is többször hangsúlyos helyzetbe kerül. Azonban a városként újraformált táj esetében is eljutunk végül oda, hogy minden természetellenes jellemzőjének dacára később otthonná szelídülhet. „Hány év telik el, míg otthonná szelídül / egy betonállat?” (Hirtelenalkony, 39.)

Az őzek ugyanakkor ebben a relációban a már elérhetetlen ősi vadon tanúiként kapnak szerepet több ízben. „Azután a tó következett, halszagú nádas / ahol elvesztetted egy őz nyomait […] Átverekedted magad árterek dzsungelein, remélve, hogy te leszel az, aki eljut egy ember előtti kor menhirmezőire.” (Világtérkép, 37.) Az őzekkel végső soron éppen ezért soha nem találkozhatunk, legfeljebb csak nyomukat vagy elhullajtott agancsaikat lelhetjük meg a bokrok alján. Az őzek az eltűnt, elsüllyedt világ sebezhetőségének is szimbólumai: ahogy a föld is felprédált már, úgy az őzeknek is csak a prédaillata marad reggelre.

Az őzek eltűnése nem más, mint ahogy a vadállatok fokozatosan kiszorulnak saját korábbi természetes élőhelyükről. Ha pedig mégis bemerészkednek az emberek által elhódított területre, rejtőzködniük kell és ébernek kell maradniuk, hogy észrevegyék, mikor kell menekülniük. Ez a kiszorulás és rejtőzködés kiváló párhuzamként szolgál a magát otthon egyre inkább idegennek érző lírai én számára. Az őzekhez hasonlóan éberen figyel, hogy mikor kell elrejtőznie vagy elmenekülnie. „Valahányszor útra kelek, mintha szárnyat bontanának a pályaudvar / homlokzatába kövült galambok. Vonatok jönnek, / majd robognak is tovább. Egyre nehezebb hazatérni.” (Egyre nehezebb, 43.) És talán ehhez a párhuzamhoz kapcsolható az első ciklusban található Félmeztelen angyalok című vers is.

A lírai én persze nem teheti meg, hogy nem merészkedik vissza az elvesztett területekre. Sebestyén lírájának egyik központi kérdése ugyanis ebben a kötetben az emlékezés, valamint az emlékezés és a látomás közti különbség. Mi az, amire biztosan emlékszem? És mi az, amiről úgy hiszem, hogy emlék, de valójában látomás. Az emlékezés folyamatát semmi sem segíti jobban, mint az otthon újbóli feltérképezése. Illetve a régen rajzolt térképek kihajtogatása. „Évről évre gazdagodott s lett szegényebb a gondolataidban alakot öltő térkép.” (Világtérkép, 37.) Minden az otthoni tájat ért változásra ezért fokozottan érzékeny a lírai én. Az emlékezés folyamatához ezért elengedhetetlenül szükséges az „egyre nehezebb hazatérés”.

A múlt feldolgozhatóságának és az emlékezés kérdésében fontos szerepet kap a kötet harmadik ciklusa. Több vers foglalkozik az előző nemzedékek emlékével és emlékül itt hagyott tárgyaival. És persze azzal, hogy a lírai én miképp tud kapcsolódni hozzájuk. A Rozsda című versben a korrózió az elmúlásnak meghatározó színt is ad. A rozsda színében összeér a lemenő Nap és nagyszülő kedves tárgya: „Rozsdásodik a fény, akár nagyanyám életlen kapája. / Piszkosan pislog az égből.” (Rozsda, 61.) A Falusi párkákban pedig egyszerre idéződik meg a gondtalan gyermekkor és a párkák titokzatos alakja által az emberi sors végessége. A vers zárlata egyszerre örömteli és egyszerre sejteti újfent a lassú elmúlást: „Elég, ha játszunk, ha zsibongva futjuk / körbe az ódon parasztházat és akkor talán / az öregek arca is felderül. Hátha erőt ad / ami ebből az évszakból még az övék.” (Falusi párkák, 58.)

A letűnt nemzedékek közül külön kiemelkedik a nagyszülők jelentősége. Az ő általuk teremtett biztonságos terekből állt össze egykor a vágyott otthon képe is. Ezt az otthont azonban a különböző látomásokban mindig a lassú pusztulás, az enyészet fenyegeti. „Nagyanyám a kertben görnyedezik. Csontsovány keze még most is kapanyelet markol. […] Kapaszkodik, amibe tud, akkor is, ha körülötte minden összedől.” (Nem engedi el, 50.) Az emlékezés munkája ugyan egy időre mintha késleltetné vagy egyenesen leállítaná egy időre ezt a pusztulást. „Nagyapa fotelba szárad, mozdulatonként roppan a teste. / Ha alszik, csontfehér földeken jár, szőlősorok maradékai közt.” (Szárazvihar, 54.) De a folyamat végső soron visszafordíthatatlannak tetszik, amely egyben a további emlékezést is egyre inkább megnehezíti. „Egy nap a hangyáké lesz nagyanyám háza. Falait kibontva messzire hordják az évek súlyfeleslegét.” (Hangyák, 67.)

Mindezt egybevetve elmondhatjuk, hogy Sebestyén Ádám kötetének versei különös érzékenységről árulkodnak. A lírai én belső nyitottsága, befogadókészsége és tanulékonysága teszi lehetővé, hogy a kötet verseinek világában fontossá válhat egy-egy olyan apró részlet a minket körülölelő világból, amely mellett amúgy hajlamosak vagyunk elmenni, vagy amelyről könnyen elfelejtkeznénk. A kötet megjelenésével remélhetőleg nagyobb publicitást kapnak most ezek a versek. Ritkán volt ugyanis akkora szükség az érzékeny hangokra, mint a jelenlegi magyar társadalom közegében, ahol az érzékenységet gyengeségnek, a részletgazdagságot felesleges pepecselésnek tartják. A kortárs líra és ezen belül Sebestyén versei adhatnak ellensúlyt egy olyan közbeszédnek, ahol egyre divatosabb minél inkább lebutítva és minél harsányabban fogalmazni. Azt hiszem érdemes lesz követni a szerző munkásságát a következő években, és hogy milyen irányba indul el egy erős első kötet után.