Fölött

Széljegyzetek elszelelt napokhoz, évekhez (2011–2015)

A szűkösség tágassága

Az egyik győri antikváriumban akadtam rá a minap Oravecz Imre pályanyitó verseskötetére, az 1972-es Héjra. Pontosabban az antikvárium előtt, azon – afféle turkálóként szolgáló – dobozok egyikében, melyekbe az értéktelen, szinte fillérekért kótyavetyére bocsátott könyveket helyezte ki az antikvárius, hátha a járókelők valamelyike belebotlik – a szó szoros értelmében – valamelyikbe. Nekem egyébként kimondottan kedvenceim ezek a turka-helyek – a maguk változatos formájában (van, ahol az üzlet bejárati lépcsőjére kirakott kartondoboz, máshol a kirakat előtt díszelgő láda, megint másutt egy, a járdai forgalmat [is] akadályozó kempingasztalka vagy egy régikönyv-kereskedés nyitott kirakata kínálja a fölöslegesnek ítélt, olcsón vesztegetett, úgymond kutyának sem kellő portékáját, de van, ahol magas [mély?] ládákba öntötték bele őket, hogy az érdeklődőnek, magasba meredő fenékkel mélyen bele kell hajolnia a könyvkoporsóba, s módszeresen, egyik kötetet a másikra áthelyezve szemügyre vennie e különös tékák kínálatát), ahol nem egy olyan kincsre leltem már, mely annak idején elkerülte a figyelmem, vagy amelyet egyszerűen csak pénzem nem volt megvenni, esetleg egyikük-másikuk a megjelenése óta eltelt évtizedek során keltette fel az érdeklődésem, netalántán egyszerűen csak nem volt szívem otthagyni őket.

Miként most ifjúságom, írósiheder korom egyik kultikus darabját, a Héjat, melyről ugyan tudtam, hogy természetesen megvan a könyvtáramban, de hát mégsem hagyhattam ott sorsára ezt sem – szívfájdító kitettségében – az enyészetnek. Mi több, nevezett helyen a szóban forgó kötet az antikváriumi könyvek hierarchiájának legalján, az 50 forintért vesztegetettek között várt sorsára (hogy, legrosszabb esetben a kukában vagy valamelyik hulladékgyűjtő telepen végezze), s nem tudni, eleve oda taszították-e le valamelyik belső polcról, vagy – megjárva a 300, a 200 és a 100 forintos könyvek stációját – fokozatosan csúszott le oda. S bár odahaza magam is most vagyok egy nagy, könytárrendezésnek becézett nyomdatermék-selejtezés kellős közepén, amelyre részben mégoly nagy lakásunk korlátozott befogadóképessége szorított rá, részben pedig annak felmérése, hogy lévén földi időm vészesen fogyóban, mi az, amire a hátralevőben még szükségem lehet, mi az, aminek az el- vagy újraolvasása még beleférhet, s mi az, amire már minden bizonnyal fölösleges lesz pazarolnom a még írásra is szánhatót, kihasználhatót. Persze, valójában felettébb fájdalmas ez a puszta észérvi alapokon elhatározott művelet, melyet egyértelmű öncsonkításként, önpusztításként élek meg, hiszen az ember imigyen a rangsorolhatatlant kénytelen rangsorolni, az osztályozhatatlant osztályozni, az egybetartozót különválasztani, külön-külön értelmetlen részeire szétszedni. De a Héjat mégsem hagyhattam ott sorsára, még mit nem, különben is héjnyi vékonyka kötetkéről van szó, békében elfér a meglévő oraveczeim fölött, azokon keresztbe fektetve, így tulajdonképpen helyet sem foglal, nem szorít ki egyetlen másikat sem, s talán még jól is jöhet valakinek, aki még nem is hallott róla, vagy hallott már, de eddig nem találkozott vele, netán még nem is élt, amikor a kötet megjelent, amikor Oravecz Imre – Keresztury Tiborral szólva – „a Marsról a magyar irodalomba megérkezett”. A meghatározás pontos, magam is azt gondolom, amit Keresztury, hogy „Abba a környezetbe máshonnan ugyanis nem jöhetett, hiszen itt, a Földön épeszű ember így nem beszélt”. Azzal persze, hogy a nyelv- és világteremtők mindig is másképp beszélnek, mint az „épeszűek”, de általában éppen erről a „másképpről” szokott mindig kiderülni, hogy a legtöbbször nagyon is „épeszű” meggondolások szülték.

A Héj verseiről, értelmezői közül többen „zárt világként” beszélnek, ami látszólag rendjén is volna, hisz a külső szem(lélő) számára valóban nehezen megközelíthetők, nehezen felfejthetők, feltörhetők ezek az opusok. Csakhogy a „héj” alatt olykor téres tágasságok is nyílnak, szemmel nehezen befogható távolságok adják a horizontot, mint például a Töredékben: „A hegedűben sziklás táj van, hol kaktusz terem és fúj a szél.” De a kő belsejében is egy „vak férfi lépked”, „habzó rózsát” tartva „fehér ujjai közt” (Kő), az óra számlapján „kordé halad” (Idő), ilyenek. S általában, a kötet III. részének egy-, két- és hárommondatosai is rendre hosszabbak önmaguknál, azaz gazdagabb, összetettebb mondandókat hordoznak, mint amennyi néhány szavukból eleve következne. De Oravecz hosszabb versei is szakaszosan, mozaikosan építkeznek, egy-egy elemük, mozaikkockájuk külön-külön is nézhető/értelmezhető, s töredezettségük hordja egészüket. Feltűnő ugyanakkor Oravecz opusainak képisége, képszerűsége; minden szakaszukban egy-egy látvány íródik a tollával, versei terét képek sokasága teszi mozgalmassá. Mindegyikben mintha önálló darabokból egyberendezett tárlatot szemlélnénk; így a TÁNCOL a nap kezdetű darabjának hét rövid szakaszát is egy-egy – szinte egymástól független – különálló kép adja, melyeket az olvasó (tárlatlátogató) értelmezői attitűdje szervez összetartozó egységgé. De nem is ezek hagyományos jelentéséből bomlik ki a szöveg maga, hanem a hangulatuk adja a verset, amire a RÉGI órán iszik a ló kezdetű opus a legszebb példa, mely akár szabályos életkép is lehetne, ha komor-sejtelmes színei látni engednék az általuk eltakart, feltételezhető/sejthető képet.

Érdekes lenne tudnom, hogy megjelenésekor, 1972-ben, huszonhárom évesen miként olvastam-értelmeztem ezeket a verseket, s e kérdésben eligazíthatnának a kötet soraihoz, képeihez illesztett aláhúzásaim, jelöléseim, margóra írt megjegyzéseim, hiszen már abban az időben is ceruzával a kezemben éltem, olvastam (s az ilyesmi is működhet naplóként, nem?)… Csakhogy bár két Héj is található a könyvtáramban, egyik sem az 1972-ben 14 forintos bolti áron vásárolt példányom, mely költözéseim során szőrén-szálán eltűn(hetet)t, vagy kölcsön adtam valakinek, akitől azonban már nem került hozzám – nem hozzám került – vissza. Másodszor valamelyik antikváriumban 100 forintért vásároltam meg, most pedig ötven forintomba került a Héj, bár már többször ötvenet is megadtam volna érte (így hát vessen magára a kishitű antikvárius, aki ilyen alacsonyra, nem egészen 20 centre taksálta jelenlegi árát)... Egyvalami azonban még így is gyanítható. Oravecz indulásakor tudvalevően maga Weöres Sándor vállalt versei fölött védnökséget, aki rögtön azok lényegére tapintott rá: „Mintha mindent röntgensugár hatna át – írta róluk – mindennek csontváza rémlik…” Valószínű hát, hogy engem is a Héj verseinek ez a (csont)vázszerűsége fogott meg hajdan Oravecz költészetében, szövetségesre találva benne, opusaiban pedig érveket azokhoz az Egyszemű éjszaka című antológia-, valamint első kötetembeli nyelvi konglomerátumokhoz, melyekkel – minden ótól, minden meglévőtől elfordulni igyekvő pályakezdőt – magamat is létrehozhatónak, megkonstruálhatónak, éntelenségemhez pedig afféle absztrakt éntörténetet, a fellelt „héj” megtöltéséhez valamiféle tartalmat lelni véltem. Bizonyságául annak, hogy a véletlen egybeesések és rátalálások is csak a keresés tudatosságára alapozhatók... (2011. szeptember 22., csütörtök)

Árulás

Áruljuk anyámék bútorait (ebédlő, háló), életem, múltam egy részét (1/ újszerű állapotban megőrzött, kb. 30 éves komplett, világos-fényezett, lábas ebédlőszoba-bútor: 3 db-os szekrénysor; 1 széthúzható, hatszemélyes ebédlőasztal; 1 széthúzható dohányzóasztal; 4 szék; 2/ jó állapotban levő, kb. 30 éves komplett, világos-fényezett hálószobabútor: 3 db ruhásszekrény; 2 db ágy; 2 db éjjeliszekrény; 1 db kisasztal; 3/ 5 db világos ágyneműtartó; továbbá: 1 db szétnyitható, hatszemélyes konyhaasztal; l db négyszemélyes konyhaasztal). S bár én már nem éltem (sokat) köztük, mivel korán önállósodtam és elköltöztem a szülői házból, anyámék meg ezt, ahová e bútorok nagy részét vették, már azt követően építették, mégis közéjük jártam – ha néha ritkásan is – haza, így nem teszem könnyű szívvel mindezt. S kicsit szégyellem is magam előttük (mert azért hiába haltak meg mindketten, a gyermek élete kicsit mindig, a saját haláláig a szülei előtt zajlik): lakó-, illetve életkörnyezetük áruba bocsátásával mintha most árulnám el őket, bár, valljam be, lehet, nem először teszem. Mindenesetre bútoraik áruba bocsátásával, fészbúkolásával most már véglegesen lezárul valami az életemben, aminek a lezárulásától sohasem féltem, mert – sohasem gondoltam rá, hogy egyáltalán lezárható, sőt hogy azt nekem, saját elhatározásból kell megtennem. Most azonban, bármennyire is igyekszem szenvtelen maradni és háttérbe szorítani érzelmeimet, be kell vallanom, ez nem teljesen sikerül. S bár Zs. ebből mit sem vesz észre, veszettül kerülöm, hogy ezekben a hetekben, hónapokban – a házeladás, a múlt tárgyi felszámolása idején – szembenézzek magammal. Kutya egy érzés, mondhatom. Mintha most válnék meg végérvényesen attól, aki voltam, akiről ezek a bútorok pontosan tudták, hogy ki s mi volt voltaképpen... (2013. július 5., péntek)

Piros, fehér… sárga

Kőrössi P. Jóska barátom kéri egy elképzeléséhez több ismerősét, hogy írják meg életük egy-egy, Ceauşescu 1970–1980-as diktatúrájához kapcsolódó epizódját. Amelyekből viszonylag kevés számú, mindössze három-négy az időbeni erdélyi utam ellenére is bőséggel válogathatnék (lévén, hogy mindegyikhez tucatnyi ilyen kapcsolódik)… A mostani éppenséggel egy 1979-es történet… Kmeczkó Miska barátommal, a komáromi Magyar Területi Színház dramaturgjával épp színháznéző körúton jártunk Erdélyben, melynek során valamennyi romániai magyar színházat végiglátogattuk, Nagyváradtól Szatmáron át Kolozsvárig, onnan Szepsiszentgyörgyig, Marosvásárhelyig, Temesvárig, illetve, pontosabban ez utóbbi valamelyik előadását, ha jól emlékszem, Nagylakon néztük meg). Történt pedig, hogy Szatmárnémetibe – amint kiderült – pont a legjobbkor érkeztünk 1978 októberében, ahol Kincses Elemér Ég a nap Seneca felett című történelmi parabolájának ősbemutatójára készültek éppen. A nagy sikerű és ma, három és fél évtized múltán is érvényes darab – ismeretes – Nero és Seneca története alapján a becsület és a zsarnokság viszonyát boncolgatja nem mindennapos szuggesztivitással, jelesül, hogy milyen esélye van az előbbinek az utóbbi fojtogató légkörében, így mindenki nagy várakozással készült az eseményre. Természetesen a román titkosszolgálat is, olyannyira, hogy már a darab főpróbáját is együtt izgulták végig a színészekkel, rendezőkkel, másokkal. A bemutatót megelőzően azonban váratlanul át kellett festeniük a díszleteket. Szekus színházbarátainknak ugyanis különösen a darabhoz készült, nemesen egyszerű jelmez- és díszletegyüttes keltette fel a figyelmét, s úgy gondolták, külön tanácsaikkal is bátorkodnak segíteni a színházat abban, hogy az előadásuk még hatásosabb legyen. Így lettek a bemutatóra Róma fehér falai sárgák. Ilyképpen pedig – történeti hűség ide, történelmi hűség oda – a kényes ízlésű szekusok történelem-fóbiája diadalmaskodott ezzel (is). Ugyanis mivel a császári palást jellegzetesen bíborszínű, a fű s a lombozat pedig általában már az antik Rómában is zöld volt, a falak pedig fehérek, a színpadkép piros-fehér-zöldjében a valóság e fura urai a magyar nemzeti lobogó színeit vélték felismerni...

Mit lehet erre mondani?

Oltári.

Vagy inkább: sátáni?

Hát… így mentek a dolgok akkoriban.

Így. (2013. augusztus 27., kedd)

Gyula

Tegnap meghalt Erdélyi Gyula barátom. Barátom? Sokak barátja volt, mindenki barátja. Mindenki Gyulája, az Írószövetségen belül, és azon kívül is. Az állandó jó kedély és segítőkészség megtestesülése. Ha bármi gondja, baja, megoldanivalója volt valakinek, máris hívta Erdélyi Gyulát. Fúrt, faragott, megjavította, amit kellett, sofőrködött, könyveket cipelt, illetve árult (ezernyi dolga-munkája mellett ő szállított Deák Lacinak, azaz az Orpheusznak, s persze nekem: az Isternek és a Pesti Kalligramnak is), írószövetségi és más rendezvényeken segédkezett, meghívókat nyomtatott, a sajátjának tekintette mások (bárki) ügyes-bajos dolgait, szinte mindent tudott mindenkiről, miközben róla mi oly keveset, mert magáról hallottuk a legkevesebbszer beszélni… És sokan csak azért marad(hat)tak talpon, mert ő segítette őket... és senki nem gondolt rá, hogy egyszer ő is kiszállhat, mint most… de most nagyon s végérvényesen… az életből. Hatvanhat éves volt, egy évvel idősebb nálam. Miután Budapestről visszatelepültem Szlovákiába, már ritkán találkoztunk, de ha itt-ott mégis, vagy ezért-azért felhívtam, mintha tegnap láttuk-hallottuk volna egymást előzőleg… És biztos vagyok benne, hogy ha a segítségére lenne szükségem (szükségünk), ezután sem fogja megtagadni tőlem (tőlünk)… (2014. február 28., péntek)

Lajos báʼ

Szakolczay Lajos kézzel írott, postai levélben reflektált A szövegemberre, „ragyogó!”-, s „Ilyen életrajzot kell írni!”-szerű felkiáltásokkal, megtoldva a „Talán írni fogok róla” – semmire sem kötelező – felvetésével,¹ s megspékelve némi bűnbánat-gyakorlással is („Szégyen, hogy eddig nem vettem górcső alá a költészetedet!”). Majd évek óta kitartó s kínzó lábfájására panaszkodik, „botozgat”, mondja, sántít, teszi hozzá, de azért szárnyal! És mintegy ezt igazolandó, tervei és sürgős teendői, megírandói szokásos felsorolásával zárja levelét, azután: ölelés.

Iménti önjellemzése egyébként egyébként a lehető legpontosabb: Lajos bá’t – ahogy kezdettől máig tréfásan nevezem – 1968 óta ismerem, azóta szárnyal, egyfolytában és töretlen lendülettel, megállni még nem láttam egy pillanatra sem, s elmének is páratlan: folyamatos készenlétben, izzásban lassan öt évtizede már. Pomogáts Béla mellett a kortárs magyar irodalom és szellemi élet másik nagy „száguldója”, örökmozgója, aki ott is ott van, ahol éppen nincs, illetve lehetetlen elképzelni róla, hogy ne lenne ott is, ahol nincs ott, miként azt is, hogy az 1945 utáni határtalan magyar irodalomban s művészeti (színházi és képzőművészeti) életben akár egyetlen mégoly jelentéktelen eseményt, adatot is lehetne találni, amelyről ő ne tudna, amelyet ő ne ismerne, s amelyben ha parányit is, de tévedne. Mégsem a „két lábon járó lexikon v. enciklopédia” szokásos jelzőjével lehetne leginkább illetni őt, inkább afféle „gőzhangyának” látható, aki szüntelen dolgozásban van, mint ahogy annak idején boldog emlékezetű bibliográfusunkat, irodalmunk és művelődésünk emlékeinek lelkes gyűjtőjét és kutatóját, feldolgozóját, id. Szinnyei Józsefet látták és láttatták kor- és pályatársai. Mindenesetre Lajos barátom (barátunk) a lehető legbékésebb szimbiózisban él együtt a saját legendájával (melynek szüntelen gyarapításában – hozzáteendő – maga is nagy kedvét leli), mely mögött azonban – eltérően sokaktól – szinte kivétel nélkül valóban valós és legendás teljesítmények húzódnak meg.

Persze, lehet, elfogult vagyok Szakolczay Lajos jellemzésében. Mentségemre legyen mondva: ad 1. nem esik nehezemre; ad 2. aki felrója ezt nekem, mutasson akár egyet is, aki egyetlen esetben sem az…

Egyébként is, Lajos tehet róla.

Hiszen ő az az ember, akivel kapcsolatban – akár mellette, akár vele szemben, de – kötelező az elfogultság.

S nem mondható róla más, a lehető legtárgyilagosabban sem… (2015. február 10., kedd)

Gólyalábon

Villányi Laci győri Műhelyében Kemsei István búcsúja a kilencvennégy éves kort megélt Hárs Ernőtől („Egy fenségesen jelentéktelen sors”, Műhely, 2015/1. sz., 33–38.). Többször találkoztunk (főleg ilyen-olyan rendezvényeken, amelyekre, amíg tudott, végig eljárt), beszélgettünk is néhányszor, de közel sosem kerültem hozzá, ami valószínűleg az én hibám, mert közös barátainktól tudom: igen barátságos természetű volt. Én azonban tekintélyt parancsoló, nemes tartását, méltóságteljességet sugárzó csöndességét inkább zárkózottságnak érzékeltem, sorsszerű, magatartássá csiszolódott magánynak, ami meggátolt abban, hogy megpróbáljak közelebb kerülni hozzá. Igaz, versei is erről tanúskodnak, bennük is volt valami józan – vagy természettől kapott – visszafogottság, melyek azonban a szüntelen önelemzés olyan kényszeréről és képességéről tanúskodnak, mint kevesekéi (példa erre a következő is: „Az ihletet elszívták az elődök / legfeljebb pár csikket találni / mit ideges pecsétnyomként hagyott / a kor padlóján Zelk vagy Kosztolányi”). És Egyszemélyes kávéházának asztalánál eltökélten írta korának – korunk – észrevétlen remekléseit, melyeknél már jóval talmibb csillogással is sokakat találni a magyar irodalom színpadának hangosai (hangadói, hanghordozói [bohócai?]) között. Amint azt ő is pontosan látta, s a cirkuszfény önmérsékeltre intette inkább, semmint a legcsekélyebb mértékben is vonzotta volna: „Mások tenyésznek, teneked / mindig túl kellett nőnöd magadon, / egy szinttel járnod átlagod fölött, / mint lápvidék lakóinak / a megbízhatatlan földű mezőkön” (Gólyalábon). Pedig úgy magaslott ki közülünk, hogy közben észre se vettük: mert mások álruháját vette magára, a 20. századi műfordítás-irodalmunk olyan hatalmas teljesítményeiben, mint például a magyar A lusiadák (a portugál Louis de Camŏes-től), továbbá Torquato Tassó A megszabadított Jeruzsáleme, de ő fordította franciából Baudelaire A mesterséges menyországok-ját, és kevesen tudják, hogy a német Michael Ende nagysikerű Végtelen története is az ő szavaival szólalt meg magyarul, hogy csak ilyetén érdeklődésének és felkészültségének négy nagy irányát jelöljem ki velük. Másképpen: műfordításai egyikével-másikával így mai alapműveltségünk jelentős elemeihez tette (adta) hozzá észrevétlen magát, s miközben versei fölött ma is hajlamosak vagyunk könnyedén átsiklani, az előbbiekkel – anélkül, hogy tudnánk róla – változatlanul az ő szavait mormoljuk, és ma is az ő mondatai éltetnek… (2015. április 25. szombat)