A kökény- és galagonyabokrok sövényt alkottak az erdőszéli út mentén.

Az öregember megállt, tűnődve körülnézett. Már nem látszott a kocsi, egyedül állt a tűző napon. Amíg az úton jött, a nap a tarkóját sütötte. Melege volt. Levette a kalapját, megszellőztette fehér haját. Nézte az erdőt, aztán hátrafordult, végigpillantott a magas búzatáblán, amely egybefüggő volt egészen a vasúti töltésig. Megvakarta a fejét, feltette kalapját, és ismét elindult.

Az egyik győri antikváriumban akadtam rá a minap Oravecz Imre pályanyitó verseskötetére, az 1972-es Héjra. Pontosabban az antikvárium előtt, azon – afféle turkálóként szolgáló – dobozok egyikében, melyekbe az értéktelen, szinte fillérekért kótyavetyére bocsátott könyveket helyezte ki az antikvárius, hátha a járókelők valamelyike belebotlik – a szó szoros értelmében – valamelyikbe.

– Sziasztok – szólt le a kis teraszról egy fiatal nő.

Judit felnézett a hang irányába, az orgonabokor levél nélküli ágai között. A húsz év körüli nő szoros lófarokban viselte sötétbarna haját. Juditot dühítette, amiért a férje nem mérgelődött az effajta közvetlenségen. Holott mérgelődnie kellene.