Mások kiáltásától / karnyújtásnyira / emelkedünk. /

Kifulladásuktól és / alábukásuktól / mentes övezet. / Hiányukat / kötelességünk / a tenger / fodrozódásának vélni.

Kibéleltél melegeddel. / Macska gyomrában egérszőr. / A faluban ásóval verik szét a fészkeket. / Az eresz alatt biztonságban lennénk. / Vízkönny gördül.

úgyse adom fel elégszer / nem hagyom azt elapadjon / bennem a hajnali szándék / nem marad itten a vadnyom

Elkerítettük, és rámutattunk, / hogy ez itt bizony a természet, / megóvva, közszemlére téve, / kipipálva, ha úgy tetszik, / és elfordítjuk a tekintetünk / a kerítés alatt összeölelkező gyökerekről,

egymásba fonódik megüresedett / tekintetünk, megnöveli a súlyát / a tegnap elmaradt felszíni / arckutatás. karmolgatjuk csak / egymás organikus tartalmát.

Nincs szerethető ezekben a délutánokban. / A bukszusok alatt sűrűsödő sötét, az ágak közti / verébzsizsegés semmit nem mozdít meg bennem. / Tereptárgyak nélküli kanyonná mosott a lassú kifáradás.

jön egy sugárhajtású repülőgép / az alto cumulusba lyukat üt // jön a párhuzamos részekből álló / altocumulus / radiatus / a matematikusoktól óriási tapsot kap

A kökény- és galagonyabokrok sövényt alkottak az erdőszéli út mentén.

Az öregember megállt, tűnődve körülnézett. Már nem látszott a kocsi, egyedül állt a tűző napon. Amíg az úton jött, a nap a tarkóját sütötte. Melege volt. Levette a kalapját, megszellőztette fehér haját. Nézte az erdőt, aztán hátrafordult, végigpillantott a magas búzatáblán, amely egybefüggő volt egészen a vasúti töltésig. Megvakarta a fejét, feltette kalapját, és ismét elindult.

Az egyik győri antikváriumban akadtam rá a minap Oravecz Imre pályanyitó verseskötetére, az 1972-es Héjra. Pontosabban az antikvárium előtt, azon – afféle turkálóként szolgáló – dobozok egyikében, melyekbe az értéktelen, szinte fillérekért kótyavetyére bocsátott könyveket helyezte ki az antikvárius, hátha a járókelők valamelyike belebotlik – a szó szoros értelmében – valamelyikbe.

– Sziasztok – szólt le a kis teraszról egy fiatal nő.

Judit felnézett a hang irányába, az orgonabokor levél nélküli ágai között. A húsz év körüli nő szoros lófarokban viselte sötétbarna haját. Juditot dühítette, amiért a férje nem mérgelődött az effajta közvetlenségen. Holott mérgelődnie kellene.

Amikor elindultunk hazafelé, vissza Budapestre, akkor felhívtam a kollégákat, hogy megvan, indul a rovat, mert akkor már tudtam, hogy erről a megváltozott apaképről, a hozott hagyományokról, az egymás mellett élő hagyományokról, arról, hogy hogyan akarok identitást továbbadni. Egyszerűen megértettem, hogy mit akarok írni, és akkor már csak a nyelvet kellett hozzá megtalálni, meg a nyelvi azonosságokat.

Ember és haza, ember és ország kapcsolatát sokoldalúan kísérelték meghatározni társadalomtudósok, bölcsészek, teológusok, írók és politikusok. A köztudatban az „ahol a pénzem, ott a hazám” gondolatától a „haza ott van, ahol megbecsülnek” jelmondatán át az „ahol a nyelvem, otthonom, ott a hazám” összegzéséig igen tág skálákon keresztül terjed e viszony meghatározása. Számomra Tamási Áronnak az „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” szentenciája mellett a Kölcsey Ferenc által csaknem 200 éve lejegyzett gondolatok vallanak a legpontosabban – és legköltőibben – az ember és a haza kapcsolatáról.

Sárkány Győző teljes életművében végigvonul a világ jelenségeire nyitott gyermeki-művészi kíváncsiság, a képi metaforákban való gondolkodás, bennük a rácsodálkozás képessége és a kielégíthetetlen tudásvágy. A dolgok felszíne mögé hatol, biztos szakmai alappal, a művek professzionális kidolgozásával hozza létre, teremti meg egyedülálló képi világát.

Ennek az interjúkötetnek nagy erénye az elolvasása után bekövetkező űr. Olyan érzés, mintha elvágódna egy folytatandó, nagyon is lényeges beszélgetés. Otthagyunk egy szinte barátként ismert írót, vagy inkább minket hagy ott egy másik kávézóba sietve az erőteret sugárzó, ikonikus figura, aki „nagyszabásra” kész, „nagy tervekkel” operál.

Székelyhidi Zsolt tizenegyedik kötete nehezen olvasható és értelmezhető, mégis élvezetes olvasmány. Szövegeinek enigmatikussága maradéktalanul megfelel a Jelenések allegorikus nyelvezetének és rejtett értelmű motívumainak, melyek évszázadokkal a mű születése után is lázban tartották a teológiailag művelt és laikus keresztény közösségeket egyaránt.

Tompa Andrea legújabb regénye 1944-től mintegy ötven éven keresztül követi egy dajkánál hagyott zsidó kislány, Székely Matild történetét. 1944-ben, a gettósítás idején Kolozsváron járunk, ekkor marad a csomag, a néhány hónapos csecsemő egy doktornő cselédjénél, a gyerektelen Erzsinél és férjénél, Ferinél.

A válogatáskötet harmincöt novellát tartalmaz, tizenhét női és tizennyolc férfi szerző munkáját. Húsz éve ez az arány messze a férfiszerzők felé billent volna, örvendetes odafigyelés eredménye ez a kiegyenlítettség. A harmincöt szerző közül tíz nem a mai Magyarország területén született, hatan Romániából, ketten Ukrajnából egy szerző Horvátországból, és egy a mai Szerbia területéről származik.

[É]n tudom a Cselényi-költészetre mondani, hogy emelt fős. Ráadásul jó is. Különlegesen jó. Már az jó, hogy Cselényi Béla egy-egy kötetet, vagyis hát eleve egy-egy verset pont addig ír, ameddig kell, egy írásjellel se tovább, ezért aztán az olvasó is éppen addig olvassa, ameddig lehet, ameddig kell. Ciklusok, külső szerkesztések, közmegegyezéses hókuszpókuszok nélkül, egyszerű asszociációpogóban.

Nemes Nagy Ágnes sokat emlegetett, gyakran az egész életműre kivetített ars poétikus sorai („ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”) az 1946-os Elégia egy fogolyról című versben olvashatók, tehát azokat huszonkét évesen, nem sokkal az első kötete megjelenése előtt írta a szerző. A két sor „elsősorban az etimologikus alakzat ellentétező morfológiai szimmetriájának, az érzékekre ható, emlékezetbe íródó gondolatritmusnak és a megtalált rövid formula végérvényesség-igényének köszönhetően válhatott a szerzői ars poetica összegzéseként ismertté. Mivel önéletrajzi ihletésű, narratív – ugyanakkor töredékes, aposztrofikus – szövegről van szó, az élet és a szervesség fogalomhálója
felőli szövegközeli olvasat kísérlete előtt szó esik arról, milyen életrajzi ismeretek, közösségek, szövegek, dokumentumok (úgymint nyilvántartások, levéltári adatok, magánlevelek) kapcsolódnak szorosan ehhez a vershez.

Babits szonettjében a látványleíró tekintet irányítja az olvasó figyelmét, amely az ablaknégyzet kijelölte keretek között állandó mozgásban van. A kerti látványelemek, melyeket a beszélő láttatni enged, vagy ívelt természeti formák (falomb, keskeny kerti út, levél lapu, kis madár) vagy szögletes, ember alkotta térelemek (ablaknégyszög, telek, sarok, léckapu), melyekbe az előbbiek áthajlanak, átmennek vagy belefutnak. A falomb áthajlik az ablaknégyszögön, a kerti út belefut az idegen telek szívébe, illetve – mivel látszani csak ennyi látszik – az ablakkeret felső sarkába, a kismadár pedig a kapun keresztül átmegy az idegen kertbe. A bizonytalanba, a nem ismertbe, a nem láthatóba jutnak át az organikus formák, mert a tekintetet keretbe zárja az ablaknégyszög, ami a látványt képpé teszi, a kép pedig – ez ikonográfiai evidencia – nem folytatódhat a képmezőn túl.