Visszatérés

A kökény- és galagonyabokrok sövényt alkottak az erdőszéli út mentén. 

Az öregember megállt, tűnődve körülnézett. Már nem látszott a kocsi, egyedül állt a tűző napon. Amíg az úton jött, a nap a tarkóját sütötte. Melege volt. Levette a kalapját, megszellőztette fehér haját. Nézte az erdőt, aztán hátrafordult, végigpillantott a magas búzatáblán, amely egybefüggő volt egészen a vasúti töltésig. Megvakarta a fejét, feltette kalapját, és ismét elindult. Pár lépés után a kökénybokrok között talált egy rést. Óvatosan leereszkedett a magas fűvel benőtt árokba.

A gyönyörű, parkszerű kőrisfaerdőben ismét megállt. Más fát nem is látott, mint kőrist. A nyílegyenes sorokban ültetett, vastag, szürkészöld törzsek szinte egyforma lombkoronát hordtak. Nem ment beljebb, a szélső fák alatt maradt. Lassan, állandóan befelé figyelve az út vonalát követte. 

A szeme káprázott a lombok között vibráló fénynyaláboktól. Figyelmét annyira lekötötte az erdő, hogy nem vette észre a nyiladékot. A napfény keményen vágott félhomályhoz szokott szemébe: a kőrisfaerdő itt megszakadt, két sor feketetörzsű vadgesztenyefa közé ért. Azonnal felismerte: a régi út volt, amelyet szemlátomást régen nem használtak. Elindult az úton. A fű majdnem térdig ért a gesztenyeáléban. Az árnyékban ment; egyre lassabban lépkedett a vastag törzsek mentén, szinte lopakodva közeledett a fasor végéhez, melyet hatalmasra nőtt orgonabokor zárt el. Már közel volt a bokorhoz, amikor megpillantotta a romokat. A málladozó betonfalak jóval magasabbak voltak a bokornál, sötétszürke tömegük egy méterrel nyúlt az elvirágzott orgonák fölé.

Az öreg félrehajtotta az útra nyúló ágakat, és kilépett a napfényben ragyogó tisztásra. A tisztás egy elhagyott tanya helye volt, talán félholdnyi lehetett. Orgona- és jázminbokrok sűrű, szinte áthatolhatatlan sövénye védte. Az öreg mozdulatlanul nézte a betonfalakat, melyek belső felén még látszott a régi tűz nyoma. Valamikor pajta állt ott. Jól látszott a széles kapu helye, melyen a szénásszekerek is befértek. A pajtától nem messze megvolt még a gémeskút kőkávája; mellette hatalmas ágasfa állt, de a gém már hiányzott róla. A kút mögött tégladarabok vörösödtek a fűben, ott állt valamikor a lakóház. Hátul, a régi kert bejáratát eltakarta egy virágzó vadrózsabokor, amelynek ágai a földre borultak. Olyan volt, mint egy hatalmas rózsaszín boglya.

Az öreg nézte a telket, a pitypanggal és margarétával telt udvart, hallgatta a vadméhek dongását a vadrózsa megfakult virágain. Levette a kalapját. Ősz haja meglibbent a langyos szélben. Kabátja zsebéből előhúzott egy élesre hajtogatott fehér zsebkendőt, hogy megtörölje a homlokát. Aztán eltette a zsebkendőt, és elindult a pajta romjai felé. Még kettőt sem lépett, amikor egy menyét jelent meg a pajta betontörmelékkel teleszórt ajtajában. Megtorpant. A menyét karcsú, aranybarna teste egy pillanatra megfeszült; pici, fényes orrát felemelve körülszimatolt, aztán eliramodott a fal mentén.

Az öreg körülnézett, aztán újra elindult. Elment a hajdani kapu előtt, és megkerülte a sarkot. Itt nem volt orgona, a fal csupaszon állt. Az öreg megállt, a falra meredt. A sima, sötétszürke betonon golyónyomok látszottak: egy hét lövésből álló, horog alakú sorozat, mellette — szinte egymásba esve — még három becsapódás. Az öreg odament a falhoz. A lövedékek nem egyforma sebet ütöttek; a lepattanó beton nyomán különböző ábrák keletkeztek a falon. Az egyik olyan volt, mint egy megkövesedett virág, középén pici, barna kör látszott: a lövedék bent maradt a falban. Odahajolt és körmével megkaparta a gyűrűt, a lövedék nem mozdult. Tovább kaparta, de csak azt érte el, hogy egy éles rozsdaszemcse az ujjába vágott.

Hirtelen — mintha zajt hallott volna — felkapta fejét. Körülnézett: senki. A sarokhoz sietett: az udvar is üres volt. Hátul, az elvadult kertben, a görbe törzsű barackfán turbékolni kezdett egy gerle. Az öreg odafordult, de a galambot nem sikerült megpillantania. Lassan, óvatosan, minden irányba figyelve kihátrált a tisztásról a gesztenyeáléra, ott megfordult, és sűrűn hátratekingetve, szapora léptekkel megindult visszafelé.

Egyre gyorsabban ment, szinte menekült, végül futott is pár lépést a magas fűben, aztán hátranézett: nem látta már a romokat. Ekkor letért az útról és az erdőben ment tovább: mint egy részeg, fától fáig támolygott. Amikor nem hallotta már a gerlét, megállt. Nekitámaszkodott egy vastag kőrisfának. Egy ág leütötte a kalapját, a lába elé esett. Nem vette fel. Hátát a sima, havas törzsnek feszítette. Percekig állt így. Amikor kalimpáló szíve megnyugodott, felvette a kalapját, és lerázta róla a vöröshangyákat. Elindult újra. Nem nézett hátra; toronyiránt csörtetett a fénysávokkal szabdalt árnyékban.

Csurgott róla a verejték, mire megpillantotta a kocsit. A fehér Lada a dűlőút torkolatánál állt a bokrok között. Fia éppen a csomagtartóban rakodott, menye pedig a kockás plédet terítette le a kocsi mellé. A fiatalasszony elsimította a takaró szélét, és felállt; meglátta az erdőben közeledő apósát.

— Hamar visszajött apa — mondta a férjének.

A fia lecsapta a csomagtartó tetejét, és megfordult.

— Pedig az ő kedvéért álltunk meg itt — válaszolta.

— Te is hallottad, amikor azt mondta, hogy itt volt katona a háború alatt?

— Hallottam. De az már régen volt, lehet, hogy nem emlékezett jól.

— Meglehet — mondta a fiú.