Kettős könyvelés

– Sziasztok – szólt le a kis teraszról egy fiatal nő.

Judit felnézett a hang irányába, az orgonabokor levél nélküli ágai között. A húsz év körüli nő szoros lófarokban viselte sötétbarna haját. Juditot dühítette, amiért a férje nem mérgelődött az effajta közvetlenségen. Holott mérgelődnie kellene.

– A könyvelő hölgyhöz jöttünk – szólt fel Csaba a teraszra.

– Még nincs itthon – érkezett a kurta válasz.

– Tizenegy órára beszéltük meg. Azt mondta, szól, ha nem ér addig haza – közölte a férfi, és előkotorta a telefonját.

Hamar felvették, a vonal végén tisztán kivehető női hang tájékoztatott, hogy hamarosan megérkezik, addig menjenek csak be nyugodtan. Fellépkedtek a teraszra, elhaladtak a fiatal nő előtt. Amikor melléje ért, Judit tetőtől talpig végigmérte, és egy nyomatékos „Jó napot!”-ot hallatott.

– Erre gyertek – a nő az ajtót kitárva előttük lépett be a házba.

Az előszobában sorakozó, megszámlálhatatlan pár lábbeli láttán Csaba megkockáztatta a kérdést: – A cipőt levegyük? – A felesége kis híján bokán rúgta.

Judit tétován állt a helyiségben, ahonnan balra egy nappalival és étkezővel egybeépült konyha következett, előre keskeny csigalépcső tekergett, jobbra pedig két zárt ajtóba ütközött a tekintete. Várta, hogy a lófarkas nő kinyitja a zárt ajtók egyikét, nyilván ott van az iroda.

Csakhogy a nő az étkezőasztalhoz irányította őket, és biztatta, foglaljanak csak helyet. Az asztalt kétes tisztaságú, seszínű terítő fedte. A terítőn egy laptop összetekert töltőzsinórja, szomszédságában távirányító, újság, tányér. A tányéron két szelet kenyér és három karika szalámi szomorkodott. Judit érintés nélkül is tudta, a külső felületük megkeményedett, kiszáradt kissé. Reggelizni normális emberek hét-nyolc óra tájban szoktak.

Az asztal két oldalán régimódi sarokülő-garnitúra állt. Valamikor a nyolcvanas években kerülhetett a házba, erre nemcsak stílusa, de lepusztult állapota is utalt. Az eredetileg piros kárpit a háttámlákon napszítta fakóvörösre változott, az ülőkéken – amennyire a hevenyészve rádobált párnák láttatni engedték – piszoktól sötétlett és több helyen szakadásnak indult. Az oldalán tenyérnyi hasíték éktelenkedett, kidudorodott rajta a töltőanyagként szolgáló sárga szivacs. Judit úgy döntött, inkább az asztal másik két oldalához tolt székek közül választ egyet. Rövid szövetkabátját gondosan elhelyezte a szék támláján. Férje levette dzsekijét, hanyagul ledobta a sarokülő szélére, és helyet foglalt egy másik széken.

– Mennyi az idő? – sziszegte Judit a foga közt.

– Tizenegy óra öt perc – dünnyögte Csaba.

– Óra tízig várok. Ha addig nem ér ide, hazamegyek – közölte a férjével fojtott, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Mi bajod van? – kérdezte Csaba, Judit meggyőződése szerint csak megjátszott értetlenséggel, hiszen nem lehetett nem tudni, mi baja lehet.

A konyhapulton mosatlan edények, üres befőttesüvegek és különböző ennivalós zacskók, dobozok tanyáztak, az öreg és divatjamúlt bőrkanapén takarók tornyosultak, a hosszúkás dohányzóasztalkán egy ottfelejtett ádventi koszorú búsult, hasonlóan a sarokban álldogáló, díszeitől még meg nem fosztott karácsonyfához. A mellette felállított ruhaszárító állványon még nedvesnek látszó trikók lógtak. A lépcső mellett hatalmas szürke hűtőszekrény állt tekintélyesen, mögötte kamrapolc, szebb napokat látott edényekkel, befőttekkel. A kamrapolcot nem takarta függöny, a ruhaszárító nem bújt el a fürdőszobában vagy a mosókonyhában (ami talán nem is létezett ebben a házban), még a könyvespolcon lévő dobozok is áttetsző műanyagból készültek, láttatva a bennük egymásra szuszakolt, meghatározhatatlan rendeltetésű tárgyakat. A konyha falát beborító csempéken öntapadós karácsonyi díszek sorakoztak, a lépcsőről lecsüngő madzagon pedig egy sovány, műanyag mikulás kapaszkodott. A szőnyeggel nem fedett, halványszürke kőpadló hűvösséget árasztott.

Judit titokban azt kívánta, a nő ne érkezzen meg a szűkre szabott határidőn belül, és ő elmenekülhessen. A könyvelőnő azonban befutott, az utolsó másodpercben. Már az előszobából bekiáltott: – Elnézést, egy kicsit eltelt az idő, észre sem vettem. – Külseje ápolt, majdhogynem csinos volt, a kézszorítása pedig határozott.

– Kérnek valamit inni? – érdeklődött, miközben laptopját kinyitotta a konyhaasztal tetején. A száradó szalámi- és kenyérszeletekkel megrakott tányért odébb tolta, majd igyekezett a töltőzsinór számára egy közeli konnektort találni.

– Köszönöm, én nem – vágta rá Csaba, mire Judit lebiggyesztette a száját. Soha semmit nem kér, nem kávézik, nem teázik, hideg szódát iszik télen is – dohogott magában. Jobb helyen talán kért volna egy pohár vizet vagy egy cappuccinót, ám itt okosabbnak látta a férje példáját követni. Ekkor vette csak észre, hogy Csaba melegítőfelsőben van. Igaz, a karácsonyra tőle kapott vadonatúj felsőről volt szó, aminek sötétkék anyagán sem folt, sem bolyhosodás nem éktelenkedett egyelőre. Ám komoly ember nem vesz fel komoly helyre melegítőfelsőt.

– Viszont nekem az a kérésem lenne, hogy kapcsolja ki a rádiót. Nem tudok fontos dolgokra figyelni, ha megy ez a háttérzene – mondta Judit a háziasszonynak. A kérés inkább hatott utasításnak.

A könyvelő és a férje rögtön a tárgyra tértek, a hölgy magyarázott, röpködtek a határidők, százalékok, adókulcsok, összegek. Csaba figyelt, bólogatott, időnként közbeszúrt egy kérdést vagy megjegyzést. Judit szokása volt egyébként is, hogy hivatalos ügyekben hagyta a férjét beszélni, most ráadásul határozottan eldöntötte, csak azért sem fog megszólalni. Valamelyest felfogta a beszélgetés tartalmát, mialatt elmerengő tekintettel nézte a helyiséget, a komoly helyet, majd a férjét, a komoly embert. Töprengett, nem álmodik-e: ezek csaknem élvezettel beszélnek, még fel is nevetnek egyszer, és a nő felajánlja, hogy az első konzultáció ingyenes, mivel új ügyfelekről van szó.

Kisvártatva Csaba megszólalt: – Elnézést, kérhetek egy papírt, amire jegyzetelhetek?

Judit rámeredt a férjére: képes volt notesz és íróeszköz nélkül eljönni otthonról egy pénzügyi megbeszélésre. Pedig még figyelmeztette is.

Nézte a férjét, nézte a papírlappal a másik helyiségből visszaérkező könyvelőnőt, de egyre homályosabban látta mindkettőjüket. A karácsonyfa elmozdult a sarokból, és fenyegetőn mozgatta ágait a vendégek irányába. A szalámi- és kenyérszeletek torz vigyorba rendeződtek a tányéron. Megindultak az átlátszó dobozokba zsúfolt tárgyak, a konyhapultról leugráltak az edények, és vészesen közeledtek az asztalnál ülő trió felé. Judit felemelkedett ülő helyzetéből, a kabátját a szék támlájáról ráborította a vállára, szólni nem tudott, de nem is volt fontos, mert amazok nem vették észre, hogy ő távozóban van. Kisietett a teraszra, szinte futva szedte lábait a lépcsőn, és feltépte az autó ajtaját.

Becsatolta a biztonsági övet, felbőgette a motort, nekiiramodott a keskeny utcán. A faluszéli kukoricatáblához érve padlóig nyomta a gázt, a tükörből nézett csak vissza a maga mögött hagyott házakra, a rendetlen lakásokra, a madzagon mászó mikulásokra, a melegítős emberekre, a határidőkre, a számlákra, a feladatokra. Mindezek egyre zsugorodtak, míg csak egyetlen színes masszává nem álltak össze. Egyre kisebb, egyre halványabb, egyre jelentéktelenebb masszává.

A főútra vezető kanyarban letekerte az ablakot, és kihajította rajta a férje esernyőjét, amit a vezetőülés oldalában tartott.