Nemes Nagy Ágnes sokat emlegetett, gyakran az egész életműre kivetített ars poétikus sorai („ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”) az 1946-os Elégia egy fogolyról című versben olvashatók, tehát azokat huszonkét évesen, nem sokkal az első kötete megjelenése előtt írta a szerző. A két sor „elsősorban az etimologikus alakzat ellentétező morfológiai szimmetriájának, az érzékekre ható, emlékezetbe íródó gondolatritmusnak és a megtalált rövid formula végérvényesség-igényének köszönhetően válhatott a szerzői ars poetica összegzéseként ismertté. Mivel önéletrajzi ihletésű, narratív – ugyanakkor töredékes, aposztrofikus – szövegről van szó, az élet és a szervesség fogalomhálója
felőli szövegközeli olvasat kísérlete előtt szó esik arról, milyen életrajzi ismeretek, közösségek, szövegek, dokumentumok (úgymint nyilvántartások, levéltári adatok, magánlevelek) kapcsolódnak szorosan ehhez a vershez.

Babits szonettjében a látványleíró tekintet irányítja az olvasó figyelmét, amely az ablaknégyzet kijelölte keretek között állandó mozgásban van. A kerti látványelemek, melyeket a beszélő láttatni enged, vagy ívelt természeti formák (falomb, keskeny kerti út, levél lapu, kis madár) vagy szögletes, ember alkotta térelemek (ablaknégyszög, telek, sarok, léckapu), melyekbe az előbbiek áthajlanak, átmennek vagy belefutnak. A falomb áthajlik az ablaknégyszögön, a kerti út belefut az idegen telek szívébe, illetve – mivel látszani csak ennyi látszik – az ablakkeret felső sarkába, a kismadár pedig a kapun keresztül átmegy az idegen kertbe. A bizonytalanba, a nem ismertbe, a nem láthatóba jutnak át az organikus formák, mert a tekintetet keretbe zárja az ablaknégyszög, ami a látványt képpé teszi, a kép pedig – ez ikonográfiai evidencia – nem folytatódhat a képmezőn túl.