A szülőföld balladái – a hetvenöt éves Reisinger Attila életművéről

Ember és haza, ember és ország kapcsolatát sokoldalúan kísérelték meghatározni társadalomtudósok, bölcsészek, teológusok, írók és politikusok. A köztudatban az „ahol a pénzem, ott a hazám” gondolatától a „haza ott van, ahol megbecsülnek” jelmondatán át az „ahol a nyelvem, otthonom, ott a hazám” összegzéséig igen tág skálákon keresztül terjed e viszony meghatározása. Számomra Tamási Áronnak az „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” szentenciája mellett a Kölcsey Ferenc által csaknem 200 éve lejegyzett gondolatok vallanak a legpontosabban – és legköltőibben – az ember és a haza kapcsolatáról. Hallgassuk csak meg, milyen sokrétűen köti össze az embert a szülőföldjével és természeti-szakrális-antropológiai küldetésével Kölcsey Ferenc gondolatrendszere! Amelyet ráadásul a nemzetre szakadt Habsburg-diktatúra egyik igen nehéz időszakában, a nemzeti megmaradás kétségeinek lélekszaggató éveiben vetett papírra.

„Hellas és Róma hősei ragyogtak a múltból felém, s szívszakadva kérdém: hol a haza, melyért halnom lehessen, mint ők? de a föld, hol állék, hasonlatlan volt a tündérképhez, mit a hősek szép hona felől magamnak alkottam.”¹– közelíti meg a maga haza-képét Kölcsey a görög és római hazafiak világa felől. Majd a református Istenképéből merített vektorokon így fűzi tovább gondolatait: „Isten egyetemi szerelmet öntött a nagy mindenbe; azért él az egész egészben, nem rész részért külön. (…) azt hiszed talán, hogy a város, melynek szerelmeért Themistokles mérget ivott, márványoszlopokon nyúgovék, s félisteneket számlált lakosaiban? Azt hiszed talán, hogy az omladékok, melyekért a száműzött Camill harcolni visszatért, a mostani Róma omladékaihoz hasonlók valának? …Nem a föld lehelt varázsillatot, nem a jelenlét alakján lebegett az ideál; a bámulatos nagyság egyedűl az egyesek lelkében élt; s mi tiltja e kor embereit hasonlóra törekedniek, s nevek dicsőségével a hon felett fénysugárt vonniok?”² A cselekvő hazafiságot Kölcsey aztán e szakrális felismerésekből és a példák felhajtóerőin jelöli ki a maga és nemzedéke számára: „Tégy! és érezni fogod, miként szórt el a természet szerelmet mindenhol. Fa, melyet plántálál, kunyhó, melyet építni fogsz, föld, melyen barázdát szántottál, háznép, melyért izzadnod kell: egyről egyig boldogító szerelemnek lesznek tárgyai. S majd ha tetteidnek nagyobb kört veendesz; … a hazáért teended: Rényt és erőt kérj istenedtől; s mennél tisztább, mennél elszántabb lélekkel munkálsz;…: annál inkább szépűlni s magasodni fog előtted a hon képe; annál inkább közeledni látod az ideált, mit most a régen múlt homályában hasztalan keresvén, elsűllyedsz.”³. Nem csoda, hogy a cselekvésvágy és a példázatok ilyen kivételes arányú (Istent, a történelmet, a lélektant egyaránt figyelő) koordinátái között egyre nagyobb igénnyel merül fel gondolatai között a haza fogalmának meghatározása is. S hogy a hazáért cselekvő személyiségnek miért kikerülhetetlen ezt a szolgálatot a maga szűkebb tájegységi, családi, népi környezetéből elindítani: „Az emberek egy közönséges nagy hazában élnek; érzéseiket s gondolataikat nagy tömegekhez szoktatták; s lehet-e képzelni, hogy a parányi pontot, mit máskor hazának neveztek, szüntelen szemeikben tartsák? (…) Minden állat keres magának fekhelyet, minden madár fészket, hova nappali vergődése után nyúgodni visszatér; s egyedűl az emberen feküdnék-e a sors legterhesebb átka: vándornak lenni az egész bujdosó csillagon keresztűl, s mindenütt lenni, hogy mindenütt idegen maradjon? Viselhet-e az egész emberi nem iránt tiszta, szent szerelmet szívében, ki saját háznépe keskeny körében nem tudná magát boldogabbnak érezni, mint másutt mindenütt? … És mi a haza egyéb, öszvetartozó nagy háznép egészénél? Minden ily nagy háznépet saját nyelv, saját szokások, saját ősek, saját hagyomány, saját jó és balszerencse kötnek együvé, s választanak el egymástól. (…) Isten egy szívnek egy kebelt teremte: így egy embernek egy hazát… (…) És ez a haza lehet kicsiny, s lehetett még kisebb valaha; de a szerelem nem a tárgy nagyságától veszi kezdetét.”⁴

S ezeknek az alapoknak a szellemi lefektetése után már tisztán emelkedik fel a szűkebb és tágabb hazára irányuló, átfogó és sorsmeghatározó tettvágy programja, az alkotó, a történelmét tudatosító, a hazát építő vagy csinosító ember arcmásával: „Mit akartok? Isten a milliomokat nem azért szorítá vizek és bércek közt közös határba, hogy e temérdek erőt egyenként széledezve mindennapi, nyomorúlt gondok emésszék fel. Amit apáitok nem tettek, azt nektek kell tenni;…Őseitek parányi fészkeket raktanak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak. Apró harcokat vívtanak? csináljátok a békesség műveit temérdekekké….Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve: megannyi lépcső a jelenkorban magasabbra emelkedhetni;…, mely nélkül mind az emberek, mind a nemzetek sorában észrevétlen fogtok mint parányi vízcsepp az Oceánban tolongani.”⁵

*

Reisinger Attila eddig – 75 éves koráig – megvalósított életműve a legteljesebb mértékben áll összhangban a Kölcsey által körbeírt, itt csak fölvázolt és számomra máig a legkorszerűbb nemzetszolgálati paraméterekkel, elvekkel, akaratokkal. Az 1947. június 29-én, Hegyeshalomban született, a hetvenes években tollat fogó írónak az eddigi mintegy húsz kötetéből a Magyar Napló Kiadónál 2015-től 2022-ig összesen hat könyve jelent meg. Az Út Nyugatra, A háború foglyai, a Veteránok, az Elveszett igazság, a Tanyákon és A vasfüggöny árnyéka című munkái; 2016-ban kiadónktól „Az év legsikeresebb szerzője” díjat vehette át, majd 2018-ban Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést, 2021-ben pedig „Mosonmagyaróvár Város Kultúrájáért” elismerést kapott. A Kisalföld pereméről felnőtt író alkotásai teljes mértékben tükrözik Kölcseynek mind a szűkebb, mind a nagyobb hazára vonatkozó meglátásait. Műveiben az író a haza részeinek, legfőképpen szűkebb és tágabb szülővidékének a javarészt megtörtént eseményeiből építkezve mutatja fel a 20. századi nagyobb egészet: a nemzeti történelem egyes – ám jó néhány – sorsfordító változását, az ebben az időperiódusban itt élő emberek szorgalmát, szeretetét, szenvedéseit, és igen gyakran a rájuk szakadó történelem brutalitását. Írói küldetése már csak ezért is figyelemre méltó módon következetes: nem lép ki élet-meghatározó és feldajkáló vidékéről, hanem szellemi gondoskodásával, egyszerre dokumentálva és világgá kiáltva tudatosítja annak szerepét a nemzeti históriában, tanulságait, morális és érzelmi üzeneteit a magyarság szellemi világában. Mert igen jól tudja: önértékein kívül minden ember egy-egy szellemi-biológiai-történelmi koncentrátum is, aki generációkig visszamenőleg hordozza magában ősei emlékét, arc- és jellemvonásait, történetét. Akkor is, ha nem tud vagy nem akar tudni róla –, hát még abban az esetben, ha tudatos nyomozásba is fog ennek az emberi háttérnek a felderítéséhez. Pedig Reisinger Attila személyiségének emberi-történelmi öröksége annak szinte minden feltápláló ágán igen fájdalmas tapasztalatokat visel magában. Német és magyar felmenőinek sorsában mintha a Kárpát-medence szinte minden keserves históriai tapasztalata összegződne, írásművészetének értelmezése előtt ezért erre a nemzetiségi eredőre érdemes egy erősebb pillantást vetni.

*

A valamikor a történelmi Magyarországra érkezett germán-német-bajor ősök, majd a már letelepedett és svábnak nevezett elődök ugyanis bizonyosan ott vannak Reisinger Attila családfáján. Velük együtt ott izzik lelkében és műveiben az elkötelezettség felhajtóereje is a magyarországi, főképpen kisalföldi németség több százados sorsának vizsgálatára, együtt a tájhaza és a nagyobb haza magyarságának s más népeinek történelmi pokoljárásaival. Reisinger Attila e kettős nemzeti és származási kötődése, hűsége és a történelem elrejteni akart zugait feltáró elszánt akarata hibátlan szintézisben hordozza magyarságának és német örökségének legméltóbb erővonalait. Nem egymásnak feszül, hanem kiegészíti, sőt transzformálja egymást – méghozzá az igazi, a Szent István-i értelemben – e két tudati és történelmi szféra, kulturális hagyaték értékrendszere. Mindkét – és egymással sokszorosan átfont sorsvonalakkal telített – sőt igen gyakran azonos utakat járó személyiségtörténeteket, múlt-darabokat kutatva, az írói elemzés eszközeivel Reisinger Attila évtizedek óta az időben elfeledtetni, elnyomni, elásni akart igazságokat keresi. Nyomoz, arcokat, sorsokat idéz meg, az emlékekben bújó, eltakart, álcázott vagy szégyellt történelmi cselekvéseket, állapotokat, emberalakokat faggatja és térképezi, életük fizikai-természeti és szellemi környezetét teszi nagyító alá, mígnem kialakul – egy-egy eseménysor, emlékláncolat kapcsán – a már kitisztult, a már a szavak éles kontúrjaiba vetíthető irodalmi kép: a dermesztő igazság, s körülötte a leleplezett múlt profilja.

Ha csupán dióhéjnyi terjedelemben, mégis tanulságos lehet felidézni, hogy miképpen törte, és csaknem semmisítette meg a 2. világháború utáni hatalom a századok óta Magyarországon élő – saját nemzettudatának emlékei mellett – nagy többségében magyar nyelvűvé és magyar érzelművé vált, Reisinger Attilát is az irodalmunknak adó németség itteni létét és civilizációját. „A Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellenőrzése alatt álló Magyarország eredetileg nem tervezte a magyarországi németek tömeges kitelepítését, mert a szomszédos országokban élő, kitelepítéssel fenyegetett magyar lakosságra tekintettel nem kívánt precedenst teremteni – szól egy sűrített összegzés e történelmi szégyenfolt körülményeiről –. A kitelepítéseket Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya kezdeményezte... (…) A magyar kormány valójában olyan csodaszernek tekintette a németek kitelepítését, amely a világháború utáni Magyarország összes kül- és belpolitikai gondját enyhítheti: A hazai németek ingatlanaival kívánta a földnélküli magyar lakosság földéhségét csillapítani. Ugyanakkor a szomszédos országokban már folyt a magyarság üldözése (lásd például benesi dekrétumok), ezért a magyar kormánynak német ingatlanokra volt szüksége ahhoz is, hogy a Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából tömegesen érkező magyar menekülteket le tudja telepíteni. Abban is reménykedett, hogy ha a győztesekkel elfogadtatja a hazai német lakosság kollektív bűnösségét, Magyarországot saját német lakossága áldozatának tüntetheti fel. A kollektív bűnösség elvével akarta Magyarországot kivezetni a nemzetközi elszigeteltségből”⁶ – hangzik a kitelepítések indokainak háttérvázlata.

„A minisztertanács 1945. december 22-i ülésén – folytatódik tovább a tények szikár leírása – Nagy Imre belügyminiszter (MKP) terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét, amely a hazai németség kollektív bűnösségén alapult. Rá a jelenlévő 16 miniszterből kilencen igennel, ketten nemmel szavaztak, öten tartózkodtak. A kormány…valójában…a hazai német lakosság teljes körű kitelepítésére törekedett. Ezért volt…a kitelepítés első számú indoka az, ha valaki magát 1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta. (…) Nagy Imre kommunista belügyminiszter 1946. január 15-én adta ki a kitelepítés végrehajtását szabályozó 70.010 / 1946 BM. számú rendeletet. Ebben az állt, hogy a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatja meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának a 10%-át. Az »ártatlanok« számát abszurd módon adminisztratív úton korlátozta. Nem szolgálta a személyes politikai felelősség tényleges vizsgálatát. A német nemzetiségűeket kiszolgáltatta egy belügyminiszteri biztos által vezetett bizottságnak, amely helyben, kénye-kedve szerint dönthetett, elismeri-e az ártatlanságot vagy sem. (…) A kitelepítés előkészítésében és végrehajtásában meghatározó szerepet játszott a kommunista vezetés alatt álló belügyminisztérium.”⁷

És mi lett a végeredménye ennek az átgondolatlan, nemcsak a hazai németségre és a határokon túl élő magyarság tömegeire nézve, hanem nemzeti és nemzetgazdasági szempontból is teljes mértékben káros és embertelen politikai akciónak? „A magyarországi németek kitelepítése a magyar kormányok várakozásával ellentétben nem lett kül- és belpolitikai csodaszer – hangzik az utókor értékelése – (…) a magyarországi németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése ráadásul tovább gyengítette a magyar kormány pozícióit a szomszédos győztes államokkal, különösen Csehszlovákiával szemben. A határon túli magyarok sorsát meghatározta a továbbiakban, hogy a szomszédos országok a magyarországi németek kitelepítését precedensnek tekinthették. Csehszlovákia például egy úgynevezett kölcsönös szlovák-magyar lakosságcsere kikényszerítésére használta fel a magyar kormánnyal szemben.

(...) A hazai németek kitelepítése tömeges, ám részleges lett – sorolhatók aztán immár a puszta számok – „...a magyar kormány 1946 és 1948 között (az akkor kb. 380 ezer németajkú polgárából) legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946 és 1947 közt kb. 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig kb. 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe. … ezalatt összesen mintegy 248 600 kataszter hold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába…. 1941-ben a magyarországi németeknek összesen kb. 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam.”⁸ Képzeljük el, hogy a holokauszt magyar áldozataival, a magyar tudatú zsidóság tömeges megsemmisítésével és a világháborús magyar áldozatokkal együtt mekkora veszteséget jelentett mindez a jövendő Magyarországnak és a mai hazának, és az emberiségnek is. Reisinger Attila pedig e veszteségek valamennyi áldozatának és fájdalmának emléket állít írásaiban.

*

Szinte a teljes 20. század effajta traumákra rámutató nagyobb történelmi fordulói, krízisei megjelennek a szülővidék kereteibe ágyazódó sorsokon át, egymást sokszorosan átsugarazva, az időben előre és visszamutatva alkotásaiban. Az Út Nyugatra kötetben Faltusz János, Nyírő István és Herlicska János történetei például az első világháborúban a Kisalföldről a Szovjetunió távoli vidékeire vetett elődök száműzetéseiről, hányattatásairól adnak tanúsítványokat. A lelkiismeretet és a történelmi tudatot egyidejűleg felrázóan, a Nagy Háború századik évében. A torony árnyékában a Tanácsköztársaság eseményei és az emberi világra zúduló véres intézkedései kerülnek megjelenítésre. A Holtág „az emlékeit a kórházi kezelése részeként visszaidéző Cser Anna gyermekkorának, rövid, meghitt házasságának és a boldog éveket követő megpróbáltatásainak bemutatásával szemlélteti a tanyasi mindennapokat a második világháború előtt, alatt és után.”⁹ A Sárvízben egy öregember tanúskodik unokájának a második világháborúban és az ötvenes években a vele és a körülötte történt drámákról. A kötetben helyet kap mindezek mellett a német eredetű lakosság elűzésének több képe és az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz napjainkig fájó borzalma és emlékezete is. A Határ szintén a németajkúak gyötrelmes eseteit idézi fel. A kisebbségek második világháború alatti vagy utáni magyarországi sorsának tudatosító feltárása Reisinger Attila prózájában ugyanakkor nem korlátozódik kizárólag a németségre. A vörös istállóban Radnóti Miklós sorsán át lélekbe maró dokumentáris elemekkel telítve jelenik meg a magyar zsidóság második világháborús tragédiája. Ahogyan a kötet fülszövege mondja: „Az író jól ismeri szűkebb hazáját, Hegyeshalom környékét. Adolf Eichmann utasítására a munkaképes zsidó férfiak részére külön lágert alakítottak ki itt Hegyeshalom mellett, az akkor üresen álló régi főhercegi majorból, amelyet a helyiek Vörös istállónak (ezt a korabeli térképeken még jelölték) neveztek. Az ide bezárt több száz sárga csillagos, karszalagos emberrel bombák végeztek. Az arctalan és névtelen halottak emlékét ma már a Vörös istálló helyén burjánzó erdő őrzi.”¹⁰ A Holtak ideje kisregénynek – szintén valós történésekre alapozó – elbeszélésfolyama a második világháború után bűncselekményekkel vádolt katonatiszt sírját kereső fiatalembernek, a tiszt gyermekének az 1956-os forradalom idején tett útjait vezeti olvasói elé. A szerző Hortobágyon című kisregénye „az ötvenes évek elején kényszermunkatáborokba hurcolt, kuláknak minősített gazdálkodók életére nyújt rálátást Sághy Irma tanítónő sorsa fordulatain keresztül”¹¹. A vasfüggöny árnyéka elbeszélései pedig a Nyugat felé vasfüggönnyel határolt szülővidék előterében történt eseményekkel beszélnek az elmúlt századról.

Nem lehet kétséges tehát: az embergyötrő hatalmak és politikai erők tőrkéseibe s csapdáiba ejtett szabadság sóhajt, kiált, ágaskodik fel Reisinger Attila szinte minden egyes írásából. A felrobbantott emberi harmónia, a mikrokozmoszok békéjére törő barbárság, a testre és a lélekre zúduló vad erők, az embertelen és aljas hatalmi eszközök, az erőszak ostorai válnak láthatóvá az általa felnyitott, töredék tartalmaikban vagy elemeikben is a teljességet hordozó történelmi panorámákban. S az állati erők immár leleplezett arca, szemben a széttört, a megszabdalt sorsokkal: a jósággal, a keresztényi szeretettel és az építő, az alkotó, az emberközpontú hitekkel. Nemhiába írta – s teljes joggal – az író Elveszett igazság című könyvének méltatója: „Szűkebb pátriájának historikus epizódjaiban Reisinger Attilánál újfent mint cseppben a tenger mutatkozik meg a magyar történelem már nem is oly közeli, mégis máig ható múltja.”¹²

Az ember történelmének e kisalföldi mikroterepein is a legkeserűbb 19-20-21. századi természetére, a hányattatások nyomvonalaira és tanulságos tapasztalataira világítva rá, Reisinger Attila életműve összességében az eddigi történelmi útján Jézus üzeneteivel és tanításaival élni képtelen emberiség bűneivel szembesít – az ábrázolt események lokalitásában is. Mert minden egyes itteni, innen eredő és a fény tisztaságába emelt véres esemény az újabb korok antropológiai helyzeteinek lényegét, az emberi világ törékenységének, veszélyeztetettségének képleteit hordozza. A bocsánatkérés, a szellemi-lelki kárpótlás nélkül sírba taszított ember- és nemzettársak, az elfeledett, a földben is megalázott halottak tekintete néz vádlóan a gyilkosokra és a közönybe takarózókra – nemkülönben a mai emberre is – sorsdokumentáló, emlékező regényeiből. „Mit tettetek velünk?” „S hol az annyiszor mutogatott, a százszor elénk lobogtatott »ígéret földje«, ha még a rátok bízott idővel és élettel is ilyen galádul bántatok szemben az Isten akaratával és az ember reményeivel?”

*

A tájhazában maradással és ott a legkínzóbb történelmi hagyaték és emberi tapasztalat feltárásával Reisinger Attila az olyan életművek alkotóinak gyönyörű közösségébe írta bele önmagát és világát, amelyek a rájuk bízott akár maroknyi föld, a kisebb haza lélegzetét, vágyait, jobbat akarását, a történelemből leszűrt figyelmeztetéseit rótták bele a nemzeti irodalomba. Pontosabbá és teljesebbé emelve annak esztétikumát és tartalmait. Rokonai ezért legtermészetesebben ebben az emberi-alkotói körzetben keresendők. Merre tehát? Egy Babits-megállapítás iránytűje pontosan elvezethet bennünket arra a szellemi vidékre.

Az elmúlt egy-két évszázadban és jórészt manapság is – Babits egykori gondolatát emelve ide – a magyar író életútjára, letelepedésére, pályájára általában ugyanis az jellemző, hogy a fejét az írásra adó ember igen gyakran vidéken születik, ám Budapesten hal meg.¹³ Reisinger Attila ugyanakkor azok közé tartozik, akik egy tapodtat sem mozdultak tájhazájukból, és annak a legsúlyosabb történelmi örökségét, illetve ennek tudatosító szépírói kimondását vették a vállukra. Nem a nagyvárosokban, avagy távoli országokban, sőt kontinenseken kerestek témát, hanem a közvetlen környezetükben, a tájhazájukban élők örömeiben, szenvedéseiben és emberi tragédiáiban mutatták fel a történelmet és Európát. Mint egykor Fábry Zoltán, Kós Károly, később Kalász László, Ratkó József, Csorba Győző, Takáts Gyula vagy Fekete István és mások is. Mintegy másfél évtizeddel idősebb pályatársa, a Pesterzsébet és Szeged után a szabolcs-szatmári Nagykállóban letelepedett, s haláláig ott élő, – oda is temetkezett – Ratkó József, még az ezerkilencszáz-hetvenes években ezt válaszolta Varga Csaba riporternek arra a kérdésére, hogy: „A fővárosban született, régóta falun él. Mi az oka ennek? Miért vállalta ezt az életformát?”¹⁴. „Falun élnem előny és munkámból adódó kötelességem – mondta feleletképpen Ratkó –. Minden jó, amit gyerekkoromtól őrzök, faluról való. S ebből származik az a szeretet, ami a faluhoz fűz máig, s el nem enged. Előny azért, mert föld- és valóságközelben élhetek, búvási lehetőség nélkül, fegyelemre és munkára szorítva. Kötelességem azért, mert én hitelben nőt­tem fel, elsősorban falusi szegények kenyerén, s törlesztenem kell.”¹⁵ A vidéki irodalom szerepéről pedig – a 70-es évek elejéről! – mindmáig ható érvényességgel olyan meglátásokat közöl, amelyek sugarainál élesebben és tisztábban látható Reisinger Attila vállalása is:

„Újabban irodalomtörténészek egyre gyakrabban hangsúlyozzák a peremvidéki öntudat meglétét, jelentőségét – vetette fel Ratkónak egy másik riporter –. Olyan életművekre hivatkoznak, mint Adyé, Fábry Zoltáné, Veres Péteré, Szabó Pálé, hogy csak néhányat említsek. Megítélésed szerint a mai vidéki élet szűkössége, kultúránk egészségtelenül Pestre koncentrálódott egyközpontúsága mellett van-e lehetőség arra, hogy ilyen megtermékenyítő, öntudatot adó szigetek kialakuljanak? Egyáltalán művészeti kategóriává, esztétikai normává emelkedhet-e ma a peremvidéki öntudat?”¹⁶ Eddig tehát a kérdés, Ratkó válasza pedig így hangzik: „Történelmünk legmegrázóbb tanulsága, tanítása: mindenütt lehet élni. Mindenütt kell élni. El kell foglalni, meg kell hódítani, magunkévá kell laknunk ezt a hazát,… meglakni minden talpalatnyi helyét, s művelni azzal is, hogy belehalunk. Min­den egyébnek, a pesti és a peremvidéki öntudatnak is ebből kell következnie.”¹⁷ „A szónak nincs takargatnivalója – tette még hozzá Ratkó –. Nem arra fizettünk-e rá évszázadokon keresztül, hogy nem műveltük és laktuk meg okosan ezt a hazát?”¹⁸

*

S miképpen látják az olvasók ezt az immár csaknem húsz prózakötetet maga mögött tudó, azonos vagy hasonló emberi utakat feltáró tartalmi tömbben, a kisvilág történelmi-emberi katasztrófáiból kisarjadó, azokat feledhetetlenné tevő életművet? Értik-, érzik-e üzeneteit, hallják-e a kiáltásokat, a harangokat és a karácsonyi csengőket, amelyek hangja kiárad a novellákból és a kisregényekből? Látják-e a szinte sírokból kiásott emlékek között az őseiket, és felfedezik-e a hősökben vagy más szereplőkben a maguk vonásait? Csak egy rövid szempillantást vetve az erről megnyilatkozó olvasókra, tisztán látható, milyen tágas befogadó, értő és értelmező emberi kört épített maga köré már eddig is Reisinger Attila írásművészete.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a székely származású – Brassóban született, így már születése évétől kisebbségiként élő – Boros Erika azt írja a szerző hetvenötödik születésnapjára a Magyar Naplóban közzétett munkájában: „Reisinger Attila szinte valamennyi kisregényét megrendülten olvastam, és bennem, a Ceausescu-érát túlélő székelyben hasonló indulatokat korbácsoltak fel történései. Társuk lettem szereplőinek szenvedéseikben. Históriáiban valós helyszíneken élő valós emberekkel találkoztam, akik a 20. századi világégést követő esztendőkben az író szeretett földjén, a Kisalföld, az Ős-Hanság, a Sárvíz-Lajta folyó mente falvaiban élték mindennapjaikat, és szenvedték el a rájuk mért igazságtalan sorsot. Írói monológokból, narrációkból, a szereplők emlékezésiből állnak össze a történetek: fogság Szibériában, a hegyeshalmi zsidók kivégzése, a német SS-ek elvonulása után a beözönlő orosz katonák garázdálkodása (előlük menekülve asszonyok fojtják magukat a Lajta vizébe), a határ menti város németajkú lakosainak kitelepítése, az ’50-es évek: államosítás, beszolgáltatások, ávós kihallgatások, az ’56-os forradalom, menekülés Nyugatra, kitelepítés a Hortobágyra.”¹⁹ E marokba fogott tematikai összegzés és módszerelemzés egy székely asszonyban ébreszti fel tehát a létpárhuzamokat, a romániai magyarságot ért kegyetlen sorsanalógiákat, a fiatalabb nemzedékek kritikai, műismertető megszólalásai pedig jobbára a Reisinger-prózáknak a hazai jelenre irányuló tartalmi üzeneteit, tanulságait és stiláris értékeit minősítik. „Isten áldotta megfigyelő- és képzelőtehetséggel van megáldva az a kedves kisfiú (az író alteregója), aki Reisinger Attila 1954-ben, a sztálinizmus árnyékában játszódó kiváló művének abszolút főszereplője. Az író képességének köszönhető, hogy akár a tragikus realitásokat idézi fel a kisfiú által, akár a csodálatos álmok és elragadó mesék világába kalauzol, bármilyen korú olvasók minden ízében hiteles, maradandó és hangulatos történetben érezhetik magukat otthonosan.”²⁰ – veti papírra az Angyalszárny című kötetéről Iszlai Zoltán. Udvardy Zoltán a Reisinger-művek éles realitását, valósághűségét, és azokban a filmszerűséget felidéző sors- és élet-láttató írói módszereket emeli ki. A filmtechnikára emlékeztető írói eszközöknek a fikciót is hitelesítő dokumentatív erejét tudatosítja könyvbemutatásában az Út Nyugatra elemzője is: „Két vádaskodásmentes, mélylélektani kisregény '56-ról, a Reisinger Attilától megszokott módon: a forrásanyagok pontosságával, a filmszerű szerkesztés folyamatos feszültségével és a tárgyszerűséget szerethetővé tevő alázattal.”²¹ A Tanyákon című kötet két kisregényéről szintén az emlékezetformákból felszított, az e művekben monológformákba öntött, láttató írói objektivitást emeli ki értelmezőjük: „Reisinger Attila két új kisregénye két visszaemlékező monológ, amelyek ismét a múlt évszázad történelmi kataklizmáihoz kalauzolják az olvasót, a második világháborút övező évek kulisszái előtt bemutatva két asszonyi sorsot… (…) A főszereplők szemével láttatott, az írói objektivitást mégis megőrző történetek közel engedik magukhoz az érdeklődőket, azonban ezúttal is tárgyilagos képet rajzolnak az ábrázolt hely és korszak világáról, hiteles példákkal illusztrálva huszadik századi történelmünket.”²²

Az író művei olvasottságának és szeretetének, hatásának az is a bizonysága s jele, hogy olvasói szentenciaszerű, élesen a sorsértelmezésekbe nyilalló, sűrű szövésű mondatokat – mintegy az írói tartalmakat kifejező jelmondatokat – vágnak ki belőlük, és írják oda a műveit követő kommentárokként a legkülönbözőbb internetes fórumokra. Ezek közül az alábbi, A vasfüggöny árnyékából származó mondat a leggyakoribb: „[É]n már tudom, hogy a félelem a szenvedés egyik formája, mely képes arra, hogy eltorzítsa a lelket.” S igencsak tanulságos a Cser sógor szintén gyakrabban idézett első mondata is az első világháború lelki hatásainak tömör összegzéseként: „A nagy háború utolsó napjaiban ismertem meg Cser sógort, ezért valahányszor erről kérdezel, fiam, azonnal a háború jut az eszembe, az Isonzó-front és az a rettenetes tüzérségi tűz, amely október végén a nyakunkba zúdult.”

*

Az a tény, hogy az író végtelenül szereti tájhazáját, és hogy szinte teljes életműve ebből a környezetből és ennek szellemi-fizikai-természeti tradícióiból származik – a fentiekből következően is – meghatározóan üt át művei sorában. Értelmezői szinte az első mondataik között tudatosítják e mára mindössze 4 ezer négyzetkilométernyi területnek, ám korábban 9 ezer négyzetkilométerre kiterjedő és Kis Magyar Alföldnek, Pozsonyi- avagy Győri- medencének nevezett, Trianonban durván kettészakított magyar tájegységnek az elementárisan motiváló erőit az író munkáiban. Amely – a szerző műveiben tudatosított legújabb kori történelmi kríziseken túl – olyan dicsőséges történelmi eseményeket hordoz, mint a még Árpád fejedelem vezérletével vívott, győztes pozsonyi csata, a „rongyos gárdá”-nak a soproni névszavazást kikényszerítő és Sopront a hűség városa címhez vezető honvédő fellépése, valamint a vasfüggöny felnyitása a szabad világba az NDK állampolgárai előtt. S visel számos gyásznapot is: Győr török kori elfoglalásától, az abdai tömegsírtól az 56-os mosonmagyaróvári vérengzésig. A kötődés sok ezer szálát az írót bemutató tanulmányok, esszék mindjárt indulásukkor igen sokszínűen rögzítik. A háború foglyai kötetéről veti papírra például elemzője, hogy „a főszereplők, Faltusz János és Nyírő István hegyeshalmi lakosok orosz fogságba kerültek. Mindketten megjárták a fogolytáborok poklát, de a bolsevik forradalmat követő polgárháború miatt sorsuk eltérően alakult”.²³ „A vörös istálló című kisregénye … is szűkebb pátriánkba kalauzol el, mégpedig a történelem egyik legviharosabb időszakába, a második világháború idejébe. A lokálpatrióta, lírai vénával megáldott szerző korhű képet kíván festeni a szörnyű időszakról.”²⁴ – rögzítik e művéről is. A vasfüggöny árnyékáról szintén hasonló bevezető sorokat fogalmaz meg az ismertető: „Reisinger Attila új kötetének írásai ezúttal is szülőföldje, a Kisalföld és a vasfüggönnyel lezárt határövezet személyes történetein keresztül kalauzolják az olvasót huszadik századi történelmünk sorsfordító eseményei között.”²⁵ „Történelmi-lélektani művei elsősorban a szülőföldjéhez, a Kisalföldhöz kötődő valós eseményeket dolgoznak fel valódi szereplőkkel és helyszínekkel, egyéni sorsokon keresztül rávilágítva a huszadik század fordulópontjaira, magyar tragédiáira.”²⁶ – hangzik a már a teljes életmű forrásvilágára rátekintő sűrű jellemzés.

A szülővidék, az itteni tájak, városok, falvak, folyók, dombok, erdők és mezők arca számtalan változatában – s mindenhol az itteni embert minősítő-értelmező-értékelő szerepben – jelenik meg az idén hetvenöt esztendős szerző könyveiben. S művei érzékeny, pontos, az emberi világra tükröződő természetábrázolása magának a természeti elemeknek, vonásoknak is az emberi sorsokkal, küldetésekkel, szenvedésekkel együtt formálódó, azzal szinte lélekben is együtt élő arculatát közvetíti. Ilyen tájelem-metamorfózis például a hazájukat elhagyók talpa alatt még őket útra segítő, víz nélküli „meder” patakká árasztása a Száraz árok kezdősoraiban. A patakmeder szinte antropomorffá válva egyszerre segíti és gyászolja a rajta keresztül otthonukból Nyugatra távozókat: „Az osztrák határtól keskeny patak csordogál a falu felé. Sűrű bokrok, nagyra nőtt fák őrzik a sötéten csillogó víz nyugalmát, megszűrik a fényt, és eltakarják a szürke gém lomha röptét. ’56 novemberében nem folyt még víz a magas töltések között. A kiszáradt meder út volt, mely a Szabadság felé vezetett. A szabadságvágy túlélte a forradalmat; ezrek és ezrek menekültek a csikorgó lánctalpak elől. Férfiak, nők, egész családok gyalogoltak a fagytól dermedt sárban, belefeketülve a sorba, mely éjjel-nappal kígyózott a határig, ahol már párává foszlik az erdő, és belevész a homályba. A régi patakmeder a Lajta csatornájává változott; de a hegyeshalmiak ma is csak úgy hívják: száraz árok…” S a tájhoz hasonlóan az állatok is részesei, már-már szimbolikus kifejezői, hordozói az emberi traumáknak. A Határ című kisregényben (Elveszett igazság kötet), amely a németajkúak elkergetésének gyászára épül, „egy szürke ló allegorikusan is értelmezhető tragédiája” is nyomatékosítja, párhuzamosítja és átvilágítja az emberi drámákat. „Szeme tűnődő volt, amikor a szürke lóról beszélt” – szólaltatja meg az író a mű egyik főszereplőjét – „Azelőtt nem hittem a csodákban, de amióta az a ló odajött hozzám, tudom, hogy akkor is hinni kell a csodában, ha biztosan tudjuk, hogy nem történik meg…” A háború foglyaiban a szibériai fogolytábort megjárt, s az orosz polgárháború riasztóan kegyetlen eseményeibe sodródó hegyeshalmi embernek a tábor körzetébe vetődött farkas lesz a maga hányatott sorsát és környezete vad erőit egyaránt kifejező létállapot-tükörképe. Kockás füzetébe: naplójába rögzített szavai is ezt a jelképes tartalmat viselik: „Kezünkben a csajkával álltunk a sorban, amikor megláttam a farkast. A vérszag hozhatta oda. Óvatosan lépkedett a töltésen, aztán felment az időtől megfeketedett gerendahídra. Amikor a túloldalra ért, megállt, ránk nézett, majd továbbment, s eltűnt a fák között. A margóra később ceruzával ezt írta: Azon a reggelen az őshonos vadállat s az elvadult ember találkozott…”

A Kisalföldről származó események, emlékek halmazának kisugárzása – ahogyan az utóbbi példák több esete is mutatta – nem marad meg a szűkebb tájhaza határai között, hanem kiterjed jóval egyetemesebb színterekre is. A kisebb haza emberalakjai, történelme, emlékösszege csupán az origó, amelynek centrumából a világértelmezés antropológiai érdekűvé tágul. Ezeknek egyaránt kifejezője, meghosszabbítása, szemléleti kísérője, hogy a lokális helyszínekből utak nyílnak – kényszerűen avagy a szabadságvágy sodrásában – a jóval messzebb elhelyezkedő geográfiai térségekbe is. Németország, Szibéria, Észak-Amerika ezért éppúgy részeivé lesznek a Reisinger-művek földrajzi hálózatának, mint a Rába, a Rábca kiöntései, a vizek tükrén csillogó holdfény vagy az emlékezetben őrzött lábnyomok a vándorlások éveiből.

Ezek a lábnyomok tehát innen, erről a földről, a Földnek ezektől a morzsáitól elindulva bejárják csaknem az egész földgolyót. Emlékeznek a lábnyomot hagyó emberre és történelmére, a legelső botladozó lépéseire, az épp hogy lábra kapó gyermek mozdulataira is, akárhová vezettek innen később a lépései. S emlékeznek – Reisinger Attila írásai révén – az innen ezer okból a nagyvilágba indulókra, az új életbe vagy a halálba menetelőkre, a hazájukból menekülőkre, az innen kivertekre s az innen boldogan megszabadulókra, az éppen erre járókra és az ide hajtottakra, az űzöttekre és az erre a földre akaratuk ellenére vezényeltekre. S emlékeznek a születéstől a halálig itt maradókra. És ami mindenek fölött a legfontosabb: emlékeznek a csizmában vagy mezítláb járók tetteire is, hogy sem érdem, sem dicsőség, sem áldozat, sem pedig bűn, gyalázat és szégyen ne maradjon kimondatlan, megíratlan, tudatosítatlan. Ne porlódjon el, mint idővel a lábnyomok körvonalai, a fűvel benőtt emlékezet képei.

Isten adja az írónak, hogy e kisalföldi tükrökbe sokáig gyűjthesse még az emlékek fényét, s írói műhelyéből tovább sugározhassa azokat a magyarul olvasni, beszélni és írni tudóknak – itt, e Rába-parti maroknyi földön – és a kerek világon!