Hagyomány, identitás, továbbadás - Grecsó Krisztián győri bemutatója

A 22. Győri Könyvszalon utolsó napján Grecsó Krisztián Lányos apa című kötetének bemutatására teltház előtt került sor a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy-termében. A József Attila-díjas költő, író, dalszerzővel Szabó Gergely beszélgetett. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.

Milyen fontos alappillérei vannak a legújabb kötetednek?

Ez a kötet három ciklusból áll és a háromból a középső a Lányos apa maga, ami a Nők Lapja sorozatból ad ízelítőt, ellenben a másik kettő igyekszik ennek a középsőnek megágyazni. Az első a Földek emberei, ami a múlttal, a hagyománnyal és az identitással kezd valamit, az utolsó pedig, mint ahogy egy emberélet felépül a nevelődési helyzetekkel. A kötet ilyen értelemben jóval sokszínűbb lelki leltár, történetgyűjtemény.

Van egy különálló nyitószöveg az Idén legyen ez a karácsony című, ami mintha egy viszonyítási vagy nyugvópontként szolgálná az egész könyvet, és nyilván a karácsonynak is van egyfajta ilyen pozíciója. Itt erős párhuzamot véltem felfedezni akár a szülővé válással kapcsolatban is, hiszen onnantól kezdve, hogy érkezik egy új nézőpont az életünkbe, mindent rajta keresztül szemlélünk, és mintha lenne itt egy párhuzam a nyitószöveg pozíciójával kapcsolatban.

Jól látod, tökéletesen, köszönöm szépen! Tudom, hogy három éves a fiad, úgyhogy és viszonylag közelről nézed ezt a történetet és élvezed ennek minden örömét és bánatát. Mindenesetre azért tettem előre ezt a szöveget, mert számomra óriási meglepetés volt és én azt nem tudtam, nekem senki se mondta, hogy szülőnek lenni nem a gyerek és közted való viszonyt jelenti. Nem az változik meg csak, hogy van egy ember, aki viszonylag gyorsan nagyon belső pozícióba kerül. Az pedig ugye érdekes, mert ugye addig onnan csak kifelé kerültek emberek sajnos, és hirtelen oda bekerül valaki. Másfelől hogy ez számomra az egész világgal való megváltozott érzékelést, megváltozott viszonyt jelenti és nekem ez egy dermesztő nehéz, nehezen feldolgozható tapasztalás volt. Arra számítottam, hogy majd az apám beszél belőlem, persze az se jó, de arról már hallottam, hogy ez így lesz, hogy egyszer csak az történik majd, hogy apád mondatai hogyan jönnek a szádra és még a hangsúlyai is és ugyanazt mondod, de azt valahogy nem tudtam, hogy ezzel együtt egy elképesztően különös vizsgálat is elindul, egy lelki leltár. Ezért lep meg, amikor azt mondják, hogy már az elején dülöngélő házasságot első gyerekkel lehet megmenteni. Állítólag vannak olyanok, akik láttak már olyat, akinek ez sikerült. Én nem hiszek ebben, azért nem, mert első körben ugye az ember barátkozik ezzel a helyzettel, hogy beszél belőle az apja, másfelől olyan tárnák nyílnak ki, olyan rutinok kerülnek elő, hogy az embernek meg kell tanulnia, nekem meg kellett tanulnom elfogadni azt a megváltozott egót, amilyen apaként lettem. Én magammal szemben nagyon engedékeny vagyok, tehát én tudom magam szeretni, így ezt viszonylag gyorsan megbocsátottam. Na de ott a feleségem, az a megváltozott ember, aki nem titkolta előttem azt az énjét, egyszerűen ő se tudta. Ahogy anyaként ő a világra reagál, ahogy a gyerekhez szól, azokat a hangsúlyokat, azt a hangszínt szeretem? Ezek a helyzetek, a napi rutin, a hétköznapi kulisszák, a hétköznapi rendel való viszony is radikálisan megváltozik, ezek olyan plusz lelki terhek, amikről nem is szoktunk beszélni, nem is nagyon lehet beszélni. Talán ezért van az, vagy legalábbis engem meglepett, hogy amikor megérkezik egy gyerek a családba, akkor ilyeneket szoktak barátok, ismerősök kérdezni, hogy: alszotok? Először én mindig olyan zsörtölődőn vagy csalódottan mondtam, hogy igen vagy nem, természetesen nem. Közben azt gondoltam, hogy tényleg ez a fontos, hogy tényleg erről kell beszélgetni? A világ legnagyobb dolga történik velem és az az érdekes, hogy alszom-e vagy nem? Aztán rájöttem, hogy mégis mit kérdezne? Nyílnak-e már a gyerekkorod tárnái? Nyilván erre nincsenek mondatok, ezt ugye látni a szem sarkában talán, és ugye ehhez még ráadásul ehhez nagyon sokszor még rengeteg tabutéma is kapcsolódik, amikről már végképp nem lehet beszélni. Vagyis mondjuk, hogy nem érkezik meg az érzés, megváltozott minden, de nem jön és még nagyon sok olyan helyzet van, amiről se kérdezni se beszélni nem nagyon lehet, ami meg hihetetlenül fokozza a szülők egyébként is megváltozott viszonyait, hiszen egyébként is nagyon magukra vannak utalva. Úgyhogy van ott szépség és nehézség bőven.

Ebben a megváltozott helyzetben vagy életben, milyen volt az írás, alkotás folyamata a Lányos apa esetében, akár az előző könyveidhez képest? Ezek a szövegek, hogy születtek? Akár egyből egy játszótéri kaland vagy a fasírtgolyós eset után? A megváltozott rutinok és napirendi pontok közepette, hogy történt ez?

Természetesen éjjel, csak éjjel, azért is tűnök ilyen kipihentnek, tehát akkor tudtam dolgozni ezzel. Egyébként is nagyon nehezen kezdtem el. Már régóta kérték a kollégák, ugye én voltam belsős egykoron a Nők Lapjában, tehát ismerem a kollégákat. Régóta kérték, de több dolog is lebegett előttem. Az első a figyelmeztetés, amit a Varró Dani példája a mutatott nekem. A Varró Dani kollégám írta ezt a rovatot előttem, és a Dani gyerekei fellázadtak. Az történt ugyanis, hogy az óvodában illetéktelen személyek, értsd csoporttársak, olyan családi titkokat tudtak és azokkal könnyedén bántak, amelyek a legmélyebb családi titok kategóriájába tartoztak. A gyerekek nyomozást indítottak, ki lehet az áruló? Kiderült viszonylag gyorsan, hogy apa az áruló és hát nem is kispályás, hanem rögtön egy rovatot üzemeltet, amelyben kiadja őket. Így keddről szerdára be kellett zárni. Tehát lebegett előttem a kéretlen múzsaság ügye, ami miatt most abba is hagytam a rovatot, félvén, hogy kiadom őt illetve, hogy nem tudom eléggé magamat kiadni és azzal az álcával megvédeni őt. Másfelől pedig egyszerűen nem találtam fogást, ahonnan nézve beszélhetnénk. Az, hogy persze nekem a legszebb a gyerekem, meg hogy, jaj de édes, hát ez Story magazin, tehát azt nem akartam, abba nincsen írói kihívás, nincsen semmilyen probléma. Aztán az történt, hogy a Covid elején, ugye nem mentünk jó ideig haza, mint ahogy mások is elszigetelten éltünk. Bő fél év után mentünk haza édesanyámékhoz és már izmos nyolc perc otthon voltunk, amikor édesanyám férje oldalra hívott, hogy te fiam hát ezt te őrült rosszul csinálod. Úristen mondom, mit lehet nyolc perc alatt ennyire elrontani? Alig értem a gyerekhez. Akkor anyu férje elkezdett mesélni arról, hogy ő hogyan képzeli mindezt, és mit gondol. Ott állt előttem ezer év paraszti hagyománya. Szépen, igazan, működőképesen. Azzal kezdte, hogy egy férfi nem mutathatja ki az érzéseit, a férfi azért van, az apa azért van, hogy azt az imbolygó kis ladikot, amit családnak neveznek, azt egyensúlyban tudja tartani. Hát mi lesz kamaszkorban? Ha így kimutatod az érzéseidet, így beszélsz a gyerekkel, nem lesz előtte tekintélyed. Jó, mondjuk ez legalább bejött, legalább tudhatom, hogy mire számíthatok. Én ebben a hagyományban nőttem föl, énnekem ez az identitásom, ez a paraszti identitás, ez szabja meg a világhoz való viszonyomat. Ehhez képest a gyermekemhez való viszonyomat már nem. Ott elgondolkodtam, hogy ez vajon előttem egy választási lehetősége vagy nem. Tehát tudok-e úgy dönteni, hogy ezt az utat akarom járni? Rájöttem, hogy nem. Reménytelen. Én egy ilyet nem tudok csinálni, képtelen vagyok rá, így aztán, mivel nincs választásom, csinálom, amit tudok. Amikor elindultunk hazafelé, vissza Budapestre, akkor felhívtam a kollégákat, hogy megvan, indul a rovat, mert akkor már tudtam, hogy erről a megváltozott apaképről, a hozott hagyományokról, az egymás mellett élő hagyományokról, arról, hogy hogyan akarok identitást továbbadni. Egyszerűen megértettem, hogy mit akarok írni, és akkor már csak a nyelvet kellett hozzá megtalálni, meg a nyelvi azonosságokat.

Nagyon sok szövegedben hasonló történik, mint ahogy most beszélsz, tehát visz előre a szöveg és egyszer csak jön a humor és kapunk egy szelepet, aztán megy tovább a szöveg és valamilyen nyugvópontot, tanulságot vagy tapasztalatot megfogalmazol. Ezzel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy ezért ír az ember vagy ezért csinálja ezt az egészet? Ez egy önmegismerés vagy terápia azért, hogy ezek a mondatok - amik akár önmagukban is megállnák a helyüket, tanulságként vagy élettapasztalatként - megszülethessenek, ezeket felfedezhessük? Például egyik helyen azt írtad hogy, a nyugalom az ha nem bántanak.

Igen, hát ezt Coelho is írhatta volna. Igen, valóban ilyeneket írok néha, sajnos. Nagyon jó kérdés. Szerintem a terápiát előtte kell elvégezni, tehát az a te dolgod. Ellenben, a nyelv valóban tud valamit, amit te nem. Nem szeretem ezt misztifikálni, szerintem ez egy evidens dolog. Nem véletlenül létezik a terápiás írás fogalma. Manapság nem annyira divat, most inkább a drámapedagógiai vonal megy, amit te is csinálsz, annak a vonalai működnek, de ez mindig változik, hullámzik. De valóban úgy van, hogy ha úgy érzik, hogy nem tudnak rájönni, hogy mi feszíti Önöket, akkor egyszerűen el kell kezdeni leírni, és a nyelv majd megmondja, elárulja és egyszerűen többet tud, vagy mást tud. A terápiás írás nagyon ritkán szépirodalom, sőt szinte soha. József Attila Szabad-ötletek jegyzékét szokták szépirodalomnak tekinteni. Én arról is azt gondolom, hogy a jegyzetek nélkül kiadott verziója felelőtlenség. Szerintem azt úgy szabad csak, hogy annak minden magyarázatával együtt. Visszatérve valóban sokat tanultam a sorozatból is, már csak azért is, mert egyfajta naplóként funkcionált. Gondolkodom is rajta, hogy most elkezdek naplót vezetni, hogy ne maradjanak ki a nagy mondatok, meg ne maradjon ki ez a folyamatos odafigyelés, természetesen. Másfelől nagyon nehéz volt megtalálni az egyensúlyunkat, és ebben meg azt segített, hogy azt vettem észre, és ez nagyon nyomasztó volt onnantól kezdve, hogy a gyereknevelést egy az egyben átitatta a versenyszellem. Az én gyerekkoromban is voltak olyan helyzetek, amikor összemértünk tudást, a szülők igyekeztek jobb színben feltűnni, megnéztük, hogy ki hol tart. Nem tudom. Én a közösségi médiumokat okolom, ezen belül is az a hozzáállást, miszerint ott minden, mindenki tökéletes és soha semmilyen problémafelvetés nincs. Így aztán minden összemérhető, minden versenyhelyzet lesz. Ha úgy narráljuk az életünket, egy kirakat életet, ami persze nem a valóságos, hogy ott minden tökéletes, akkor ezzel a szereppel kénytelenek vagyok azonosulni. Márpedig akkor kérdéseket se tudunk feltenni. Ha minden jól megy, mire kérdeznénk rá? Azt határoztam el, hogy ezzel én nagyon erősen szakítok, és belemegyek a mélyére. A drága olvasók erre reagáltak, nagyon édesek, soha ennyi pszichológus telefonszámot nem kaptam még, mint ennél a sorozatnál, miszerint hova forduljak segítségért, aztán gyermekpszichológust is kaptam idővel, meg gyógytornászt meg mindenfélét, ami megmosolyogtatott, meg jól esett a gondoskodás. Másfelől a legnagyobb sikerélmények egyike az, hogy viszont olyan levelek is jöttek édesanyáktól, nagymamáktól, - döntően azért tőlük, a férfiak jóval zárkózottabbak, - hogy neki milyen mélyre ment ez a dolog. Mondjuk, amikor minden reggel a vécén kezdet zokogva és aztán megpróbált úgy kijönni, mintha mi se történt volna, akkor minden reggel, amikor eljátszotta azt, hogy ő boldog, és azt hogy nincs baja, akkor ezzel együtt, hogy majd bele halt, ezzel együtt még lelkiismeretfurdalása is volt, hogy ő nem jó anya. Nagyon magányos volt a problémájával, mert ez mindenkinek jól megy és senkinek nem merte elmondani, és amikor elolvasott engem akkor még legalább azt föl tudtam oldani. Ugyan nem lett jobb az élete, de amikor kijött akkor legalább lelkiismeret furdalást nem érzett. Ez nagy dolog.

Ez az óriási dolog, erről is akartalak kérdezni, hogy az olvasóktól van-e visszajelzésed, illetve édesapáktól érkezik-e a reakció? Most azt mondod, hogy nem igazán. Te hogy látod a mai apákat, az apaszerepeket a társadalomban? Mi a tapasztalatod?

Szerintem nagyon sok féle modell él egymás mellett most, mert - én parasztinak neveztem - ez a hagyományosnak mondható modell is működik és én még csak nem is mondom, hogy az rossz, sőt nagyon sok minden nagyon jó benne. Például nagyon jó benne a közösségi tér, nagyon jó benne, hogy a gyermeknevelés közösségi feladatként működik, vagyis létezik egy felnőtt háló. Ez még az én gyerekkoromban létezett, talán a tiédben még igen, nem tudom, de most én nem tapasztalom. A felnőtt hálót, mint egy szociális hálót kell elképzelni. Mondok egy konkrét példát, hogy ne ilyen elméleti legyen. Ha én kisiskolásként cigiztem volna az utcán, az első arra járó megállt volna a biciklivel, kivette volna a számból a cigarettát és megkérdezte volna hogy, te mit csinálsz és nem értem volna még haza, anyám már tudta volna. Titokban csináltam, így is tudta, mire hazaértem. Ma, ha a játszótéren életveszélyes helyzetben látok egy gyereket, akkor kétszer is meggondolom, hogy rá merek-e szólni vagy nem, mert nem biztos, hogy jól jövök ki belőle. Nagyon sok minden változik és nem minden jó felé. Másfelől az a skandinávnak mondott modell szerint - ami hát miért lenne skandináv, mindegy, talán ott indult el először, hogy újra feltalálták a melegvizet - a gyermekkel való együttlét az nem feltétlenül nevelés. Nem a nevelésről mondasz le, hanem az életéről, ha nem vagy benne jelen. Nem a gyereknevelésben akarok jelen lenni, hanem az életében. A kettő óriási különbség. Tudom, ez csúnyán hangzik, de alig néhány év, hiszen 13 évesen már olyan dacos kamasz és akkor még jóindulatú voltam, még reménykedem, hogy nem 12 lesz, amikor azt mondja, hogy apa a sarkon túl már ne gyere, mert olyan ciki vagy. Azért az gyorsan jön. Ha valaki kamionsofőrként kénytelen eltartani a családját, és az azt jelenti, hogy két hétig nincs otthon, akkor mit csináljon? Azt gondolom, hogy a Lajtán innen azért ennek a körülményei nem föltétlenül adottak, hogy ez a modell megváltozzon. Az élethosszig tartó tanulás és az énidő ugyanígy nincsenek. Ez a modell is nagyon korlátozottan alakul át. Tehát egy ilyen teljes katyvasz van szerintem.

Sokszor hallani, nyilván nagyon fontos téma a transzgenerációs traumák, és a műveid is nagyon erősen kapcsolódnak ehhez a kifejezéshez. Mit gondolsz ennek a jelentőségéről, szerepéről és magáról a megfogalmazásról?

Hát ugye régen ezt úgy neveztük, hogy család. Így se rossz, hogy transzgenerációs trauma, nekem a család az jobban tetszett, azért az szebb szó, de nem akarom elviccelni persze. Nagyon sokat foglalkozom ezzel, ennek a nyomásával, ennek az elhagyásával. Például én egész gyerekkoromban azt hallgattam a nagyapámtól, ami nagyon megható volt és kedves, hogy ő pesti polgár szeretett volna lenni. Ugye ez olyan szép dolog, hogy a vágyaknak nem kell, hogy realitása legyen, hiszen semmilyen alapja nem volt ennek, ő egy tanyasi fiú volt, még csak nem is a faluban nőtt fel. Pesti lakos sem tudott lenni, vagy lehetett, nem hogy pesti polgár. A nagyapám mindig a disznóvágáson szeretett Budapestről beszélni, valahogy a zsírszag és a Hungária kávéház fura eleggyé alakultak nála. Egyszer egy ilyen alkalommal, amikor már emlegetett 14 éves kamasz voltam, - dacos parasztfiú, aki nagyon büszke arra, hogy ő szegvári - rárontottam és megkérdeztem, ahogy egy kamasz tud bumfordi lenni, hogy, de tata mégis ugyan áruld már el, hogy nézett volna ki az a pesti polgárság? Ez nem szép dolog, ilyeneket nem szoktunk kérdezni, mert ez nagyon lemezteleníti a problémát. Ráadásul tényleg úgy van, hogy az álmoknak mindig van valami történése, valami kivetülése. A legabsztraktabb álmainkat is valami történetbe képzeljük el. Na most a nagyapám, nagyon zavarba jött ettől a kérdéstől, annyira, hogy gyorsan töltött nekem bort, meg magának. Nem tudom, hogy hallottak-e már a híres szegvári borvidékről. Ha nem, nem véletlen. Egyébként határozottan megelőzte a nagyapám a korát, mert ugye most divatosak ezek a szűretlen bioborok. A nagyapámé meg nem direkt volt olyan, hanem úgy sikerült. Mindegy, szóval iszogattuk, és akkor gondolkodott és azt mondta, hogy hát fiam, az úgy lett volna, hogy megyek a körúton és nem lógok onnan ki, nem látszik rajtam, hogy nem vagyok oda való. Ez egy nagyon egyszerű, de nagyon szép megfogalmazása szerintem egy integrációs problémának. És ma, amikor megy a lányom a körúton, nemhogy nem lóg onnan ki, övé a körút. Vonul. Ilyenkor csak eszembe jut, hogy látja-e. Ott van rajtam egy nyomás és ott van rajtam egy nem is mindig felszabadult érzés, hogy na végre megtörtént, na itt van tessék, megvalósult ez a négy generáción áthúzódó álom, ami miatt, lehet, hogy én is azért vagyok ott, ahol, mert annak akartam megfelelni. Ehhez képest mi van akkor, ha Johannát ez nem érdekli? Mi van akkor, ha ő haza akar költözni falura, és ez a transzgenerációs nyomás ez nem akarja őt itt tartani? Mi van, ha ő nem akar majd budapesti értelmiségi lenni, mert abban nő majd fel és nem tetszik neki? Ami simán lehet. Akkor azt meg kell tanulnom elengedni, de legfőképpen meg kell tanulnom nem nyomást helyezni rá, hogy ne úgy engedje el, hogy lelkiismeret furdalása van a négy falusi generáció eredményei miatt. Mert ő háztartásbeli szeretne lenni, és tíz gyereket szeretne. Simogatja a fejem, jaj apa, mennyi unokád lesz. Ha így van - ilyeneket mondanak a gyerekek persze, tudom én - akkor ehhez fel kell majd nőni. Ha az ember ezeket tanulmányozza, akkor sok mindent észrevesz és én most ugye ebben vagyok, mert egy olyan családregényt írok, amelynek a központi bolygója az apám - őt a Mellettem elférszben diszkréten kifelejtettem - és ezért most sok mindent beláttam, vagy megértettem.

Mondhatjuk, hogy neked a nyelv a munkaeszközöd. Természetesen sokat írsz a lányodról, - most is említed, hogyan túr a hajadba, miket mond - hogyan formálódik, alakul az ő nyelve? Illetve egymás nyelvét hogyan formáljátok a családban, hogy van ez nálatok, a leírtakon túl?

Jó kérdés. Természetesen, ahogy a világ változik, ahogy a világhoz való viszonyom megváltozott, nyilván a nyelvhez való viszonyom is egy kicsit. Nagyon élvezem, hogy akármi is lesz az ő hivatása, meg életfelfogása, a nyelvet nagyon szereti. Nagyon szeret választékosan beszélni, imádja a különleges szavakat és ezen rengeteget nevetünk, és jót játszunk. Tehát ez különösen megváltozott. Az már valószínűleg egy külső nézőpont, hogy az írásaimon ez látszik-e. Ezt neked kellene megmondani. Tehát megnézni korábbiakat és azt mondani, hogy te itt meg itt én rajtakaptalak, hogy megváltozott. Szerintem én ahhoz túlságosan benne vagyok, hogy erre tudjak válaszolni, mert én azt hiszem, hogy radikálisan nem, de lehet. Nem tudom, hogy például, ha most így kellene megírni a Verát, másképp írnám -e meg. Nem tudom, de hát még nem is tizenegy éves a lányom csak négy.

Egyébként ő milyen irodalomfogyasztó? Elkezdődött már az olvasóvá nevelés? Vannak bevált receptjeid? Hogy látod ennek a működését, fontosságát? Gyerek, kisiskolás, kamaszkorban, hogy lehet ezt jól csinálni?

Én azt látom, és nagyon erős nosztalgiája és új hulláma van a hiperrealista mesének. Ez létezett, hiszen Pöttyös Panni is volt, az is úgy működött, hogy arról szóltak a történetek, hogy otthon feltakarítottak, vagy elmentek óvodába. Ennek most megint új reneszánsza van, az Anna, Peti és Gergő sorozattal kezdődött el, a szülők nagy bánatára, ami egy nehéz sorozat valóban. Türelmet és idegrendszert próbáló sorozat, de valami mégis működik benne. Nem lehet lesöpörni, nem lehet azt mondani, hogy azért mert nekem nem okoz örömet, vagy mert nekem nem akar kikacsintani, azért én nem veszem figyelembe azt, hogy a gyerek meg szereti, mert kénytelen vagyok. De attól még nagyon sok olyan szöveg van, például a Vadadi Adriennek, meg sokaknak, amik az óvoda hétköznapjairól, a legelemibb, lecsupaszított hétköznapokról szólnak. Ez is nagyon megváltozott egyébként, ahogy a dalokhoz való viszony is nagyon megváltozott. Ma egy gyermek koncert, úgy ahogy a mi gyerekkorunkban volt, az elképzelhetetlen. Halász Judit  teljesen hagyományos koncerteket ad, általában a szülők jobban élvezik, mert ugye már akkor is az volt, mint a gyerekek. A gyerekeknél már egy másik iskola van, a folyamatos mozgatás. Minden második dal arról szól, hogy fogd a lábad, fordulj, menjél, csináljad, táncoljál, mert egyfolytában mozgatni kell a gyereket. Hogy ez miért van, hogyan van, nem tudom, de látom ezeknek a változásait mind versben, mind dalban, mind prózában, és mi nyilván alkalmazkodunk hozzá, tehát ha ezeket igényli, akkor mi ezeket olvassuk. Nincs velük baj, nem rossz történetek. Itt valahol a környéken játszódik egy jó pár jelenet és ide kell majd egyszer valami étterembe eljönnünk, mert Anna, Peti és Gergő is ott voltak, és éppen valamit csináltak. Észak-Dunántúlon van valahol.

Mindenhonnan beszűrődik az életetekbe az irodalom úgy tűnik. Sokat írsz arról, hogy nagyon félted őt, hogy mi vár rá, és hogy mennyi mindennek kell megtörténnie még abban a pici szívben. Egyébként az is eszembe jutott, hogy a Belefér egy pici szívbe köteted is milyen erősen kapcsolódik a Lányos apához, mintha egy a gyerekverziója lenne.

Még a gyerekvers kötet színe is véletlenül ugyan, de kapcsolódik. Egyébként én kifejezetten dacosan gúnyoltam kollégáimat, mielőtt apa lettem volna, hogy micsoda röhejes dolog azonnal gyerekverseket írni, hogy a gyerek megszületik. Nem volt másfél éves Johanna, amikor megjelent a gyerekvers kötetem. Csak akkor még nem tudtam, hogy a hasfájásnak kettő jó ellenszere van. Az egyik a simogatás és a ringatás egyben, a másik ugye a dal meg a vers, amit mond az ember, amit duruzsol. Először mondja a gyerekverseket, amiket tud, akkor azokat megunja, utána Pilinszkyt olyan mindegy neki, egy jó kis Apokrif hadd szóljon. Egy idő után azt csináltam, hogy létező versek dallamára fabrikáltam alkalmi csasztuskákat arról, hogy fél hat van, jön fel a nap, én meg még mindig itt, ahelyett, hogy aludnék. Szóval ilyen kis önsajnáló versikéket, és ebből volt néhány sikerültebb darab, az indította el, és annyira átszakadt, hogy elkezdtem írni, írni, írni. Volt egy pillanat, emlékszem a fürdetéskor. Ugye tudják az elején az valamilyen őrült szent dolog, fürdetni csak együtt lehet, minden alkalommal megkereszteljük szabályosan. Fürdettünk ott, nagyon átélve a fürdetés szentségét, nekem meg megindult a vers. Emlékszem a feleségem végignézett rajtam szánakozva és megkérdezte: jön? Mondtam neki, hogy már két versszak lement. Akkor menjél! Szinte kiszakadt, pontosan emiatt, és nagyon élveztem. Meg is jelent egy lemez, megzenésítettük a verseket Szabó Attilával, aki a Csík Zenekar prímása, és a Csík Zenekar további három tagjával alapítottunk egy zenekart, és ezeket a dalokat szoktuk egy ilyen foglalkoztató táncházas műsor keretében vinni. Azért is mondtam, hogy tapasztalom és látom ezt, hogy egy-egy dalt el lehet játszani, utána azonnal játék, azonnal tánc, azonnal mozgás.

Ezt az albumot hallgattuk mi is a héten és segített nekünk a vacsoránál, szóval köszönjük szépen, és biztosan ilyen haszna is van sok családban. Sok novellád úgy fejeződik be, hogy mennyire aggódsz ezért a pici szívért. Szerinted mit tehetünk, mi vár a gyerekeinkre?

Én csak azt tudom mondani, hogy piciben, amit lehet, mindenki tegye meg. Mert a felelősséget nagyon könnyű elengedni, és azt mondani, hogy ugyan már, hát ez a világ sodródik úgy, ahogy, mit számít az, amit én tehetek bele. Én mondjuk edződöm, környezetvédelmi szempontból elég keményen vagyok tartva, mert a feleségem radikális környezetvédő. Mi komposztálunk az ötödiken, elég ha ennyit mondok. És ez nem azért van, mert az a pici valóban annyit mozgatna a kínai szennyezésekhez képest, de igyekszünk megtenni, és ezt a példát vinni tovább. Valahogy most megint a svédeket kell, hogy emlegessem, de a család egy része Svédországban lakik és viszonylag gyakran járunk és látom, hogy ahhoz, hogy valami elemei változás elinduljon, ahhoz nem kell mindig várni. Azok nagyon sokszor alulról indulnak. Ott, ha valaki járatja az autó motorját, akkor bekopognak, hogy ugyan már állítsd le. Mínusz húsz fokban is bekopognak. Az én feleségem is bekopog sajnos. Egyébként nagyon érdekes, - nem akarok sztereotípiákat - hogy amikor ott ül a hárombetűs autóban egy kigyúrt őrült melegítőben, és a feleségem bekopog, annyira meglepődik, hogy még csak meg se haragszik. Természetesen nem állítja le a motort, de nézi, hogy milyen érdekes emberek vannak.

Az biztos. Utolsó kérdésem az lenne, hogy mik a további terveid? Lesz-e még gyerekvers kötet, felnőtt verseskötet? Min dolgozol most?

A mese még kimaradt, de az valahogy egyelőre még nem húzott be, valószínűleg azért, mert nagyon munkában vagyok. Ez a nagy munka, ez a regény, aminek a nulladik verzióját már végigírtam. Volt egy saját magam által szabott határidő. A nulladik verzió az még nagyon messze van attól, amikor egyáltalán leadom a kiadónak az első verziót, vagy másodikat, sokadikat, és még akkor is rengeteget dolgozunk utána. A nulladik azért lett volna nekem fontos, mert október 5-én volt 20 éve, hogy meghalt az apám, és olyan jó lett volna, ha be tudom fejezni addig, de nem sikerült. Nagyon nehezen indult meg, nagyon sok előzetes lelki munka kellett, hogy ne terápiás írás legyen egyfelől, másfelől ott sem találtam a lendületet és aztán a Jóisten küldött segítséget. Megkértem egy szakembert, hogy legyen kedves megcsinálni a családfámat. Tudják ez most kifejezetten nagyüzem. Rengetegen csinálják és sokan kérik. Ugye négy ágon elindul és általában az ilyen egyszerű paraszti családoknál, mint az enyém, Mária Teréziáig lehet visszamenni, utána nincsenek adatok. 1720 a legutolsó, ott már csak egy név szokott lenni. Mindenesetre ez a jóember, akit az interneten találtam, megcsinálta, és felhívott, hogy kész van, de ahogy ő nagyon válságban van ezzel a munkával. Na, mondom fura lesz, hogy nekem kell segíteni. Azt mondta, hogy neki nagyon lélekölő az, hogy megcsinálja ezt becsülettel és azt látja, hogy senki nem használja, mert már arra se veszik a fáradságot, hogy minimálisan megtanulják, hogyan kell ebből olvasni. Kinyitják, ott van ugye, egy excel tábla, megnézegetik egy kicsit a legrégebbi neveket, meg ahogy elágazik majd becsukják és dicsekszenek vele, hogy megvan, de soha semmikor nem néznek bele többet. Ezért szeretne engem megtanítani arra, hogyan kell olvasni, és hogyan lehetséges az, hogy maga a táblázat mellett még azt a sok dokumentumot, amit ő kifotózott és az anyakönyvi kivonatokat, sorozási papírokat és a többit hogyan lehet összeolvasni és történetekre rájönni. Felajánlotta, hogy ha hajlandó vagyok erre és megtanulom, akkor ingyen ideadja az egészet. Ezt nem szokták nagyon olcsón csinálni egyébként. Jó, mondom, akkor elmegyek. Erre azt mondja nekem, hogy Makó. Ugye a neten találtam és ezt nem tudtam. Akkor már éreztem, hogy ez valami nagyon fura lesz. Az én nagymamám, aki az én példaképpen, a sokat emlegetett Juszti mamám Makón volt internátusba. Törvénytelen gyerek volt és oda került be. Tehát Makó a nulladik pont. Elindultam Makóra, odaértem egész kora délelőtt és ott már sült az ebéd, és mondta, hogy ne aggódjak ez hosszú lesz, kell az ebéd. Csináltuk egész délutánig, volt olyan, hogy majd belehaltam. Amikor ideadta az egészet és beültem az autóba akkor tudtam, hogy hogy fogom megírni a regényt, és végre elkezdtem írni. Ezek kellettek, hogy valami meglökjön vagy felszabadítson.

Nagyon várjuk a regényt, és nagyon szépen köszönjük, hogy itt voltál és ennyi mindent meséltél nekünk!

Fotók: Nagy-Benczey Viktor