Szóteremtéssel a szavakon túliról

(Halmai Tamás: Előfeledések. Napkút Kiadó, Budapest, 2022)

Halmai Tamás legújabb kötete szokatlan költői vállalkozás. A meglepően vaskos könyv 777 hétsoros, kötött szótagszámú verset tartalmaz, formai szempontból tehát egységes és tudatos műről beszélhetünk. Tény azonban, hogy nem gyűjteményes lírai kötetnél ritka az ekkora terjedelem, így rögtön adódik a kérdés, vajon a 272 oldal befolyásolhatja-e az olvasási és értelmezési stratégiákat? Mivel a fülszöveg a mindennapok apróságainak naplószerű lejegyzését említi, felmerülhet az epikus jegyek jelenlétének a kérdése is: vajon a sorszámokon kívül akad-e más rendezőelv, ami segít eligazodni több száz vers sűrűjében? Jut-e szerep olyan narratív elemeknek vagy motívumoknak, melyek vezérfonalként alkalmazhatók, s ha igen, nem fenyeget-e a veszély, hogy még egy ilyen belső struktúra sem képes egyben tartani ekkora terjedelmű szövegegyüttest?

Már a kötet átlapozása után érezhető, hogy a versnyelv és a szövegek világképe Halmai 2019-ben megjelent Terapion életei című könyvét idézi (a kapcsolatra intertextuális utalás is rájátszik, mégpedig a 67. oldalon, ahol Halmai egy, az általa kitalált alteregónak tulajdonított szentenciát tesz meg mottónak: Egy origó föltérképezése, 67.) A két kötet az ehhez hasonló konkrét utalásokon túl a nyelvezet és a motívumok szintjén is párhuzamba állítható. A tapasztalaton túli valóság megragadása, ennek nyelvi korlátai, a különböző vallásokat és világnézeteket egységbe fogó szinkretista spiritualitás már az Előfeledések mottóit olvasva is szembetűnő. Ezt a gazdag lírai és vallásbölcseleti hagyományt remekül ellensúlyozzák a popkulturális, illetve zsánerirodalmi kitekintések. Halmai számára meghatározó műfaj a sci-fi, melynek elemei rendre felbukkannak költészetében, adott esetben érdekes elegyet alkotva a szövegek tematikáját döntő mértékben meghatározó szakralitással. Ennek szellemében született meg az ókatolikus asztronauta (44.), a kiborgzsolozsma (226.) és a szentrópia (226.), három meglehetősen eredeti és az egész kötet hangulatáról sokat eláruló verscím. Az Előfeledések erénye, hogy az ehhez hasonló megoldásokkal igyekszik újraértelmezni a transzcendenciához fűződő viszonyt. Halmai a sci-fi és a fantasy mellett a legkülönfélébb műfajokból és művekből idéz: „Mint egy Buzzati-novellában, halkan / megtörténik az elképzelhetetlen.” (Buzzati-novella, 140.) – írja a 389. versben, kapcsolatot teremtve a misztikus elvontság és a konkrétumaiban megragadható hétköznapi valóság között. Már a terjedelemből is adódik, hogy a mítoszok absztrakt világa mellett kellően fontos szerep jut a hétköznapi tapasztalatok sokszor naplószerű rögzítésének. A 193. vers a lírai én kedvenc zenéiről tudósít (Felületeid, 74.), néhány lappal odébb pedig egy olyan szöveget olvashatunk, aminek a felütése kifejezetten egy lírai napló stílusában íródott: „Puritán szerda. Felhő kókad vállig. / Szellővel fésüli magát a kert.” (Ember előtti, 76.) Ezek a lényegre törő, a látvány egészét és részeit egyaránt megragadó leírások sokszor szenteciaszerű kijelentésekkel keverednek.

A paratextusokból gazdag szövegvilág rajzolódik ki, de az is előfordul, hogy az egyes versek a konkrét szövegek helyett klasszikus és kortárs szerzők alakját idézik fel, mi több, irodalomtörténeti kérdések is terítékre kerülhetnek, mint arról a Kánondilemma (180.) című szöveg tanúskodik. Nem ritka az sem, hogy a lírai én metareflexív módon az alkotás folyamatát fejtegeti. „Nem tükröz, nem tudósít, nem tolmácsol: teremt a mű.” (Istent, Atlantiszt, téged, 100.) – hirdeti némi romantikus pátosszal a 271. vers. Jóval eredetibb, bár nem kevésbé lakonikus módon közelíti meg a kérdést a kötet végén a Műértelmezés című szöveg: „Minden tekintet műértelmezés.” (Műértelmezés, 766.) A rövid sor hatásosan összegzi a mindenség egészének műalkotásként való értelmezését, valamint azt a folyamat, ahogyan a percepció interpretációvá lényegül.

Míg a Terapion életeiben a haikuszerű, strofikus, rövid, rímes szövegek domináltak, az Előfeledések szövegeiben kötöttebb és egységesebb forma érvényesül. Halmai versnyelve lényegét tekintve nem sokat változott. A neologizmusokkal való játék és a grammatikai szabályok feloldása mellett érdemes megemlíteni a modalitás sokszínűségét: a kérdő és felkiáltó mondatok sűrűn váltják egymást a versekben, sajátos ritmikát teremtve, ami segít elkerülni a monotóniát. A Terapion életeiben kulcsszerepet játszott a távol-keleti költészet és filozófia, többek között olyan, koanra emlékeztető versek formájában, melyek paradoxonba hajló csattanókkal váltottak ki a megvilágosodáshoz hasonlítható rádöbbenést. Az Előfeledéseket olvasva úgy tűnik, hogy Halmai eszköztárában továbbra is az ellentéteket, olykor szinesztéziába hajló megfeleltetéseket kijátszó ötletek kapják a főszerepet. „Behozhatatlan futóversenyen / a fák előnye: ők már célban élnek.” (Sirályok, 11.) – olvasható a 11. oldalon. Az ellentétek halmozására épül a Pórusok című szöveg: „Torok nélküli lélegzet e hang, / […] testetlen rezgés, anyagtalan hullám, / a hallható fény halvány áramlása” (Pórusok, 17.) A kötet legemlékezetesebb mondatai az ilyen és ehhez hasonló ellentétekre épülnek. A Liturgia soraiban a hétköznapok ünneppé magasztosulnak („A pillanat, amikor azt ünnepeljük, / hogy ünnep lehet minden pillanat”, Liturgia, 114), de hasonló ellentét fogalmazódik meg a 88. versben is: „Részek tudják csak múlhatatlanul, / a teljesség minek a vázlata.” (Memória, 37.) A rész‒egész viszonyhoz tulajdonított, némileg közhelyes értékítéletet remekül árnyalja a második sor: amennyiben a teljesség is csupán egy vázlat, nem pedig maga a mű, a megismerés sikeressége ugyancsak kétséges.

Az Előfeledésekben különösen hangsúlyossá válik a nyelvi közlés mikéntje, annak nyilvánvaló nehézségei. A 7. versben (bár a megismerésben részt vevők viszonya nem magától értetődő) a valóság mégis alapvetően a nyelven keresztül tud megnyilatkozni: „Hozzád méri még mindig a világ / magát: rejtelmeit, tartalmait / nyelveden közli” (Idomulás, 9.) Később azonban már inkább arra találunk utalást, hogy az elbeszélhetőség, a megértetés akadályokba ütközik: „Itt a földön a misztérium: mondat; de gyónáskor a dadogás is szentség.” [Dadogás, 200.]) Egy másik sor hasonló tapasztalatról árulkodik: „(Milyen néma a szóvá tisztított én!)” (Elfeledett anyanyelvem, 98.) Áttérve a metafizikai síkra, kommunikációs rendszerünk már tehernek bizonyul: „A holtak olyan akcentust beszélnek, / amelyhez ábécé nem tartozik, / se nyelvtanok, se jelentés kolonca.” (Akcentus, 204.) Felsejlik az is, hogy a nyelv egy primordiális valóságot takar el: „Az első nyelvet szavaktól nem halljuk.” (Az első nyelv, 154.) Nem ritka, hogy metaforikus úton maga a természet is antropomorf tulajdonságokat vesz fel, s válik a nyelvi megismerés tükörképévé: „Beszélnek már lédús költészetet / a fák; madarak füttypoétikát” (Széptan, 13.) Ennek egyik legszebb példája a 251. oldalon olvasható: „Mint szellő patakot, olvasni meg nem / írt evangéliumok rezüméjét.” (Őzek nyelvén, 251.) Halmai olyan természeti erőket idéz meg, melyek lényegüknél fogva az örökös mozgást, változást és a bizonytalanságot képviselik, remek összhangot teremtve ezen erők és a meg nem írt evangéliumok között, egyszerre kétféleképpen dekonstruálva az olvasás aktusát.

Nemcsak elméleti szinten, hanem a poétikai gyakorlatban is megkerülhetetlen a nyelvvel való küzdelem, illetve játék reprezentálása. Ez egy olyan problémához vezet, ami már a Terapion életeiben is jelen volt, az Előfeledésekben pedig rendre visszatérő motívummá nőtte ki magát. A Halmai költészetében megfigyelhető nyelvi játék, a neologizmusokra, illetve hapax legomenonokra épülő versbeszéd korántsem öncélú formakényszer, hanem az atmoszférateremtés mellett a nyelven túli metafizikai valóság megragadására, vagy legalább is érzékelhetővé tételére irányuló szándék. Sajnos ez a célkitűzés többször is kudarcot vall, annak ellenére, hogy Halmai szóképzései közt számos eredeti megoldást találni. Ilyen az alábbi sortöredék igévé alakított főneve: „szentté anyaglik” (Fantom, 15.) Kétségkívül hatásosabb az így képzett szóalak, mert az anyag főnév eleve magában hordoz egyfajta személytelenséget, dezantropormofizáló gesztust (szemben például a megtestesül igével), ily módon az átváltozás sokkal hatásosabban képes egy organikus folyamat benyomását kelteni. Az efféle nyelvi ötletesség azonban egy idő után erőltetetté válik, főleg akkor, ha alanyi ragozású igék tárgyas ragozást kapnak: „Hova is mennélek / lépték nélküli léptek nélkül?” (Metavándor, 20.) Egy másik példa: „Örüld boldoggá, akit ölelőznél” (Igric, 37.) A grammatika ötletes újragondolása gyakran kioltja az eredeti szándékot, és egész sorok értelmezését bonyolítja, vagy legalább is teszi roppant körülményessé. Érdemes végiggondolni az alábbi sort: „Isten bennünket van.” (Belső táltosok, 110.) Az elképzelés érthetőnek tűnik: a létige tárgyas igévé alakítása a grammatikai szabályok megkerülésével fejezi ki, hogy Isten kezében vagyunk, létezésünk az ő létének tárgya. Ezt a viszonyt írja felül a bennünk névmás, s teremti meg a paradoxont, miszerint a létünket uraló Istent saját magunkban kell keresni. Belső és külső nézőpontok keverednek, olyan ellentmondásos helyzetet teremtve, ami Halmai költészetének egyik lényegi vonása: paradoxonok és kifacsart nyelvtani szerkezetek révén ébreszt rá nyelven és irodalmon túlmutató valóságokra, mindezt nyelvi eszközök segítségével. A fent idézett kezdősort egy könnyen befogadható leírás ellensúlyozza (táltosok tánca a fényben), a szöveg utolsó mondata azonban ismét elszakad a látványtól, s visszatér a kezdeti paradoxonhoz: „Istent vagyunk.” Vitathatatlan, hogy ezek a grammatikai játékok sok szövegben működnek, ám azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy rengeteg esetben épp az ellenkező hatást váltják ki. Ugyanide tartozik egy másik probléma, jelesül az, hogy a vallásos-filozofikus tematika számtalan közhelyszerű, semmitmondó gondolat veszélyét rejti magában. „A bűn kettős tragédiája, hogy / egyszerre teremt áldozatot s bűnöst.” (Az utolsó első, 165.) Itt válik csak igazán egyértelművé, mekkora szükség van a zsánerirodalmi kitekintésekre és a kísérletező nyelvszemléletre: mindkettő segít elkerülni a meglehetősen terhelt témák és motívumok ellaposodását.

Az Előfeledések egy kezdet és vég nélküli szövegfolyam benyomását kelti. Bármelyik versét lapozza fel az olvasó, átfogó képet kap Halmai Tamás lírai univerzumáról. Igaz ugyan, hogy a szövegvilág nyelvi és motivikus kialakítása szorosan kötődik a Terapion életeihez, Halmainak mégis sikerült új elemekkel gazdagítania költészetét. Ezek közül talán a legfeltűnőbb, hogy a lírai én nem alteregók mögé bújva szólal meg. Válaszolva a bevezetésben feltett kérdésre, az Előfeledések a terjedelme ellenére sem alkalmaz olyan narratív elemeket, melyek ismétlődő visszatérése egyfajta belső struktúrát alakíthatna ki. Bárhol belekezdhet az olvasó és bárhonnét folytathatja, a kötet koherenciája nem sérül. Ahogy a cím is sugallja, hiába a több száz oldal, csupán előzetes meditációs gyakorlat, amiket olvasunk: bevezetés valamibe, amit szavakkal talán nem is lehet kifejezni.