A harmadik tavasz; Árnyjáték

A harmadik tavasz

Harmadik éve már,

hogy valami mindig

lopakodik a márciusban.

Kapaszkodik kimondható,

nevesíthető félelem-indákon át,

fel a tudatalattiból

egészen a megélt valóság

szorongás-örvényén át

a tűpontos rezignációig.

Harmadik tavasza immár,

hogy örülhetetlen,

ami életet hivatott hozni,

hogy rettegés költözött

a rózsaszín rügyekbe,

hogy félelembe burkolódznak

a márciusi télben pihédző kezdemények.

Hogy csak a benövő, kötöző

borostyán-szövevények magabiztosak,

mint a történelem előtti időkből ittmaradt,

ős-elemektől rettegő ős-ember félelme,

amely istenekért kiált,

Istent kap,

de végül csak a kétely őrködik

hamuszín városai fölött.

Árnyjáték

Felzúgott bennem hirtelen,

mint augusztus végi északi szél,

hogy mindnyájan bebugyolálva élünk

külön világunkban,

s torzított tükrön át

árnyékszemélyiségként létezünk.

Az utókornak azonban

egy mappa leszünk csak,

egy levakart név

az idő és emlékezet falán,

s csak remélni tudjuk,

hogy a vak és sötét univerzumban

van valahol egy virtuális kuka,

melyben mindörökre megbújik

személyiségünk

részecske-lenyomata.