Egy harcostársra

Kedvelte a költészettel foglalkozó udvaroncfit,

aki benne hol a lovagot szerette, hol a mosolyt,

amiért rajongani lehet, ha az arcára ömlött

meghajlás után, mikor megköszönte a hódolatot,

s azt, hogy alázatos lehetett vele. Mindkettőjüket

jellemezte a derű, miként a toszkán piktorokat

a perspektíva és rövidülés festőeljárása.

Megfért testes korpuszukban a szánalmas törpe, aki

szeretett a sarkukban járni és collstock-ként nyúlt naggyá,

ha hőbörögtek. Csak azzal nem számolt, hogy egyszer meghal,

a pénzcsinálás szenvedélye, vélte, akadályt jelent.

Elvesztésére lehetetlen magyarázatot adni,

se szavahihetőn, sem bőbeszéddel vagy szűkszavúan.

Gyertyafénynél vizsgálta a heves napsütést, mint kinek

legkedveltebb színe az aranysárga. Sírt is utána.

Keccsel ejtette ki a görög szavakat és képkeret

ékszerfoglalatával nemesítette meg az ócska

ábrázolatot. Útmutatása szerint, miszerint a

Prédikátor Könyve szerzője értően olvassa

Assisi Ferenc Naphimnuszát, követte a szöveget,

így megvilágosodott és szentségessé vált maga is.