A templom becsomagolása

A legkopottabb lépcsőfokon térdelj hajnalig, lábaid reszkessenek, remegjenek szemhéjaid, légy félig éber, félig aludj. Álmodban olvasd meg a bronzkapu angyalszárnyait, légy hajszál-súlytalan, üres.

Amíg csigolyáidon felhúzza magát a fény, várakozz, és ha tarkód vonalához ér, bontsd kulcsolt ujjaid. Tenyered az ég felé tárd, íródjon madarak röpte bele, ivódjon bele szél fuvallata. Fújd ki a fáradt levegőt, sóhajts egy nagyot.

Amikor kakas kukorékol, földig hajolj, vedd számba árulásaid, aztán az oldalajtó felől osonj be hangtalan, tekinteted a keresztre vesd, gránit hűvöse járja át tagjaid. Vacogj.

Szögek vasa nehezítse járásodat, karmolja tövis a homlokod. Szédítsen meg a tét. Kezdd a mellékoltár előtt, suttogd végig a hajdani hálaszavakat, majd vésőddel verd le mind a kopott márványlapokat. Teljen meg velük hét cipősdoboz.

Lábujjhegyre állj. Az oszlopok íveit pauszpapírra rajzold át, satírozd ki a szószék feljárójának ezernyi kanyarulatát, fedd aztán el kartonnal mind, mondj hét Mária-imát. Settenkedj oda, ahol a bűnbocsánat kapott korábban helyet, üvegcséidbe zárd a rácsok mögül szivárgó vétkeket, teljen meg velük hetvenhét palack.

Nyíljon az orgona. Játssz Agnus Deit, szóljon a padok között fenséges zene, és ha a bárányfelhők lelegelték a tető cserepeit, légmentesítsd a sípokat, a billentyűket zárja vaslakat, a kulcsot láncodra akaszd. Csend vegyen körül.

Vedd a létrát, kösd a sekrestyeajtóhoz lábait, járd aztán az angyalok útvonalát. Mássz, amíg visznek a fokok, hogy elérd a szentély feletti feliratot. Ego sum via veritas et vita, pattintsd le a rézből metszett huszonkét betűt, mindet vízhatlan hordóba pakold, átlátszó plexilapok lepjék a szóhatárokat.

A keresztút állomásait aktatáskákba gyűjtsd. Megsárgult énekeskönyvekből tépett lapokkal béleld a fiókokat, ne maradjon a falon, csak a stációk tizennégy szöge. Gyújts gyertyát, és amíg a lomhán olvadó viaszban a kanóc végigég, morzsold rózsafüzéred göbeit.

Az örökmécs alá tölts olajat. A kelyhet, az ostyát tartó monstranciát és a tölgyből faragott szobrokat légpárnás polietilénbe csavard, az oltárkövet óvja hét réteg alufólia, lássák meg benne a szentek az arcmásukat.

Mire idáig érsz, a nap magasan jár már biztosan, mosd meg szemed a rózsaablakok szivárvány hullámaiban, aztán deszkázd be a sugárutakat, ne hagyj szabadon, csak pikkelynyi felületet, így a templomtér felszentelt, hatalmas camera obscura lesz.

Teríts termetes, patyolat papírszőnyeget a kupola alá és várj, míg rámásolja magát a teremtett világ, ahogy régi szerzetesek másolták egykor a liturgiát. Ha elkészült a kép, az átfénylő mozaikszembe szürke ólmot önts, legyen az apszis egésze matt, világtalan, nyelje el sötét a teljes teret. Járjon át mélyen téged is, de ne félj, a járást ismered, a toronyba kell felkapaszkodnod, a harang nyelvét kiakasztani, abból lesz a tőkesúly.

A kriptákból hordd ki mind a csontokat, és ha készen állsz, lépd át a küszöböt. Reteszeld el a bejáratot. Áss a cinterem puha földjébe üveget, márványt, papírt, fedjék kavicsok, borítsa sár, takarják gyökerek, lepje el idő. Rajzold a homokba végül a megbeszélt jelet, hívd a darvakat, emeljék az ég irányába a templomot. Vigyék messzire ‒ ha már idelenn tényleg nem maradt semmi sem.