Amikor te magad vagy a hely is

(neretva-völgyhaiku)

sötétzöld fény folyik 

az elefántbőr-öreg sziklák

lábujjai között

A hajnali csillagokat a müezzin hangja tünteti el a halványuló égről,ahogy leheletfinoman vibrál a félhomály, mint virágillat terjed a reggelre lehűlő levegőben, a Neretva túlpartján egy éjszakára égve felejtett lámpa előtt a teraszon megjelenik egy turbános alak, én vagyok, mondja valaki, aki a folyó másik partján, szemben ül vele, mezítláb a függőkert sötét, harmatos füvében, a hosszú asztalnál egyedül, alázat, gondolja, és mértékletesség, kortyol a dobozos söréből, világosodik, most lettél igazán költővé, ennyi fájdalom kellett még hozzá/d.

Lélekben talán már mindenek fölött vagy,

fodros felhők, forró sziklák és éles kövek,

remény és kékség között lebegve, 

hosszú úton a semmibe, a hűvösnek képzelt

mennyország felé araszolva lassan

a fullasztó nyári hőségben, 

egyre közelebb kerülve a gps által se jelzett

parkolóhoz, pillanatnyi életed kezdetéhez.