Ragyog; Ellentétes tükör

Ragyog

Félek az alkalmaktól, amikor meg kell, nevezzelek, hiszen

titulusod magában hordozza, amiről nem volna szabad beszélni.

Ami normális esetben nem fordul elő, ami csak évtizedek múlva

lehetne egy említés szintű mondat, maximum egy rövidebb

bekezdés. Most órákat töltök körülírásoddal, pedig a valóságban

talán sosem mutattam, hogy ennyire érdekelnél. A napok keretek

közé sorakoznak, néhány könnyebb pillanat segít a húzásban,

lapozásban, az idő szerkeszt, és a fogadtatás. Nem tudom, kinek

mennyit és mikor mondhatok el, jó lenne érezni, mi túl sok és mi

éppen elég, a kevés szóba sem jöhet, nem bírnám. Valami nekem

idegen, számodra otthonos helyen állsz, neked játszom, bár tudom,

sohasem nevetsz. Néha azt kívánom, bárcsak elfordulnál, bárcsak

ne látnád, hogyan fürdök a porban, hogyan fuldoklom a vértől, és

hogyan pöfékelek, néha azt kívánom, bár ne látnád az éjszakákat,

a talicskán eltolt éveket. Félek azoktól, akik értik, amit mondok,

és azoktól is, akik nem ismerik a történetet. Félek azoktól

a versektől, amik rólad szólnak, pedig némelyikre büszke vagyok.

Félek az áthúzott naptári programoktól, a máshogy végződőktől,

a meg nem tartottaktól, azoktól a percektől, amikor mindent

elárulok. Mégis megéri várat építeni, megéri az alvilági rémeket

a várfalon túl, kint hagyni. Mert őreim elhagyhatnak, az olvasók

összetéphetnek, az estekről kisétálhatnak, de ami rólad szól,

körülöttem bástyaként ragyog.

Ellentétes tükör

Látod, minden esete hozzád beszélek, ezt soha nem gondoltam

volna. Nem választ el minket sok minden, csak külön töltött

éveink és ez a teljesen ellentétes tükörkép, bár fésülködéseimben

láthatnálak legalább, hiszen minden egyezésünk itt lakik bennem,

valamiért mégsem találom, pedig képtelen vagyok leválasztani

magamat rólad.

Talán megkeresni lenne dolgom, helyette feladatokkal halmozom

el napjaim, és kipárnázom, máskor szalmával bélelem éjszakáim,

hogy valamivel mégiscsak elfoglaljam magam. Nem tudom meddig

kell még így, valószínűleg sokáig, azt hittem könnyebb lesz, ha

kinyitom az ablakokat, és láttatni engedem, ami idebent történik,

mégsem érzem puhábbnak a talajt, mégsem jelzi senki, hogy értené,

miről beszélek, persze próbálkozni lehet, mindig lehet, de vajon

érdemes-e még így is, ha háttal állva is egymás képmását keressük.

Ilyen az, amikor valaki két testben folytatja tovább, és az egyik

soha többé nem látszik. Víz alá képzellek, ott naponta meg tudlak

érinteni, része vagy, sarjadása, próbálom elhinni, én is a tiéd. Végül

ez maradt kettőnkből, versek rólad, és versek rólam idegeneknek.