sötétben ülők

                                         Borda Rékának

emlékszel még? aprócska porbafingók,

félművelt, sipákoló suhancok

voltunk. kapkodva próbáltunk keresni

kapaszkodót, véletlenül se rántsa

lábunk alól szorongás ki a földet.

szorultunk hamufoltos asztaloknál,

rátöltöttünk és sóváran vihogtunk.

szemünk cikázott, mint bogár a fényre,

lestük, vajon kik vesznek minket észre,

kik látnak rá a sötétben ülőkre?

szédültünk és számítani vágytunk.

jelen lenni. magunk után a porba

nyomot rajzolni, mint nyálkás csigák.

fontoskodtunk és túlbeszéltük egymást.

hittük, már ott vagyunk, pedig csak épp

figyelemgyakorlatunk kezdődött.

régi, szúnyogcsípte éjszakákon,

kezünkben bor, szívünkben szép remények.

körbejárt a lét, darázsként zsongott,

és időnk az ujjaink közül kipergett.

nagyok között – legalábbis még akkor

akiket annak hittünk eltökélten –

terveket szőttünk vastag szövetre,

mohón feszítve fel a vitorlákat.

aztán csak tűrtük, hogy a szél cibálja,

tajték dobálja, recsegtesse bárkánk.

vadul vágtázó, mágneses viharban

vergődött a megzavart iránytű.

akár zátonyt, akár partot értünk,

csak meneteltünk kitartó ütemben.

elnyűtt cipőnket hajtotta a kényszer,

jól esne mondani: szemben az árral,

de elhivatottságunk puszta látszat,

nem hajtott bennünk öntudat virága.

csak óvatosan léptünk a nyomokba,

előttünk a rövidlátó remény járt.

akadt társaság is alkalomadtán,

néha egy-egy útelágazásig

elkísértek csillagszemű raptorok.

hüllőtestükön hordták az éjszakát.

mentünk, sodort minket a léghuzat.

torlódik a sor, nyüzsög mögöttünk.

az ösvény szűk. megállni nincs idő.

mégsem rágjuk már tövig le körmünk,

nem verseny ez. kik célba érnek végül,

részvételért mind kapnak diplomákat.

mégis veszettül próbálunk kitűnni,

mintha ismernénk az erdő titkát.

hogy becserkésszük és levadásszuk

a figyelmet, hát olykor csapkolászva

törtünk előre, tébolyult ricsajjal

ösvényt vágni a később érkezőknek

az égig érő csalán dzsungelében.

olykor cserjék közül kirontanak,

mint véres szájú, elvadult nyulak

a zsíros ujjú írnokok. kezükben

harsányan suhogó fűzfapálca.

szétkergettek már megannyi tábort,

vihogva játszadoznak háborúsdit.

elképzelt árnyakkal párbajoznak,

portyázva kapkodják szét hazánkat,

otthonnak keresztelik a felszínt.

de megmaradtunk mégis annyian,

ha szét is széledve, de néha ismét

egymásra bukva bokros rengetegben,

saját tanyákat tákoltunk magunknak,

mi, nyelvőrjöngők és kultúrbetyárok.

mert itt vagyunk és építünk, muszájból.

trappolásunk megszokás és ösztön.

a túra szép és oly pazar a látvány,

bár nem találsz talpalattnyi helyet,

hol nem csillog a szikrázó szeméthegy.

eltévedt elődeink öröksége.

haladni, tenni, jelen lenni kényszer.

elgyűrtük zsúfolt térképeinket

balatonszemestől kolozsvárig.

hányan indultunk és milyen messziről,

mennyien letértek itt-ott félúton.

osszcillálgatunk a hangzavarban,

hogy néha elcsituljunk pillanatra.

viharban születtünk, felhő a párnánk,

villám horzsolta érdesre nyelvünk.

miénk a tűz, de lángját is mi oltjuk.

de nézd, magunkat, a sok bolyongás

és zsákutcába tévedések árán,

hólyagos talppal mégis beértük,

ahogy lassan harmincas útra tértünk.

nem álltunk meg, arra nincs idő,

pihenni, fújni, csak úgy nézelődni,

de mégis, itt minden hajtűkanyarban

fák, virágok árasztják magukból

a megérkezés keserédes illatát.