A költő nem szitokszó

(Térey János: Szükséges fölösleg. Összegyűjtött interjúk, szerk. Darvasi Ferenc. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022)

2022-ben a Darvasi Ferenc szerkesztésében a Jelenkor Kiadónál adták ki a Szükséges fölösleg című kötetet, amely a 2019-ben, mindössze negyvenkilenc évesen elhunyt költővel, Térey Jánossal készült, nyomtatásban megjelent interjúkat gyűjti össze. Készült egy névmutató a kötethez, egyéb markerezés, indexelés viszont nem segíti a nyolcszáz oldalas, jelentős anyag feldolgozását. Az interjúk címe után az interjúztató neve szerepel csupán, néhol az eredeti lead, és hátra kell lapozni a szöveg végére, hogy kiderüljön, hol és mikor közölték azt. Ez jelentősen megnehezítheti a tájékozódást sokak számára, például azoknak, akik 2010 után szocializálódnak az irodalomba; előzetes ismeretek nélkül az ismétlődő elemek, újra és újra elhangzó kérdéskörök és a rájuk adott hasonló, de lassan alakuló, aztán néha megváltozó válaszok látszólag kuszává teszik a kirajzolódó pályatörténetet a kronologikus sorrend ellenére. A gazdag életmű sokfélesége és íródásának tempója determinálja ezt. Gyakran készültek egyszerre vagy gyors egymás utánban kötetek, és már a készülőben lévő anyagokat is előre reklámozni kezdte a költő. Ugyanakkor nem jellemző az önellentmondás Térey kijelentéseire, viszont alakul, változik a pályaképpel együtt a gondolkodásmód is. („Inkább egy gondolkodásmód életrajza lehet ez a könyv” [235.])

A névmutató és a néhány lábjegyzet, amely a különböző szövegutalásokat a köteten belül összeköti, segítségül szolgál a Térey-kutatók számára is akár, és arról tanúskodik, hogy a kötet szerkesztése közben már elindult a filológiai feldolgozás folyamata is. Jó lehetőség lett volna kulcsszavakban feltüntetni, hogy az adott interjúkban milyen témák kerülnek szóba, mely művekről esik szó, akár a költő módjára, ahogy A Legkisebb Jégkorszak fejezetei előtt teszi, vagy tárgymutató formájában. Egy ilyen kiadás megkönnyítené a könyv tudományos felhasználhatóságát is. Az is igaz, hogy olvasmányos az anyag, beszélgetésbe csöppenünk bele, amely nem csak a Térey-recepcióval foglalkozók, de az átlag Térey-olvasók, rajongók számára is érdekes lehet; ez a könnyed szerkezet végül is egy dialógusokból álló pályarajz regényéhez közelít. Főképpen az olvasmányosság, az interjúk gyakran kötetlen jellege, Térey sajátos humora, iróniája, pátoszos kijelentései indokolttá teszik ezt a nem kritikai kiadás jellegű, olvasókönyves formát, interjúszövegeiben, mint más írásaiban, de akár szóbeli megnyilvánulásaiban is jellemző volt a költőre a „természetes arrogancia”, csakúgy mint a „térerő”. Interjúszövegei, esszéi, verses epikai és drámai művei egyaránt hamar felismerhető, sajátos nyelven szólalnak meg és nem riadnak vissza a nagy kijelentésektől, bírálatoktól. A kortárs hazai irodalom például jól fésült, átlagos, bármire képes (vö. 225.), „[a] mai magyar színház pedig gyáva”, nem kockáztat. „Félti a bőrét a néző dühétől, a kritikától, a szomszéd színháztól, a minisztertől, az időjárástól, nagyjából mindentől. Ritkán beszélget, ritkán tanácskozik. Nem kér, nem javasol, hanem megrendel és utasít.”¹ De nem meglepő ez attól a szerzőtől, aki Nemes Nagy Ágnesről A nagyasszony² címmel írt esszét, és már posztumusz megjelent verseskötetében A fiatal magyar popzenére című barátainak ajánlott versében így buzdít: „Könyörgöm hallhatnánk valami újat? / Értitek lantosok, valami újat!”³

A könyv remélhetőleg nagyobb közönségre tart számot, mint a Téreyvel foglalkozó irodalmárok köre. Ugyanakkor fontos felismerni, hogy a Térey-életmű tudatosan felépített szerkezet, a szerző gondolkodásmódja, intenciói, sőt életrajza, viszonyai az irodalomhoz, színházhoz mind-mind figyelembe veendők az egyes művek értelmezésekor, olyan volna kihagyni őket, mintha az építési terveket mellőznénk a kivitelezésénél. Többek ezek a szövegépületek mint pusztán tervek kivitelezései, ugyanakkor semmiképp sem függetlenek azoktól, azokon az alapokon állak. Azok az értelmezések, amelyek Térey logikáját, világlátását mellőzik, nem értik, előfordulhat, hogy a művekkel sem tudnak mit kezdeni. Az is észrevehető, hogy a művekben felfedezhető gondolkodásmód jelentősen egybevág az interjúkban, esszékben is megjelenő Téreyével, művei karakterei valahol alteregók, énrészek is egyben. Egy egységes költői világnézet szólamai, egy személyiség létezéspróbái. Eszünkbe juthat, ahogy Heidegger idézi Hölderlin sorait: „költőien lakozik az ember”. Térey lakozását, egzisztenciájának keresését, legfontosabb megéléseit rendszerint költészetbe oltotta, ha a kétezres évektől már sokkal inkább rejtőzködve is. „[A]zon írók közé tartozom, akik saját magukat vetítik ki számtalan alakban a világba. […] Amit írok, az mégsem önéletrajz és legkevésbé sem alanyi költészet. […] a versben azért mégiscsak az alany fog megmutatkozni bárkiről is legyen szó.” – írja 2003-ban. (92.) A Paulusra is tekinthetünk Térey világtapasztalati összegzéseként, ahogy már idéztem gondolkodásmódjának életrajzaként fiatal felnőtt koráig. (235.) Mindemellett Pál az a fiatal felnőtt karakter, akiben ez az élményegyüttes összeér. Az idősebb, férjes nővel való kapcsolat is, ez az Ady–Léda-fétis, amely Térey indulásakor megjelenik még kulisszák közé rejtett alanyi költészetében.⁴ És láthatjuk azt is, hogy utolsó verses regénye egyik főszereplője, Mátrai Ágoston is közel áll Téreyhez, mintha friss férjként és apaként családi lírája alanyául ezt a karaktert választaná, de erről másutt, tanulmányban fogok értekezni.

Ugyanakkor fokozatosan szembesült a költői léttel kapcsolatos egzisztenciális problémákkal, mondhatjuk úgy, a költészet által lakozható tér szűkülésével. Így kedvenc filozófusának, a román származású, Párizsban elhunyt Emil Ciorannak magyarul a Holmiban megjelent írásából választott mottót a Protokoll című verses regényéhez: „Élni annyi, mint teret veszíteni.”⁵ Az tűnik ki az interjúkból, hogy Térey mindig kritikus, folyton többre vágyó, kitartó, egyszerre álmodozó és realista-pesszimisztikus, de csalódottságában sem megkeseredett volt. Energiái nagy részét munkába fojtotta, és szinte hihetetlen, hogy mégis mennyi minden egyébre is: fordításra, színházazásra, barátságokra, nőzésre, majd családra és kiterjedt kapcsolati háló építésére is szakított időt, még a fiatal költészetre is.

Szenderák Bence kiadói jegyzetéből megtudhatjuk, maga Térey rendezte egy fájlba a vele készült interjúkat, sőt az akkor még kiadatlan Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című verseskötettel kapcsolatos majdani beszélgetésekre is készült már (805.), feltehetőleg erről tanúskodhat a most szintén publikált a szövegeket záró töredék. Így a könyv nem technikai részének, Térey megszólalásainak, beszélgetőtársaival, olvasóival folytatott párbeszédének utolsó sorai a következők:

Verset nem kétségbeesésemben szoktam írni. Belső egyensúly szükséges hozzá. Miről beszélek? Talán a világ egybenlátásának képességéről. Mármint a saját világoméról, amelynek határait remélhetően még nem teljesen értem el. (803.)

Térey hirtelen és megrendítően fiatalon bekövetkezett halála űrt hagyott sokunkban, olvasókban, pályatársakban és ezek keresztmetszetében egyaránt. Annak ellenére is így van ez, hogy az emlékezés sokféle módja beindult, újra és újra megszólaltatjuk a szövegeket, felolvasószínház által a MÜPÁ-ban (Jeges Bihartól Zöld özönig), konferencián a PIM-ben („A szellős térben és a szűk időben”, 2022. október 27–28.). Legutóbb idén októberben a PIM-ben Térey színházi munkásságát középpontba állítva folytattak beszélgetést. Valamint jelennek meg a hagyatékból hátramaradt kötetek, és a harminc év alatt megalkotott életmű már klasszikus darabjait is újra kiadják; 2021-ben a Nibelung lakóparkot, valamint idén a Paulust. Az időközben elérhetetlenné vált kultikus könyvekre maga Térey is még pályája harmadik szakaszának kezdetén írói sikerekként tekint, ugyan ezt az eladott példányokkal méri: „az is kiderült […] a Paulus esetében, hogy az a három négyszáz példány [a lírakötetek átlagos eladott példányszámára utal – B. L.] lehet akár néhány ezer is”. (224.)

Ennek az interjúkötetnek nagy erénye az elolvasása után bekövetkező űr. Olyan érzés, mintha elvágódna egy folytatandó, nagyon is lényeges beszélgetés. Otthagyunk egy szinte barátként ismert írót, vagy inkább minket hagy ott egy másik kávézóba sietve az erőteret sugárzó, ikonikus figura, aki „nagyszabásra” kész, „nagy tervekkel” operál. Saját logika szerint működő pályán viaskodik a körülötte változó, törések mentén szakadékos kulturális és közéleti tényezőkkel, de nem elégszik meg az önismétléssel. Szinte kérkedik vele: „kétszer ugyanolyan könyvet még soha nem írtam”. (254.) Szinten aluli volna, hogy a közízlést kiszolgálja: „Ha az ember nem óhajt kommerszet írni, akkor nem egykönnyen kerül címlapra.” (242.) Még arra sem hajlandó, hogy bár szeretné, ha mint „egzisztenciára” tekintetének rá, prózában írt regényt adjon közre, egészen 2018-ig, habár kiábrándító módon tisztában van vele, hogy „[v]onzóbb lesz mint papírtárgy, pusztán a faltól falig tördelés miatt, mert ilyenek az olvasási szokások” (702.) Annak ellenére sem, hogy több mint fél évtizeddel korábban úgy látja „ha prózát írnék, és lefordították volna húsz nyelvre, akkor tudtam volna hatást gyakorolni a jelenlegi európai irodalomra.” (295.) Ugyanebben az interjúban vall Térey a prózaírástól való belső távolságtartásáról is, „próbálkoztam sokszor, és nem tudom a dallamát” (292.), de több ízben előjön a kijelentés más interjúkban. Először a Termann hagyományaival, amivel már 1997-ben előrukkol a költő, amely könyv novelláskötet, az el nem készült, de már az első verseskötetek után említett Café Autodafé kisregény anyagát felhasználva. Több interjú ad tanúságot arról, hogy Téreynek ez az egyetlen könyve, amellyel igazán elégedetlen tudott lenni („általában jó és rossz mondatok keveréke” – 148.) Ezt a könyvet 2012-ben prózaversek, versnovellák formájában kijavítva, újraírja Térey Termann hagyatéka címmel, de látszik, itt is a költői szemlélet, a versforma visszacsempészése történik. Ezután 2018-ig kell várni az egyetlen prózában írt regényre a Káli holtakra (és a már posztumusz megjelent Boldog-ház, Kétmalom utca című önéletírásra). Térey folyamatosan tudatában a piaci elvárásnak, annak hogy vaskos nagyregényekkel lehet igazán áttörni az olvasók ingerküszöbét, tért rá arra az útra már harmincévesen, hogy nagy szerkezetekben gondolkozzon. Így született a Paulus, a mintegy háromszáz oldalas verses regény. (Térey érvelése szerint eposz, „hiszen történelmi tapasztalat áll mögötte” – 92.)

Pályája korai szakaszán „kaméleontermészetűnek” tartja magát („Kaméleontermészetű embernek tartom magam: egy kifejtett hitvallást képes vagyok négy-öt év múlva teljesen átértékelni.” – 75.). A kétezer-tízes évek közepén „hídemberekben hisz” (427.), majd konstatálja e szerep kiüresedését és „a párbeszédben hisz”. (708.)⁶ Bár művei folyamatos újításra törekszenek, belakják a rendelkezésre álló irodalmi teret, sőt, „tetszhalott” műfajokat galvanizálnak életre, ezáltal szélesítve a játékmezőt: nem mondhatjuk, hogy Pál-fordulások sorozata uralná Térey irodalmi munkásságát. Egyrészt az irodalmi élet és piac, az olvasási szokások, irodalmi közeg elvárásai és a fennálló lehetőségek váltanak ki az ambiciózus „protestáns munkaetikával” dolgozó alkotóból azokra adott nagyszabású tettleges irodalmi-válaszokat (műveket). Aztán a pálya belső logikát is követ, nem kiszolgálja ezt a közeget, hanem igyekszik a maga képére formálni, megmaradni a költészeti működésmódok között, és hosszú út vezet a prózában megírt regényhez a folyamatos formai lazulás mentén. A 2001-es átütő sikernek nevezhető Paulus még igen kötött Anyegin-strófákban, 2010-ben megjelent Protokoll már lazább drámai jambusokban íródott, a 2015-ös, A Legkisebb Jégkorszak szabadversben, és csak azután, a verses életmű összegyűjtése és formai egységesítése után (minden verssort nagybetűvel kezdve az Őszi hadjáratban, 2016-ban) jut el a prózában írt regényhez, talán úgy gondolja megért rá, hogy hiteles prózanyelvet találjon, és az egyik legtöbbet olvasott, manapság a színházban, a Katona kamrájában bemutatott Káli holtakat megírja.

Az 1990-es évek végétől bekövetkező újabb epikai fordulat⁷ következtében a költővel szemben kialakult elvárás az, hogy író legyen, az íróval szembeni elvárás pedig, hogy hosszú, regényes műveket írjon. Látható az interjúkból, hogy Térey érzékeli ezt a kondíciót („A versnek nincs piaci értéke” – 181.), de nem hajlandó feladni, hogy versben írt művekkel legyen ott a legolvasottabb szerzők között, vágyja ugyanakkor a szakmai elismerés mellett azt is, hogy maradandót alkosson. Meglátásom szerint ezek Téreynél nem csupán vágyak vagy ábrándok voltak, hanem ambíciók, sőt, tervek, amelyek megvalósítása érdekében költőként sokat tett.

Ugyan a költő megnevezés helyett, bár nem látja tévesztésnek magával kapcsolatban, az író definíciót preferálja „mert a társadalom szemében ennek van presztízse”, de azt is kijelenti, hogy „[n]álam nem szitokszó a költő, költői eszköztárral dolgozom […] aki költőnek tart joggal tart annak, és én büszke vagyok rá, ha része lehetek a mérhetetlenül gazdag magyar költői hagyománynak.” (247.) „Író vagyok, aki versben ír” – mondja jóval később, már 2014-ben egy másik interjúban, de 2002-ben is az írói pálya belső logikáját hangoztatja: „Aki létrehoz egy zárt hálózatot, könyvet könyvre épít, azt írónak hívják.” – Adyt idézve: „szükségképpen verses formában”. (50.) Az interjúkötet címe is ehhez az író-költő identitáshoz kapcsolódik a 2014-es már idézett interjúban hangzik el: „a költészet a szükséges fölösleg”. Térey alapvetése a verssel kapcsolatban, hogy elsősorban „erős érzelmi-érzéki benyomást ad”, míg a regény „erős állítás a világról”, idézi Spiró György mondatát – 455. A Térey-esztétika ezt a verses formával és a regényes szerkezettel szemben támasztott követelményt egyszerre kívánja érvényesíteni. Viszont saját értékelése szerint is igazán emberközpontú műveket kívánt létrehozni: „az emberi tényező az, ami folyamatosan érdekel” (240.), „engem a hősöm emberi arcéle érdekelt” (271.). Így kerülhet hozzánk olvasókhoz közel olyan társadalmi rétegből származó figura is, akit éppen a rendszer haszonélvezőjeként, megingathatatlan pozícióban levőnek láthatunk, mint a Protokoll és A Legkisebb Jégkorszak szereplőit. De a Káli holtak sikeres színész szépfiúja vagy Térey verseinek lírai énje sem a depriváltak közé tartozik, de a White box társasága sem az Asztalizenéből. Ugyanakkor létproblémáik nem igazán különítik el őket az átlagemberektől, ha életszínvonaluk, körülményeik mások is.

Amint végzünk ezzel az interjúkötetbe zárt hosszú beszélgetéssel, és átgondoljuk ezt a kiemelt figyelmet kapott, viharosan sikeres és sokat irigyelt és támadott, de még többet ünnepelt pályát és annak felfoghatatlan hirtelenséggel lezárult végét, amely akkor jött el, amikor talán a költő mind szakmailag, mind férfisorsában beérkezett – a könyveiből megélő író és családos ember lett –, furcsa érzésünk támad. Mintha egy Petőfinek vagy Adynak, egy szinte hősfigurának, mégis nagyon közeli és emberi alaknak kéne búcsút intenünk. Elcsendesedik a tér. Legalábbis amíg könyveit újra kézbe nem vesszük, azokban ugyanis ugyanúgy ott van ő is. De szeretem a csendet, amelyet a jó irodalmi mű élvezete képes okozni. Az irodalmi mű pedig gyakran nem egyéb, mint rejtélyes sodrású beszéd, a nyelvbe vetett ember kísérlete, hogy „lépje át az ismerkedés küszöbét” (251.) a beszélgetőtársával. Az olvasó is érezheti úgy magát, mintha ő maga beszélgetne a költővel, annak műveiről, életéről, gondolatairól; főképpen a kulturális élettel kapcsolatban, valamint a közéletről-közérzetről, amely olykor érintőleges a politikával, társadalmi szerepvállalással vagy éppen annak lehetetlenségével. A megkomponált retorika és esztétika eszközök, az író célja pedig „az érzelmi azonosulás elérése-kiváltása” (251.) Olyan józanul és egyszerűen, mégis árnyaltan és megkapóan tudnak ezek a Térey-mondatok felelni a kérdésekre, amelyek újra és újra ismétlődtek a pályája során, hogy evidensnek tűnik az utolsó utáni interjúkra készülve a még fel nem tett ars poeticus kérdésre adott válasz: „számomra az írás a gyerekszoba folytatása […]. Délig legóztam, most focizunk, holnap meg majd sakkozunk, vagy mindezt együtt.” (802.) A játékokat váltogató vagy zsonglőrként azokat egyszerre játszó játékos a „műnemről műnemre vándorló alkotó”, aki ugyanakkor fájlalja harminc év művészeti munkája utána, ha állításaiig vagy történeteiig nem jutnak el az értelmezők. Mindezek azonban jóval többek objektív egyetértést vagy megértést kiváltható mondatoknál, a költészeti működésmódok által megmaradnak élő, mozgásba hozható, újraformázható anyagnak, amelyeken keresztül nem csak a világlátásával, de költő személyiségének esszenciájával is találkozhatunk. Aki minden arroganciájával, néha sértettnek látszó mondatai ellenére a jobbítás, a felpezsdítés, és nem csak az egyéni kitörés szándékával állt hozzá az irodalomhoz.