A test látomásai

(Székelyhidi Zsolt: Jelenések. Tipp Cult Kft., Budapest, 2023)

A kortárs költészetben egyedülálló vállalkozás Székelyhidi Zsolt legújabb, Jelenések című verseskötete. A Biblia évszázadok óta ihletadó forrása a lírának, kiváló lehetőséget nyújtva motívumok, történetek vagy akár beszédmódok parafrazeálására, az viszont semmiképp sem gyakori, hogy egy költő egy teljes könyvet dolgozzon át, fejezetről fejezetre haladva formálva át a szentírás szövegét a maga poétikai szempontjai mentén. Székelyhidi pontosan ezt teszi új kötetében, amikor az Újszövetség utolsó könyvét formálja saját képére.

Mindez számtalan lehetséges értelmezési szempontot vet fel. A Jelenések könyve allegóriákban, látomásos képekben bővelkedő szöveg, mely képek rendszerint már önmagukban is gazdag értelmezési hagyománnyal bírnak, tekintsük akár előképeiket az ószövetségi apokaliptikus irodalomban, akár továbbélésüket a vallásos szövegekben és a művészetekben. Felmerül a kérdés, hogy egy ennyire egyedi és nehezen hozzáférhető szimbólumrendszert át lehet-e venni úgy, hogy a nyelvezetet ne uralja el a bibliai szöveg dikciója. Ugyancsak érdekes kérdés, hogy a teológiai vonatkozásokkal terhelt szimbólumok mennyire tölthetők meg szubjektív tapasztalatokkal, és képesek-e egy magánmitológia hordozóivá válni.

A keletkezési körülményekről annyit érdemes megemlíteni, hogy a kötet egyik közvetlen előzménye a szerző kórházba kerülése volt. Mivel a Jelenések könyve a szorongatott keresztény közösségnek hivatott vigaszt és reménységet nyújtani, adja magát az analógia: egy személyes, illetve egy kollektív traumával való szembenézés, annak megélése és túlélése a kinyilatkoztatott titkos tudás segítségével.

A kötet formavilága követi a korábbi évek Székelyhidi-verseinek szerkezeti sajátosságait: meglehetősen rövid, nem ritkán egyszavas sorokra tördelve olvashatók a versek, a stílus pedig egyszerre letisztult és képekben bővelkedő. Tipográfiai szempontból is érdemes megemlíteni a címlap, valamint az egyes verscímek betűinek archaikus hatást keltő kalligráfiáját. Nem elhanyagolandó tény, hogy a kötetben minden egyes verscím alatt fel van tüntetve a releváns újszövetségi textus, mi több, maguk a címek is közvetlenül a Jelenések eseményeire, illetve motívumaira utalnak. Mindez abból a szempontból lényeges, hogy a hivatkozások nyomon követésére irányuló szerzői szándék lehetőséget teremt a bibliai szöveghelyek és a Székelyhidi-versek összeolvasására. Mivel a Jelenések könyve gazdag motívumrendszere jórészt a korábbi évszázadok apokaliptikus hagyományában gyökerezik, adódik a kérdés, hogy egy 21. századi parafrázis mennyire tudja rugalmasan kezelni a (nem ritkán egymással is vitatkozó) teológiai értelmezésektől terhelt képeket. Ha összevetjük A bevezető látomás című verset az eredeti textussal (Jel 1, 9–16) rögtön szembetűnik, hogy Székelyhidi egyáltalán nem ragaszkodik az eredeti szövegben felbukkanó motívumokhoz. A patmoszi látomást elbeszélő bibliai sorok meghatározó képei a hét arany gyertyatartó, valamint a fénylő tekintetű Emberfia, aki jobb kezében hét csillagot tart, szájából pedig kétélű kard jön ki. Székelyhidi változatában nyomát se találni ezeknek a képének, megjelenik viszont az apa, akinek „lelkét / a tó / beitta”, illetve a kötetben végig kulcsfontosságú anya képe, aki a tóból emelkedik ki: „Anyám harsona. / Anyám evés. / […] Szárazföld / anyám / a tóban. / Sziget / anyám.” (A bevezető látomás, 12.) További fontos különbség, hogy a Székelyhidi-versekből több alkalommal hiányzik a mediátor. Míg a bibliai Jelenésekben számos látomást egy angyal magyaráz meg Jánosnak, Székelyhidi verseiből gyakran kimarad a párbeszéd, helyette önmegszólításba fordul a beszédhelyzet: „Miért csodálkozom, / kérdeztem magam” (A látomás magyarázata, 102.) Hasonló történik az alábbi szöveghelyen: „És akkor, hogy / megértsem, / megkérdeztem, / kik ezek, / és magamnak / válaszoltam” (A győztesek serege, 53.)

Az egyedi motívumok közül az anya-kép az egész köteten végigvonul. Jelentősége már az első verseket olvasva egyértelmű, hiszen míg a bibliai könyvben János a hét egyháznak írja meg a leveleket, addig Székelyhidinél a beszélő a hét anyát szólítja meg. Az eredeti szöveg címzettjei kis-ázsiai városok keresztény közösségei, a dikció pedig lehet feddés, vigasztalás, felszólítás a morális megújulásra, a hit megtartására. Székelyhidi ezeket a szakaszokat tartalmilag átdolgozza, jóllehet, az eredetivel szoros kapcsolatot teremtő nyelvi fordulatokat megőrzi, például az ilyen és az ehhez hasonló kiszólásokat: „Tudok / semmiségeidről, / általánosításaidról” (Levél az első anyához, 14.) A stílus végig emelkedett, mégsem érződik túlontúl patetikusnak, amiben talán az is szerepet játszik, hogy a választékos szókincset gyakran ellenpontozza egy-egy hétköznapi szituációt felelevenítő beszédhelyzet: „A hatodik anyának / mondd: / nem vittem / kulcsokat, / és kizártam magam, / egy pillanat volt / kikerülni, / órák / vissza.” (Levél a hatodik anyához, 27.)

Az Apokalipszis jellegzetes motívumainak a megváltoztatása bizonyítja, hogy Székelyhidi saját lírai mitológiát épít, saját allegorikus nyelvet teremt, ami nem ragaszkodik a bibliai szöveg jelképrendszeréhez. A pecsétek feltörése című szakasz Jel 6, 1–17-et veszi alapul, amikor is a bárány felnyitja a pecséteket, mely aktust számtalan csodás jelenés kísér, többek között az apokalipszis lovasai, továbbá földrengés támad és égi anomáliák tartják rettegésben a Föld lakóit. Székelyhidinél már a pecsétek feltörése is sajátos módon történik, hiszen az evéshez, elnyeléshez kapcsolódó metaforák írják körül a folyamatot: „és hatszor / visszakérődzte, (ti. a bárány a könyvet – betoldás tőlem, S. Á.) / és őrlőfogai / mindahányszor / elroppantottak / egy-egy pecsétet.” (A pecsétek feltörése, 44.) A négy lovas helyett virágok tűnnek fel; mindegyik a könyvet rágó bárány szájából tör elő. Színük ugyanakkor megfeleltethető az apokaliptikus lovaknak: fehér szívvirág, tűzvörös kardvirág, fekete rózsa, fakó krizantém.

A kötet keletkezése kapcsán már szóba került a kórház, a műtét fenyegető közelsége, ez az individuális trauma, aminek a kényszerű átélése párhuzamba állítható egy létében fenyegetett közösség helyzetével. Joggal merül fel a kérdés, hogy megfogalmazódik-e ez az egyéni krízis konkrét szöveghelyeken, vagy az allegorikus beszédmód kiszorítja a puszta információközlés lehetőségét. Székelyhidi kötete ugyanis éppen abból a szempontból nézve ragaszkodik a legszembetűnőbben a bibliai Jelenésekhez, hogy a képes beszédet maradéktalanul megvalósítja, alkalmazva azt a lírai én egyéni élethelyzetére. Ebből következik, hogy a valóságban átélt megpróbáltatásra csak elszórt utalások, metaforák és allegóriák rengetegén keresztül lehet rátalálni. Rögtön kiemelkedik a tágabb értelemben vett testiség, pontosabban fogalmazva az evés és emésztés jelentősége. Ami testi szinten anyagcsere-folyamattal kapcsolatos diszfunkció, az metaforikus értelemben lehet magának a traumának a feldolgozása, megemésztése is. Erre a kettősségre számtalan példát lehet idézni, ahogy azt az alábbi sorok is bizonyítják: „Mindent / meg kell / tudnod, / és mindenhez / értened kell, / ezért / mindent szájba / kell rágnod, / és le kell nyelned.” (Lenyelem a könyvet, 67.) A tudás megszerzéséről és a keserves tapasztalatok árán kiérdemelt ismeret fontosságáról tanúskodik ez a szakasz. A rákövetkező sorok már egyfajta pszichológiai értelemben vett trauma-feldolgozás lehetőségét vetítik előre: „Így emésztheted meg / maradéktalanul, / csak így / oldhatod fel / magadban / a benned lakót.” Ugyanezt a tapasztalatot támasztják alá az egy oldallal odébb olvasható sorok: „Csak ami benn / marad, / azt tudom / mérni, / csak amit / lemértem, / az emészthető.” (A templom felmérése, 68.)

Az elnyelés motívuma a kötet legelejétől a végéig az egyik legfontosabb szervezőelem. Az égben ülő című szakasz a beszélő felé toluló ég látványával indít, akinek a célja itt sem más, mint felfogni a kimondhatatlant: „Érteni / akartam, / érezni” (Az égben ülő, 35.) Ennek, úgy tűnik, egyetlen módja az elnyelés: „Torkomban / végre / az ég / örvénylett” (36.) A megszólított, a néven nem nevezett alak, aki a Bibliában a trónon ülő, teljes egészében egyesül a lírai énnel, mindenét annak testébe oltja: „Széked a torkom, / fürdőd a nyálam, / szerszámod nyelvem, / fáid fogaim, / kerítés ajkam.” (37.) Ennek a közelebbről meg nem nevezett valakinek a beszélőbe költözése a kötet egészén végigvonuló alapmotívum. Hasonlóképp nyeli el a bárány a hétpecsétes könyvet (lásd A pecsétek feltörése című vers), és jut maga is erre a sorsra, amikor a beszélő részévé lesz. A megjelenő alakok ily módon való egyesülésének az értelmezése kellő absztrakciót feltételez. Az elnyelés metaforája nagyban hozzájárulhat a „mitologikus” érzet megteremtéséhez, ugyanakkor a viszonyok átrendezésével és a belsővé válás hangsúlyozásával egy hierarchikusan tagolt, racionális módon feldolgozható világ ellenpólusát is létrehozza. Ennek a köteten végigvezetett azonosulás-láncnak a csúcspontja, mikor az bibliai élet könyvének (Jel 20, 12) a versbeli változatával azonosítja magát a megszólaló: „és a lapok / mi / voltunk.” (Az utolsó ítélet, 125.) Ugyanez az állítás a kötet utolsó szövegében is megismétlődik: „Lapjai / ti vagytok. / Ezer év / végigolvasni. / Érteni / ezer / sem elég.” (Befejezés, 139.) Nem véletlen az sem, hogy a legutolsó sorokban a beszélő újfent magát azonosítja a könyvvel („a könyv / én vagyok.” 141.), mely gesztus felfogható úgy is, hogy a megpróbáltatások materializálódása maga a könyv, tanúságtétel az átélt szenvedésről, és a titkokba való beavatásról.

A konkrét rosszullétre utaló jelek egyébként (ha rejtve is) de megtalálhatóak a kötetben. Akár egy orvosi vizsgálatra is utalhatnak az alábbi sorok: „De nem tudták, / hogy a torkukba / tolt tükörben / csak önmaguk / fonákja feszül.” (A pecsétek feltörése, 46.) Más helyek a lírai én testi egészségének állapotába engednek betekintést: „A hatodik nő / harsonázására / ugrott össze / a gyomrom, / kavarodott meg / bennem minden / lenyelt.” (A hatodik harsonaszó, 62.) A jelölt bibliai szakaszban (Jel 9, 13–21) a hatodik harsonát megfújó angyal eloldozza az Eufrátesznél megkötözött négy másikat, akiknek megadatott, hogy végezzenek az emberek harmadrészével. Egy kiméraszerű lovasokból álló sereg viszi végbe a pusztítást: a lovak oroszlánfejűek, farkuk a kígyóhoz hasonlatos, szájukból pedig tűz, füst és kénkő tör elő. A Székelyhidinél olvasható leírás sokkal inkább idéz meg egy belső, anyagi elváltozásokkal terhes folyamatot: „Számból savanyú íz / indult, és az / émelyítő szagú / bárányrészeken / kilovagoltak / a dögbogarak.” (Uo.) A kilovaglás biblikus motívum, csakúgy, mint a nyomában járó romlás. A képek egyszerre hívnak elő külső és belső tereket („[…] mentek / belőlem végcéltalan, / holt patakokba, / megsüppedt völgyekbe, / feldőlt sziklákra. / Galoppíroztak a húson / ok és vég nélkül / azok a fekete testrészek.”), a kétértelműség ellenére is lehetővé téve egy olyan olvasatot, miszerint a beszélő allegorikus nyelven részletezett fizikai rosszullétéről van szó.

A bibliai nyelvezet imitálása történhet egyrészt konkrét szófordulatok átvételével, ahogyan ezt az anyákhoz írt leveleknél láthattuk. Bár a kötet nem támaszkodik kizárólag a Jelenésekre, hiszen célja egy saját allegorikus történet elbeszélése, a fontosabb képek és alakok (harsonaszó, csésze, a nagy kéjnő, a felépülő templom) valamint a szimbolikus számok (mindenek előtt a hetes) itt is megjelennek. Máskor alakzatok, például a halmozás különféle módjai teremtenek biblikus hangvételt: „A belém / búvó, / bennem lakó, / szemembe / gyűlő, / nyelvemen / szólító, / aki tartja / bennem / a lelket” (A hétpecsétes könyv, 39.)

Székelyhidi Zsolt tizenegyedik kötete nehezen olvasható és értelmezhető, mégis élvezetes olvasmány. Szövegeinek enigmatikussága maradéktalanul megfelel a Jelenések allegorikus nyelvezetének és rejtett értelmű motívumainak, melyek évszázadokkal a mű születése után is lázban tartották a teológiailag művelt és laikus keresztény közösségeket egyaránt. A Székelyhidi-féle Jelenések-átirat bonyolultsága főként abban áll, hogy bizonyos esetekben elfordul a rögzült jelentésű, évszázadok értelmezői hagyománya által dekódolt motívumoktól, vagy teljesen újraértelmezve azokat, vagy újakat alkotva helyettük. Az pedig kétségkívül a kötet legnagyobb erénye, hogy sikerült olyan nyelven megszólalnia, mely egyensúlyra lelt a szakralitás és a profanitás között, megteremtve a trauma-feldolgozás egy sajátos beszédhelyzetét és képi világát.