A rítus

(Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023)

„Semmi. Ha a semmi van, akkor. Titi maga elé néz, ismétli. Ha a semmi van, akkor nincs semmi. A fekete semmi van. Semmi. Nimic. Nimic. Hosszú szünetet tart. Ez a semmi megfojt. Nem kapsz levegőt. Csak a semmi. Az üresség.” (335.)

Erről az ürességről, a világból kilopott életekről, az emberi történelem egyik legnagyobb genocídiumának lelkekben maradt nyomairól, a közép-európai ember meghasonlásáról, identitás kereséséről és a nagy egyetemes emberi kérdésekről szól Tompa Andrea 2023-ban megjelent regénye, a Sokszor nem halunk meg. Az író műveiben az erdélyi magyarság sorsfordító időszakaival foglalkozik az első világháborútól kezdve az 1980-as évekig.

Tompa Andrea legújabb regénye 1944-től mintegy ötven éven keresztül követi egy dajkánál hagyott zsidó kislány, Székely Matild történetét. 1944-ben, a gettósítás idején Kolozsváron járunk, ekkor marad a csomag, a néhány hónapos csecsemő egy doktornő cselédjénél, a gyerektelen Erzsinél és férjénél, Ferinél. Háború dúl, zúgnak a légvédelmi szirénák, az emberek a légópincében vagy gettóban nyomorognak. Eközben azonban az élet utat tör magának, egy féléves kislány megmenekül a biztos haláltól. A halál zaját a kis Matild kacagása nyomja el.

„Négyéves koráig elfelejt mindent.” (11.) hangzik el újra és újra a mondat, mellyel az újdonsült anya hol vígasztal, hol pedig próbálja magát érzelmileg távol tartani a gyermektől. Paradox módon azonban a regény további három fejezete az első néhány évben megtörtént eseményekre reflektál, azok feldolgozására készteti a főhőst. Négy nagy fejezeten, stáción át vezet Tilda útja, amíg megismeri múltját, önmagát. A négy fejezet az emberi élet négy nagyobb időszaka: csecsemőkor, gyermekkor, fiatal- és középkorú felnőttkor. 

Matild színésznő lesz, ezáltal pedig a színház fontos, ha nem a legfontosabb közvetítőrendszerré válik az ő és a körülötte lévők életében. A színházban a valóság leképezésén keresztül, „a fizikaitól a metafizikaihoz” (335.) jutnak el a szereplők. Ennek talán az egyik legszemléletesebb példája Feri és Erzsi koncentrációs táborokról való értesülése. Feri a színházban pluszmunkát vállal, egy vagont hegeszt, ami egy holokausztról szóló darab díszlete lesz. A munkáért kapott tiszteletjegy, színházlátogatás kérdések sorát indítja el:

„De az milyen náció volt, aki vitte őket el otthonról?” (115.); „Itt mit akart mondani ez a darab, hogy kik a gyávák? Akik hagyták az ilyesmit?” (117.)

Tilda számára a színház azonban már több, mint ismeretszerzés:

„A gyermeki játék. Annak öröme, hogy mindennap új bőrbe bújhatsz, új alaknak adhatsz testet, az vagy aki lenni szeretnél. Valaki, akinek nemcsak kilenc élete van, mint a macskának. hanem száz. És ebben az új alakban keresed mindennap az igazságot.” (413.)

A színház tehát ott van Matild életének fontosabb állomásain. A lány 16 éves kamaszként látja az Anna Frank naplójából készült előadást Szatmáron, vizsgadarabjában a Rómeó és Júlia dajkáját játssza, ahol mintegy gyermekkora lezárásaként tudatosul benne (nevelő)anyja, Erzsi fájdalmas sorsa:

„Egy cseléd, egy dajka, aki másokat szolgál. […] A maga élete, kérem, mint egy üres zsák. […] Az élet élni akar és a dadus az élet nagy segítője. Na szóval, belőle fakad az élet, a humor, a játék.” (366.)

Aztán következik az Antigoné főszerepe, a hatalommal való szembenállás, a halál, temetetlen test és a gyászmunka kérdéskörével, majd egy holokausztról szóló monodráma és végül az Oidipusz király. A színház a szerelem helyszíne is, hiszen itt ismeri meg Katz Bernátot, aki magyar identitását hátrahagyva Titi Constantinescuként tért vissza a haláltáborból. 

A regény történetfolyama a görög tragédiák elbeszélésmódját követi. A sok borzalom a színpadon kívül marad. „Minden megtörtént és már nem érdekes. De ami a szemed előtt zajlik, az érdekes.” (560.) Az étkezőasztal és hálószoba tengelyén játszódó jelenetek adják a regény gerincét. A szereplők esznek, isznak, szeretnek és beszélnek. Nem elhurcolt embereket, gyilkosságokat látunk, hanem azt, hogy működik vagy nem működik az élet ezekben az a kiélezett helyzetekben. Minden fontos eszméről vagy (színház)elméleti kérdésről az alapvető szükségetek kielégítése közben vagy éppen utána esik szó. A téglagyári gettóról szerzett tapasztalat például egészen zsigeri szintű:

„Nem tudod, hányan állnak ott sorba latrinára, válaszolja Feri. Ott egy óra is megvan amíg sorra kerülsz. Mi a ház végébe mentünk, egész nap szorítottam, nem tudtam elmenni a klozettre. Akkor menjél most, mondja neki Erzsi, bészorulsz egészen, ha nem mész.” (35.)

A mindennapokat a hiány uralja, bedeszkázott ajtók, elveszített magyar identitás, betiltott írók és el nem mesélt történetek és elfuserált politikai rendszerek maradnak hátra. Nincsen halott, sem test, sem temető, sem halálhír, csak a hiány, amely a regényben több helyen fenyegető sötét lyukként jelenik meg. Tilda gyerekkorában a tudattalan kivetüléseként az iskolai kirándulások alkalmával minden évben feltűnik az erdőben egy fekete lyuk, ami elnyeli azt, ami belekerül. A lányt egyszerre vonzza és taszítja ez a sötétség, a tanári tiltás ellenére a lyuk közelébe megy, belelógatja a lábát majd a következő pillanatban rémülten menekül a helyszínről. Titi mindent elnyelő sötétsége már más. Sokáig titokban marad a regény végén, Désre érve azonban felszínre tör az 50 éve eltemetett emlék és halálos fenyegetésként vetül a szereplőre. 

A regény hatalmas érdeme komplexitásában rejlik, hiszen ugyanolyan érzékletesen nyúl a holokauszt, a pszichológia, társadalmi kérdések vagy akár a művészetelmélet kérdésköréhez. A gyermek érkezését és maradását ambivalens érzések hatják át, félelemmel kevert öröm, bűntudat és boldogság. A hőn áhított gyermek nem úgy és nem akkor jön, amikor számítanak rá, hanem egy májusi estén egyszer csak ott marad egykori dajkájánál. A kisgyerekkor éveit az állandó fenyegetettség érzése uralja, mi lesz, ha a hatóság rájön, hogy zsidó gyereket rejtegetnek, mi lesz, ha a szülők visszatérnek és el kell engedni a kislányt, és mi történik akkor, ha nem jön vissza senki. 

Ezzel párhuzamosan jelenik meg a vérségi kapcsolat és az örökbefogadás kérdése. A szép ruhába öltöztetett, kacarászó gyermeket minden rokon szívesen hazavinné, de a dacos kislányt már a nagymama is súlyos szavakkal korholja. „hát ez a hála, te leány? […] Ha az embernek nem a vére, akkor nem úgy van. Ez már a vér törvénye.” (163.) 

Egy anya szeretete azonban határtalan. Erzsi tanárokat, nevelőket megszégyenítő módon ismeri és magyarázza Tilda viselkedésének okát. „Ránézel, tiszta tüske ez a gyermek, rögtön odaszúr. Mindent érez, sokat. Túl sokat.” (312.) 

Erzsi, a cseléd, a varrónő, akit anyja hosszas kérlelés ellenére sem engedett tanulni egy új társadalmi réteg képviselője. Bár magasabb iskolája nincsen, mégis teljesen különbözik elődeitől. Színházba jár, olvas és titokban ír is, érdekli a pszichológia és a gyermeknevelésről is máshogy vélekedik, mint szülője. Kerüli a tekintélyelvűséget és jól tudja azt is, hogy gyermeke számára mintaként funkcionál. „Mi másmilyen emberek vagyunk. Engemet édesanya megütött, de mi nem verünk. Az falun szokás. Minálunk már nem, mi másfélék vagyunk.” (203.)

Egy valamiben azonban mégis megmarad Erzsi csíki leánynak, hozza magával az ízes szóhasználatát. A regényben egy E/3-as külső elbeszélői nézőpont működik, de az egyes fejezetetek nyelvileg markánsan különböznek egymástól. Az első fejezetet Erzsi beszédmódja és a gyermeknyelvi szavak, kifejezések uralják. Az asszony naplót vezet a gyermek fejlődéséről, melyben az anyukák által annyira kedvelt T/1-es alakot használja:

„Tanítjuk a beszédre. Szék, asztal tángyér, víz, szappany, törlő. […] Feri bácsi hozott az ócskapiacról egy bilikót, és azon ülünk. Mindennap ülünk, s mondjuk csurrr, s öntöm a vizet a pohárból a tálikóba” (68.)

A regényben többször helyet kap a testiség, a legérzékletesebb számomra azonban Erzsi és Feri szerelme, mely egyszerre pajzán játékos és szép: „Már olyan rég láttalak világnál. Már azt sem tudom, hogy néz ki a te jó erős, húsos… Ki nem mondd!, kiált Erzsi. Hát az a szép farad, hát mi van abba csúf?” (116.)

Titi felbukkanásával megjelenik a román nyelv is: „Minden héten kétszer beszélnek. Titi minden beszélgetés végén elmondja. Vă iubesc. Din suflet.” (430.)

Minden esemény, előadás a regény végén egy görög tragédiában nyer értelmet. Titi az emigrációból hazatérve Tilda főszereplésével megrendezi az Oidipusz királyt. A királyt, akinek egyetlen célja van, megismerni saját sorsát és ezáltal megmenteni a világot. A világot, mely csak az övé. Ezt a feladatot a regényben mindenkinek el kell végeznie. Vannak, akik a tárgyalóteremben mondják el tetteiket, mások csak életük végén, egy interjúban képesek megnyílni, vagy csak az írás által tudják továbbadni titkaikat. 

Tompa Andrea regényének zsenialitása pedig abban rejlik, hogy minden esetben megtalálja a tökéletes helyet és a beszédmódot a vallomáshoz, számadáshoz vagy éppen gyónáshoz. Regényében „nincsenek véres jelenetek, miközben vérben ázik a színpad. Mert tanítás és rítus van, az a fontos. A legmagasabb szintű művészi forma.” (415.)