Lehet-e takarékoskodni az emlékekkel?

(Cselényi Béla: BRASSAI utca 1. szám. Parnasszus Kiadó, Budapest, 2023)

Cselényi Béla láthatatlan költő, a legnagyobb magyar láthatatlan költő. (Esterházy Péter)

De annyi már ma is bizonyos: költői életművét nem láthatatlan tintával írta. (Báthori Csaba)

pionër becsület uristenemre (Cselényi Béla)

Nem tudom, lehet-e takarékoskodni az emlékekkel. A Zöld szemüveg kezdődik ezzel, hogy

az emlékekkel takarékoskodni kell

Talán azért kell takarékoskodni az emlékekkel, hogy ne nyomjanak agyon? Vagy eleve abban kell óvatosnak lennem, hogy mit őrzök meg? Ha túl sok az emlék, nem marad terem és/vagy energiám a jelenben élni? Ebben van annyi logika, hogy pont abból lehet emlék, ami itt és most megtörténik, épp, mint ez a mondat. (Ami máris emlék, ahogy ez is, ahogy ez és így tovább, ugyebár.) Ha csak az emlékeimmel foglalkozom, nem lesznek újak. És akkor (élő)halottá válok… Persze az is lehet, hogy nem az olvasó a címzett, hanem a szerző; figyelmezteti magát, hogy ne terhelje túl se a verset, se az olvasót a túl sok emlékkel.

Mindez azért érdekes, mert a Brassai utca 1. szám az emlékezés kötete. Cselényi Béla 1987. december 23-a óta Budapesten él. Addig Kolozsvárott élt. A cím, a benne szereplő utca, aminek táblája rajta van a borítón is, és az alcím, Kolozsvár fantomképe, alapján úgy indulok neki az olvasásnak, hogy itt bizony a harmincöt évvel ezelőtt véget ért létbe merülök. Pontosabban abba, amit 2023-ban meg lehet, esetleg kell rajzolni belőle.

Felfedezőutamon azzal segít nekem Cselényi Béla, hogy a szövegek végén feltünteti a keletkezés helyszínét, időpontját, és még azt is, hogy melyik kötetben – és hányadik oldalon – jelent meg az adott mű. Talán a takarékoskodás jegyében, vagyis hogy ne kelljen azzal fáradnom, hogy magamtól próbáljak rájönni, azonnali ihletést vagy visszaemlékezést olvasok.

A kötetben száznyolcvankilenc szöveg szerepel. Száznegyvenegy budapesti és negyvennyolc kolozsvári. Korábbi kötetben már megjelent százhuszonhét, kötetben eddig még nem publikált hatvankettő. Utóbbiakból öt kolozsvári születésű, a többi budapesti, természetesen. A Litánia kiküszöbölt E-hangra két kötetben is szerepelt már ezelőtt. A Halálfélelem keletkezési helyeként Budapest, Szent Margit Kórház olvasható. Az előző, Órajáték bronzapával (Parnasszus, 2019) című kötetéből, amiért 2020-ban Artisjus-díjat kapott, nyolc mű is itt van.

A legidősebb munka, A park, 1973. augusztus 10-én született Kolozsvárott:

ahogy hároméves koromban láttam

a szökőkútban

meszes emberek zuhanyoztak

csendre intettek

mert énekelt az ég

én azt hittem a bácsik énekelnek

Izgalmas, hogy eddig még nem jelent meg kötetben – a világirodalom egyik legtürelmesebb verse. A legfiatalabb Budapesten, 2022. április 22-én, a címe Azok az évek:

a forró magnó

s a nevesincs lassúzás

belénk ivódott

Természetesen nem időrendben követik egymást a szövegek, de erre nincs is szükség, hiszen nem naplót olvasunk, hanem verseskötetet. Vagy elég rápillantanunk a Mikulás jegyében nyitányára:

Tudom a dátumot is, de az csak számnév.

Különben is: Kolozsvár, Kolozsvár fantomképe. Nem bűnüldözési célból rajzolódik ez a fantomkép, de a folyamat ugyanaz: ötvenévnyi termésből kiválogatni azokat, amikből összerendezhető valami, ami hasonlít, ami olyasmi. Hogy ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre hangzik, bele kell olvasni az Álmomban Bajor Andorba:

Nehezen találtam ki a temetőből, mert mihelyt a vaskapuhoz értem, azon túl

ismeretlen volt a táj; Kolozsvár és Budapest logikai szorzata.

Az egész Cselényi-univerzum ilyen, logikai szorzata mindannak, amihez kapcsolódik, kötődik. És még igaza is van. Az időben visszafelé nézve akár minden pillanatban más fontos. Mást veszünk észre, mert a folyamatos jelenben mi is változunk, ugyebár. Válogatunk az emlékek között. Takarékoskodunk, csak a legszükségesebbekkel foglalkozunk, csak azokat emeljük ki a masszából.

Kettőt én is kiemelek most. Az egyik csupán egy rövid információ az olvasónak: az irodalomtörténeti monumentum Ver(s)ziókban is lehet olvasni hat Cselényi Béla-verset (L. K. verse hozzám; két fölösleges üveg; Paródia; Utókor; 127.; Kórisme)

A másik kiemelésem egy olyan vers, ami ugyan nem szerepel a jelen kötetben, de igencsak fontos (emlék [nekem]). Cselényi Béla legendás, 42. sorszámú verséről van szó (e szöveg mottója is ebből jön), amihez Szőcs Géza egy jegyzetet és egy verset is írt (Cselényi Béla 42. című verséről és Adalék egy Cselényi Béla-vershez). Rövid idézet az előbbiből:

„Az utóbbi évek legdrámaibb verse” – mondotta Győrffi Kálmán azon a Gaál Gábor Körön, ahol Cselényi 42. című verse [...] elhangzott [...] Mi a vers főhősének tragédiája? Hogy aki nem beszél helyesen, az nem is gondolkodhat helyesen; ép gondolatainkat csak ép nyelven lehet megfogalmazni [...] Csak az üljön emelt fővel karosszékében, aki biztos benne, hogy semmi, semmi köze az egészhez, sem a múltba, sem a jövőbe tekintve.

Ez az emelt fő megtetszett, mert bár nem róla mondta Szőcs Géza, én tudom a Cselényi-költészetre mondani, hogy emelt fős. Ráadásul jó is. Különlegesen jó. Már az jó, hogy Cselényi Béla egy-egy kötetet, vagyis hát eleve egy-egy verset pont addig ír, ameddig kell, egy írásjellel se tovább, ezért aztán az olvasó is éppen addig olvassa, ameddig lehet, ameddig kell. Ciklusok, külső szerkesztések, közmegegyezéses hókuszpókuszok nélkül, egyszerű asszociációpogóban.

Nem kérdés, igen komoly szabadságnak kell lennie odabent, amitől ez a költészet ilyen következetesen önmaga. Olvasása mindenképpen felszabadító, sőt el-elgondolkodtató, hova és minek bonyolítjuk sokszor megnyilatkozásainkat, az írást, az irodalmat. És ez jó benne, elég jó.

Ez a jó az, amiért Cselényi Bélát olvasni kell. És persze hallgatni, ha csak tehetjük, ha megtudjuk, hogy valahol felolvassa a verseit. Nemcsak a Brassai utca 1. számban lévőket, ezeket az úgynevezett összetakarékoskodott emlékeket, Kolozsvár fantomképét, hanem bármelyiket. Akkor kiderül az is, hogy mégsem annyira láthatatlan, mint amennyire első látásra tűnik. Az a trükkje, hogy csak akkor mutatja meg magát, amikor feltétlenül muszáj. Egyébként az úgynevezett háttérben, vagyis a saját helyén marad, van. Nem a verseire támaszkodva akar magának rivaldafényt, nem a verseire tehénkedve akarja mutogatni magát, nem tolakszik eléjük, nem lép a helyükre, mivel elsősorban nekik kell látszódniuk. Különben minek írja őket?

Ha ezt mégis láthatatlanságnak akarjuk nevezni, nevezzük annak. Mert jelen esetben, Cselényi Béla vonatkozásában valóban mindegy, minek nevezzük, és különben is régi, nem pusztán irodalmi polémia ez: az a fontosabb, hogy ki mondja, vagy az, hogy mit mond… De itt és most ennyiben maradok ezzel.

Nem trükkről van tehát szó, hanem egy meglehetősen tiszta alkotói létformáról, amiből logikusan következik a Cselényi-szövegvilág kedélyes rezignáltsága is:

Elmúlás

sokan haltak meg

hangulatos gyászverset ne várj

kire fókuszáljak

mindenki elmosódott

Hát igen, erre szokás azt mondani, hogy na, ugye, ez az, itt tetten érhető végre, amiről eddig beszéltem. Ez a négy sor olyan tökéletesen sűrű és nehéz, olyan végzetesen szomorú, hogy alig kapok levegőt, amikor olvasom. Akárhányszor olvasom, mindig. Miközben azt is érzem, hogy ajkaim megmoccannak, mozgolódnak, és finom, de egyértelmű mosolyra húzzák a számat.

Ha ügyes vagyok, és az utolsó szó után nemcsak úgy felpillantok a szövegből, bele a vakvilágba, a semmibe, hanem egy előre odakészített tükörbe nézek, láthatom a megrendült tekintetem és a huncut vigyorom.

Ez a pillanat Cselényi Béla költészete.