Az önéletírás lehetőségei

(Annie Ernaux: A hely/Egy asszony. Magvető, Budapest, 2023; Annie Ernaux: Az esemény. Magvető, Budapest, 2023)

Annie Ernaux francia írónő 2022-ben kapott Nobel-díjat „azért a bátorságért és éleslátásért, amellyel a személyes emlékezet gyökereit, kollektív korlátait, ellentmondásait írja le”. Nemcsak a 2008-ban megjelent, legismertebb kötetének jellemzője ez, hanem A hely/Egy asszony és Az esemény című kisregényeknek is. Az Évek a 20. századi Franciaországban az egyéni emlékezetet a kollektív emlékezetbe ágyazva, személytelen módon beszéli el, amelyhez a támpontot többnyire fotók, és másoktól idézett mondatok szolgáltatják.

Az adott kisregények az Évek poétikai megoldásaihoz, tér-és időkezeléséhez hasonlítanak, azonban az Évek ebben a tekintetben messze felülmúlja mindegyik szöveget. A hely/Egy asszony és Az esemény eredeti nyelven jóval az Évek előtt jelentek meg, 1983-ban, 1987-ben és 2000-ben, magyarra viszont csak a Nobel-díj után fordították le, 2023-ban. A kiadás ideje nagyban meghatározza a kisregények fogadtatását és értelmezését. A francia olvasóközönség az említett kisregényeket az Évek előfutáraként olvashatta, a magyar olvasó viszont belecsúszhat a kanonizálódás és az éppen alakuló kultuszképződés csapdájába, és ezeket a kisregényeket olyan remekműveknek tekintheti, amelyeket a legrangosabb díjbizottság intézménye legitimált. A hely/Egy asszonyt inkább a francia olvasók szempontjából, filológiai érdekességként lenne érdemes olvasni, amely mintegy terápiás írásként feldolgozza az apa és az anya halálát. Az esemény viszont tematikájában és elbeszélésmódjában is egyedinek és kimagaslónak tekinthető a memoár vagy a női irodalom kategóriájában. Az esemény a törvényileg tiltott terhességmegszakításról szól az 1960-as évek Franciaországában, mindezt olyan objektív, pontosságra törekvő stílusban, ami rendkívül megterhelő, szépirodalmi igényű dokumentációt eredményez.

A helynek és az Egy asszonynak hasonló a története, a narratívája, a tér- és időkezelése is. Sőt, sokszor olyan érzés, mintha ugyanazt a könyvet olvasnánk, csak nem az apa, hanem az anya haláláról. A szövegek eredetileg, franciául külön jelentek meg, de az egy kötetbe szerkesztés miatt szinte olyan, mintha a két kisregény egymás tükörképe lenne, egymással szembenéző férfi és női alak, akik különböző személyiséggel, de hasonló világfelfogással rendelkeznek. Azonban nem az ő történetük fontos, hanem az, ahogyan az elbeszélő látja őket, és ahogy saját magát látja rajtuk keresztül. Emiatt az apa halála egy másik mérföldkővel kapcsolódik össze A helyben: az elbeszélő tanári diplomájának megszerzésével, ami azt jelenti, hogy az elbeszélő egyre távolabb kerül a család által képviselt munkásosztálytól, amiből a végső kilépést az édesanya halála fogja elhozni.

Az apa története a nagyapja történetével kezdődik, akit szinte csak a szülők elmondásaiból ismer az elbeszélő: ez a jellemzés pedig a társadalmi helyzethez kötődik, hogy nem tudott sem írni, sem olvasni. Eleinte, körülbelül az 1930-as években az apa több helyen dolgozott, kenderfonóban, tetőfedőnél, de hitel segítségével a feleségével üzletet nyitottak, egy italmérés-szatócsboltot, L. -ben, egy völgyben, ahol munkásgettó létesült egy gyár körül. Aztán szembesültek azzal, hogy a lakosok is anyagi gondokkal küzdenek, akik nem tudnak azonnal fizetni, vagy egyenesen hitelt kérnek tőlük, ami anyagilag megterhelő volt számukra. Olyannyira, hogy elgondolkodtak azon, hogy eladják az üzletet. Az Egy asszony szerint viszont az, hogy az emberek segítségért fordulnak hozzájuk, a hatalom érzését nyújtotta nekik. Az anyagi csőd elkerülése érdekében az apa másodállást vállal egy olajfinomítóban. A szülők csak egy gyermeket szerettek volna, hogy mindent megadhassanak neki. Viszont a kislány, az elbeszélő húga hétéves korában meghal, ezután születik csak meg az elbeszélő. A háború után visszaköltöznek Y.-ba (az Egy asszonyból következtetve Yvetot-ba). Az apa ezentúl csak az üzletben fog dolgozni, „a munkáséletének itt szakad vége”. (A hely, 33.)

A szülők és az elbeszélő kényszeresen próbálnak kitörni abból a társadalmi helyzetből, amit a szövegben munkásosztálynak nevez. Ez azonban csak az elbeszélőnek sikerül teljesen, aki ezt a tanulmányaival (és nem mellesleg) a házasságával éri el. A szülők viszont a saját családi hátterükhöz képest anyagi sikereket tudhatnak magukénak, például generációk óta először saját telket és házat vesznek. A korábbi generációk világfelfogásától eltérően a szülők reflektálnak a társadalmi helyzetükre, viszont csak a látszat számít nekik. Ez a szövegben poétikai eszközzé is válik: például sokszor az anya szempontjából látjuk az apát, akinek személyiségét aszerint ítéli meg, hogy beleillik a társadalmi helyzetébe vagy sem. „A férjem sose volt olyan, mint egy melós”. (A hely, 23.) „Nem ivott. Igyekezett tartani magát. Inkább kereskedőnek, mint munkásnak látszani.” (A hely, 29.) Hiába szeretnének elhatárolódni az úgynevezett munkásosztálytól, a szokásaikat nem tudják levetkőzni. Úgy alakítják az életüket, hogy megfeleljenek a közösség, a kisváros elvárásainak. Nem formálnak véleményt politikáról, mert szerintük nincs joguk hozzá. Nem kérdőjelezik meg az ízlésüket, hogy mit tartanak szépnek. Ugyanígy az értékrendszerük is megrendíthetetlen marad, hogy az ember a kezével dolgozik, és a tanulás szükséges rossz. Vagy az, ahogy az intimitáshoz viszonyulnak: „A szerelmet apám mindig szégyellte. Simogatásnak, gyöngéd mozdulatnak nem volt közöttünk helye. Jelenlétemben legfeljebb annyi, hogy apám gyors mozdulattal, mintha csak kötelességből tenné, olykor arcon csókolta.” (A hely, 24.) Fontos különbség, hogy az elbeszélő azzal, hogy ezt kimondja, kérdésessé teszi azt, hogy az érzelmek kifejezésének így kell-e történnie, vagy lehetne másképp is, ami arra mutat rá, hogy az elbeszélő átlépett egy másik társadalmi helyzetbe, a szülei viszont nem.

Amikor az elbeszélő bekerül a polgári közegbe, nemcsak a munkásosztálytól mindig közösségtől vagy szokásrendszertől távolodik el, hanem a szüleitől is. Az elbeszélő abban látja a különbséget, hogy a szülők hogyan viszonyulnak a nyelvhez, kultúrához. A szövegben a nyelv felől lehet igazán megragadni a társadalommal szembeni kiszolgáltatottságot. A nyelv, amelyen beszélni szeretnének, az a másik nyelve. Az apa a tájnyelvet, amit a nagyszülei használtak, az alsóbbrendűséggel azonosítja, emiatt elhatárolódik tőle. Tisztában van azzal, hogy nem ura a (standard) nyelvnek, emiatt fél, hogy rosszat mond, ha „jól beszélő emberek társaságában” (A hely, 40.) kell beszélnie, emiatt inkább hallgat, így a nyelvek közötti csendbe szorul. Az anyának más a nyelvhez való viszonya: ő haladni akar a korral, érdeklődik az új szavak, a szleng iránt. Az elbeszélő felnéz rá addig, amíg nem kerül be a polgári közegbe, mert az anyában a tanítói hozzáállását véli felfedezni. Az anyával emiatt az elbeszélő kamaszkoráig cinkosság van közöttük, míg az apa háttérbe szorul: „Együtt jártuk a boltokat Rouenban, a Gros-Horloge utcában, kisvillával süteményt ettünk Périer-nél. Anyám új szavaimat próbálgatta, flört, rock stb.” (A hely, 51.)

A társadalmi helyzetek közötti váltás az elbeszélő számára ahhoz az eseményhez köthető, amikor ösztöndíjas férőhelyet kap a roueni képzőben. Átértékeli az ízlését, a kultúrához való viszonyát: „Amit azelőtt szerettem, Luis Marianót, Marie-Anne Desmarets regényeit, Daniel Grayt, a szájrúzst, a vásáron nyert, ágyamat díszítő babát, az most egyszerre mind bóvli lesz.” (A hely, 49.) Ezen kívül a szüleit is másképpen látja: „Apám átsorolódott az egyszerű emberek, a derék emberek kategóriájába”. (A hely, 50.) Kijavítja az apa mondatait, kritizálja a szokásait, emiatt a szülők is másképp fognak viszonyulni hozzá, mert nem illik bele abba a látszatba, amit a közösség felé szeretnének mutatni. Az elbeszélőnek a tanulmányai alatt mindent finanszíroznak, az apának még társadalombiztosítása sincs, mert annak idején a kereskedőknek még nem állta az állam. Azt pedig szégyellik mások előtt, hogy a lányuk nem dolgozik, hanem ösztöndíjjal tanul, mert a szülők szerint ez azt sugallja, hogy az állam azért fizet, hogy a lányuknak ne kelljen dolgoznia. Az elbeszélő azt gondolja, hogy az apa „talán szerette volna, ha nem én vagyok a lánya” (A hely, 51.) Feltehetőleg azért, mert őt látva szembesült a saját hiányosságaival. Azonban a szülők büszkék voltak a lányuk eredményeire, csak ezt nem mondták ki. Az elbeszélő az apa halála után az apa kabátzsebében megtalálja a pénztárcáját, benne egy fényképet, amin az apa látható két másik férfival, munkásruhában; illetve egy újságkivágást, az elbeszélő felvételéről a roueni tanárképzőbe. A végkövetkeztetés A helyben és az Egy asszonyban, tehát az apa és az anya számára is ugyanaz: „Legnagyobb büszkesége, sőt, talán létének igazolása: hogy bejutottam abba a világba, mely őt megvetette.” (A hely, 69.); „Anyámnak, aki elnyomott környezetben született, ahonnét ki akart emelkedni, történetté kellett válnia ahhoz, hogy én kevésbé magányosnak és csináltnak érezzem magam a szavak és eszmék uralta világban, ahová, az ő vágyának engedelmeskedve, sikerült bejutnom.” (Egy asszony, 129.)

Összességében a világra, az újra való nyitottság választja el a szülőket az elbeszélőtől a felnőtté válása után. Azért nem szeretnének a munkásosztályhoz tartozni, mert ezzel alsóbbrendűnek érzik magukat, akiket lenéznek a polgári közeg részesei. Ez a szorongásként megélt élethelyzet nem feltétlen a szülők korlátoltságából, hanem a társadalom elnyomó jellegéből, figyelmetlenségéből adódik. A nyelvtől való félelem, a görcsös szakítani akarás a korábbi családi hagyományokkal, szokásokkal légüres térbe szorítja a szülőket. Azonban a szövegrészek elrendezése miatt az olvasónak az a benyomása lehet, hogy az elbeszélő nem csak szeretettel, hanem szégyennel és megvetéssel tekint a szüleire. Például az Egy asszonyban: „Reszketni kezdett [az anya] s elvörösödött, amikor egy nyári napon bejelentettem neki, hogy férjhez megyek egy bordeaux-i egyetemistához, kifogásokat keresett, s visszaesett a régi paraszti gyanakvásba, amelyet pedig idejétmúltnak tartott. „»Nem hozzádvaló fiú!«. Aztán belenyugodott, sőt, örült neki; a kisvárosban, ahol a házasság az emberek megítélésének lényeges feltétele, nem mondhatják majd, hogy »egy munkáshoz mentem«. […] Férjem és én egyformán diplomás emberek voltunk, Sartre-ról meg a szabadságról vitatkoztunk, együtt néztük meg Antonioni L’Avventuráját, egyformán baloldali nézeteket hirdettünk, de nem ugyanabból a világból jöttünk.” (Egy asszony, 108‒109.) A nyelvi igénytelenség az elbeszélő értelmezésétől eltérően nem a művészet, hanem a kommunikáció viszonylatában fontos a szülők és az ő kapcsolatában: a szülők átgondolatlan kijelentései, a gyanakvás, a vádaskodás, a szemrehányás kimerítik az érzelmi zsarolás kategóriáját, viszont az elbeszélő nem ehhez fűz reflexiókat. Az elbeszélő tisztában van a szülőkhöz való viszonyának ellentmondásosságával: „Írás közben pengeélen táncolok, egy alsóbbrendűnek tartott életforma becsületének visszaperlése és a vele járó elidegenedés megbélyegzése között.” (A hely, 35.)

A kisregényekben két idősík fut párhuzamosan: az elbeszélt történet és az írás ideje. Az elbeszélt történethez a saját emlékeken kívül a szülők történetei, jellegzetes mondatai és a családi fényképek nyújtanak támpontot. Az objektivitásra törekvés meghatározza a stílust és a műfajiságot. Az elbeszélő azt állítja, hogy ezzel összeírta az örökséget, mielőtt belépett a polgári világba. (A hely, 68.) Az írás ilyen szempontból leltár és terápia, igény a lezárásra és a továbblépésre. Ez a késztetés az Egy asszonyban még meghatározóbb lesz; az írás lehetőséget nyújt arra, hogy az elbeszélő olyan fiktív teret és időt alkosson, amiben még együtt lehet az anyával. Az egységes narratíva megalkotása hozzájárulna ahhoz, hogy az események sorba rendezésével azok áttekinthetővé, megragadhatóvá és feldolgozhatóvá váljanak. Azonban az elbeszélő az anya történetét csak állóképekben tudja megragadni, emiatt az elbeszélt történet is néhol vázlatos, felsorolásszerű lesz, hasonlóan az Évekhez. A legfontosabb különbség a többi kisregényhez képest az, hogy az Egy asszonyban a naplóíró távlat érvényesül. Talán a rálátás hiánya miatt az elbeszélő anyához való viszonyában az objektivitást lecserélik az érzelmi benyomások és a nőiséghez kapcsolódó erőteljesen képi asszociációk.

Az Egy asszony a nőiség tematikájában különbözik A helytől. A nőiség megsokszorozza a társadalmi elvárásokat. Például „a munkásnő, de komoly” (Egy asszony, 86.) állítás előfeltételezi a munkásokhoz fűződő előítéleteket. Az anya viszont nem tud vagy nem akar megfelelni a társadalmi elvárásoknak, például az elsők között vágatta rövidre a haját, férfiakkal dolgozott a gyárban, és olyan menyasszonyi ruhát választott, ami nem ért le a térdéig. A közösség a nőket a férfiak viszonylatában értékeli; ha „»elhagyja magát« (például dohányzik, este az utcán csatangol, piszkos ruhában megy el hazulról), […] nem kell egyetlen »komoly fiatalembernek« sem”. (Egy asszony, 86.) Az anyának a gyermekhez, vagyis az elbeszélőhöz való viszonyában látszik leginkább a társadalmi helyzet tagadása: mindent meg akar neki venni, ami a gazdagabb gyerekeknek is megvan.

Az Egy asszonyban Az eseményhez hasonlóan a női test és az írás szorosan összekapcsolódik. Az írás előrehaladtával létrejön az anya élettörténete. („Úgy érzem azért írok anyámról, hogy ezúttal én hozzam őt a világra.” [Egy asszony, 92.]) Az Egy asszonyban az anya havivérzésének megszűnése új életszakaszt jelöl, hasonlóan ahhoz, amikor Az eseményben a menstruációs cikluson és annak elmaradásán keresztül valósul meg az időérzékelés: „Vagyis a naptármódszer és az automatákban egy frankért árusított óvszer jelölik ki életem két sarkpontját. Így is lehet mérni az átélt időt, sőt ez a lehető legmegbízhatóbb módszer.” (Az esemény, 10.) A szövegekből nem lehet megállapítani, hogy milyen volt az anyának az elbeszélőhöz való viszonya. A helyben ábrázolt anyaképből következtethetünk arra, hogy az anya lázadó volta és esztétikai igényessége miatt állt közelebb az elbeszélőhöz, azonban az anya−lánya viszonyról csak hozzávetőleges képet kapunk. Inkább olyan, mintha az elbeszélő külső megfigyelőként tenne megjegyzést az anya tetteire, kijelentéseire. Azonban az Egy asszonyból az körvonalazódik, hogy az elbeszélő rajong az anyáért, az apához hasonlóan: „Azt hiszem, mindketten szerelmesek voltunk bele.” (Egy asszony, 94.) Az elbeszélő kamaszkora után megromlik a kapcsolatuk, más női mintákat fog követni: „Nehezteltem rá, mert olyan volt, amilyen én ‒ átmenőben egy másik miliőbe ‒ már nem akartam lenni.” (Egy asszony, 104.) Az eseményben az anya ehhez a korszakhoz kapcsolódik: jelentéktelen, alaktalan, kutató figuraként jelenik meg, aki minden hónapban átvizsgálja a lánya használt alsóneműit. Elsősorban nem a kettejük közti viszony jellemzése a meghatározó, hanem hogy feldolgozza az édesanya halálát, vele pedig egy meghatározó női képhez és a korábbi életéhez fűződő kapcsolat elvesztését.

Az esemény elbeszélésmódja alapvetően lineáris, amelyet naplójegyzetek és az írásra vonatkozó zárójeles reflexiók szakítanak meg. Ezek a naplójegyzetek az egyetlen dokumentációi az eseménynek, amelyek segítik az elbeszélőt az emlékezésben. A szövegbe beillesztett naplóbejegyzések egy-egy rövid, tömör mondata zavaró módon megszakítja a gondolatmenetet, tartalmilag-esztétikailag nem ad hozzá a szövegegészhez. Azonban a napló mondatainak nyelvi töredezettsége megmutatja, hogy az elbeszélő még nem rendelkezik távlattal ahhoz, hogy összefüggően elmondhassa a traumát. Emiatt a naplóíró távlat és a körülbelül harmincöt év elteltével megvalósuló önéletírás közötti ellentét érdekes narratológiai játékba hozza az elbeszélői pozíciót és az átélt eseményekhez való viszonyt. A tiltott abortusz emlékét olyan adottságnak tekinti az elbeszélő, amely nem maradhat feldolgozatlan, hanem tovább kell adnia. Azonban meg is kérdőjelezi az írás létjogosultságát: amikor törvényileg tiltott volt az abortusz, akkor nem írhatott és nem beszélhetett róla, utána viszont már nem tartotta érdemesnek elmondani. A szöveg terápiás írásként is értelmezhető, azonban a publikációval (ami felett nem lesz többé hatalma, közszemlére teszik mint annak idején a testét) (Az esemény, 64.) más nőket is képvisel, akik osztoznak vele ebben a tapasztalatban.

Az esemény a törvénnyel szemben kiszolgáltatott testet helyezi a középpontba, ami egyben nyelvi problémát is jelent. Az abortusz az elbeszélt események idején törvényileg tiltottnak számított: az erre vonatkozó cikkely külön bekezdésként szerepel a kötetben, amelynek szikár, pontos stílusa rokonítható a kisregény stílusával. A cikkely szerint, ha valaki abortuszon esett át, abortuszt hajtott végre, segített benne, vagy valaki arra buzdított, akkor pénzbírsággal és börtönbüntetéssel sújtható. Senki nem akar az elbeszélő mellé állni, mert félnek a büntetéstől. Csak pletykából tud információkat szerezni, az abortusz után viszont akárkivel beszél, mindenki meg tud nevezni angyalcsinálókat. A könyvtárban olvasott abortuszról szóló cikkek a folyamatot bűnnek vagy törvénybe ütközőnek írják le. „Az állapotommal kapcsolatban nem használtam a bevett kifejezéseket, sem azt, hogy »gyereket várok«, sem azt, hogy »várandós« vagyok, még kevésbé a »terhelt«-re emlékeztető, groteszk, »terhes« jelzőt.” (Az esemény, 18.) Az elbeszélő a magzatot aznak hívja, az abortuszt az orvosi rendelőben soha nem nevezik meg. Azonban attól, hogy valamiről nem beszélnek, attól még létezik. A szövegben rendkívül frusztráló szituáció jön létre azáltal, hogy a törvény ellentmondást nem tűrő, személytelen nyelvezetét követik a szereplők, megmutatva ezzel a kiszolgáltatottságot és magárahagyottságot az elidegenedett társadalomban.

Hasonlóan a korábbi kisregényekhez, a társadalmi helyzetből való kilépés vágya a fő szempont az elbeszélő életének alakítása során, amely lehetetlenné vált volna, ha nem vállalja az abortuszt. („A megesett lány ‒ az iszákos férfihoz hasonlóan ‒ a szegénység jelképe volt. Az altestemen át ért utol a sorsom, és bizonyos értelemben a társadalmi kudarc növekedett a hasamban.” (Az esemény, 19.); „Egy derékba tört karrierrel szemben keveset nyomott a latban egy hüvelybe feldugott kötőtű” (Az esemény, [28.]) Az idézett szövegrészekhez (különösen az utóbbihoz) hasonlóan a kétségek nélküli, irracionálisan határozott tárgyilagos leírások ötvözése a váratlan, női testtel kapcsolatos képzettársításokkal brutálisan megterhelő szöveget eredményeznek. (Nem is beszélve az vetélés részletes leírásáról.) Mindez arra világít rá, hogy az elbeszélőnek (mint annyi más női szereplőnek, akik szintén abortuszt vállaltak), nincs önrendelkezése a teste felett. Olyannyira, hogy amikor az vetélés után mégsem tudja megkerülni a kórházi beavatkozást, az orvos nem mondja el neki, hogy milyen műtétet hajt végre rajta. Majd, amikor az orvos megtudja, hogy az elbeszélő bölcsészhallgató, akkor bocsánatot kér tőle, mert szégyellte, hogy úgy beszélt vele, „ahogy egy szövőnővel vagy bolti eladóval szokás”. (Az esemény, 67.) Feltehetőleg ez a társadalmi helyzet mentette meg az elbeszélőt a büntetéstől is. Annak ellenére, hogy A hely és az Egy asszony a társadalmi helyzetek közötti ellentétre épül, Az esemény idézett részlete sokkal pontosabban és megrendítőbben mutatja meg a társadalmi osztályok között húzódó szakadékot, mint a másik két kisregény.

Az Egy asszony elbeszélői műfajmeghatározása bármelyik kisregényre igaz lehetne: „Ez itt nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociológia és a történetírás között”. (Egy asszony, 129.) Ez a műfajkeverés az igazán érdekes az említett kisregényekben, amelyek traumaelbeszélésként és kordokumentumként is olvashatók. A hely/Egy asszony esetében pedig olyan narratológiai játék valósul meg, amelynek során az apa és az anya halála mint egyedi esemény lehetőséget nyújt arra, hogy az elbeszélő képet alkosson a közösről, az adott társadalmi miliőről, amin keresztül elbeszélheti a megint csak egyéni tapasztalatát, az eltávolodását ettől a társadalmi felfogásrendszertől. Figyelemreméltó még az elbeszélt történet és az írás idejének váltakozása, a folytonos önreflexiók, amik ellehetetlenítik az egységes narratíva létrejöttét, ezzel pedig az életesemények koherens egymásutánjának illúzióját. A formai-szerkezeti hasonlóságok és az írásreflexiók A helyben és az Egy asszonyban egymáshoz viszonyítva redundánsnak tűnnek, Az eseményben viszont az íráshoz fűzött észrevételek, a különböző szövegtípusok keverése, illetve a test és az írás egymásra vonatkozása rendkívül sokrétű szöveget alkot.