Kocsi-út a lélek kisrealista poklába

(Abafáy-Deák Csillag: Ördögszekér. Parnasszus Kiadó, Budapest, 2023)

A marosváráshelyi származású írónő másodjára tisztel meg azzal, hogy kritikát írhatok a művéről. Lehet köztünk egy erős szellemi és lelki kapocs, mert előző művére, a Nem könnyű szeretni kötetre is egészen ráéreztem, ő pedig elégedetten olvasta soraimat. Nem nehéz számomra rákapcsolódni ezekre a rövid, nyitott végű történetekre, melyek leginkább egy kiállítás darabjaira hasonlítanak. Érdemes bennük elmerülni, továbbgondolni őket, ízlelgetni, majd visszatérni hozzájuk.

Abafáy-Deák Csillag a bölcsész végzettségen kívül pszichológiai diplomával is rendelkezik, ez a lélektani tudatosság új kötetén is látszik. Gazdag és sokrétű emberismeret, a lélek mélységeibe való alámerülés és játékosság jellemzi írásait. 

Ördögszekér, ízlelgetem a szót és máris beugrik Ady Kocsi-út az éjszakában című verse: „Milyen csonka ma a Hold. // Minden Egész eltörött,” […] „Fut velem egy rossz szekér, / Utána mintha jajszó szállna, / Félig mély csönd és félig lárma, / Fut velem egy rossz szekér.”

A világ szétesettsége, az egység és a harmónia megtörése alapélményem, ezzel talán nem vagyok egyedül. Abafáy-Deák Csillag írásain is érzem ezt, annál is inkább, mivel az írónőnek nem szokása megoldást kínálni a történetek végén, se a megbomlott harmóniát visszaállítani. A több megoldást kínáló nyitott vég gyakran frusztráló hatást nyújt, a történetek velünk és bennünk dolgoznak tovább, mentális és lelki munkára késztetnek.

A cím kapcsán arra is gondolok, milyen fontos és személyes kapcsolatot ápolok egy jó ideje az Ördöggel. Így, nagybetűvel, a nagybetűs Ördöggel, a Démonival, a Sátánnal, a Sötétséggel, a Másik Oldallal – ahogy tetszik. Mennyire erősen foglalkoztat ez a képzelt vagy valós személy, milyen érdeklődéssel kutatom a különböző irodalmi és filmművészeti alkotásokban őt és különféle ábrázolásait. Vallásosan nevelt nőként mennyire része az életemnek a Menny−Pokol, angyali−ördögi dualitás. Milyen sokáig tartottam magam a dualitás jó oldalához – mondhatjuk úgy is, Istenhez tartozónak, és mennyire elkerülhetetlen volt aztán előbb-utóbb átesnem a ló túloldalára. Milyen szépen, fokozatosan kezdtem el kutatni azt a bizonyos másik oldalt, hogyan épült be személyiségembe mindaz, amit démoninak, sötétnek tartunk. Mennyire sok címkét és szimbólumot kérdőjelezek meg azóta, hogy az egyháztól eltávolodtam. És milyen fontos, mekkora kihívást jelentő feladat megküzdenem az ellentéteimmel, mindazzal az ellentmondásossággal, mely bennem olyan szélsőségesen van jelen.

Ezekkel a gondolatokkal ültem fel a szerző ördögszekerére, hogy részese lehessek ennek a sok kis történetből álló, kalandos utazásnak.

Noha a realista novellák mindenféle korosztályt, nemet és társadalmi réteget szerepeltetnek, engem leginkább a gyermekszájjal, a gyermek szemszögéből elmesélt történetek fogtak meg. Ezek számomra a legmeghatóbbak. Abafáy-Deák nagyon jól ráérez a gyermeki pszichére, döbbenetes, hogy milyen apróságok és hogyan ragadnak meg a gyermeki lélekben. Ezeket olvasva elgondolkodhatunk a saját gyermekkorunkon, szüleink történetén, a nevünkön és annak az életünkre gyakorolt hatásán, és mindazon, ami a minket leginkább formáló időszakunkban végleges, sorsfordító nyomokat hagyott bennünk. Rögtön a kötet elején szerepel a Csillagharcos című díjnyertes novella, ez szintén egy gyermeket szólaltat meg. Méltán kapta a díjat a kötet egyik legerősebb novellája: ki nem mondott összefüggésekkel és utalásokkal, mégis tűpontosan ábrázolja a szülőkhöz és a szülők egységéhez való ragaszkodást egy gyermekben. Számomra fájdalmas volt olvasni, mert saját bőrömön tapasztaltam a történetet, az én gyermekrészemet is megszólította. A szülő, ezesetben az apa pótolhatatlansága, fogyatékosságában, hibáiban is istenszerűnek tűnő képe olyan kapaszkodó a gyermek számára, melyet később, a felnőtt életünk során sem könnyen engedünk el, még akkor sem, ha akkor már reálisan, tökéletlennek, sőt, akár egyenesen ellenszenvesnek kell látnunk rajongásunk tárgyát. A minden egész ezen a ponton kezd el repedezni, akár végleg eltörni – de mindennek csupán előjelét engedi láttatni az írónő, törekedve arra, hogy megőrizze a gyermeki ártatlanság kifejeződését.

Berohantam a szobámba, az üveg sehol. Az asztalhoz szaladtam és felemeltem a kést. Melyik fülét vágjam le? Az ugrott be, hogy akkor hasonlítana az apámra. Bementem a szobámba és összecsomagoltam. Késő este csengettem be az osztálytársamhoz. A kis padláson keresztül a csillagos eget néztem. Apám csillagharcos. Én is az leszek. (10.)

Ebben a történetben, de a többiben is jellemző az, hogy vannak csendes, szótlan, és beszédes szereplők. A narrátor természetesen beszél, kitárulkozik. De az életre nagyon jellemző módon sokszor épp azok hallgatnak, akiknek beszélni, válaszolni kellene, akiknek a leginkább közük van a történtekhez, és azok beszélnek (rokonok, barátok…), akiknek olykor jobb volna hallgatniuk. Abafáy-Deák amolyan külső megfigyelőként és rendezőként tudatosan figyel erre, létrehozva ezzel azt a dinamikát, amely sokszor a szerencsétlen vagy sorsfordító végkifejlet felé tereli a szereplőket. Bölcs bábmesterként mozgatja a figuráit, ő maga nem elemzi a történteket és nem terjengős, inkább csak észrevétlenül irányít a háttérből. Érezhető ebben egyfajta huncut játékosság, mely ugyanakkor nem nélkülözi a lélektani mélységeket sem.

A felnőttekről szóló történetekben is jelentős szerepet kap a gyermekkor, az író szereti megmutatni szereplői gyermeki énjét. Tudjuk, s manapság egyre nagyobb relevanciát tulajdonítunk mindennek: sok dolog, ha nem is minden, de a gyermekkorban dől el. Az írónő előszeretettel veti el a későbbi, fontos történések magját szereplőinek gyermekkorában, olykor kísérteties, már-már félelmetes vagy akár betegséghez, halálhoz, súlyos traumához vezető párhuzamokat, ismétlődéseket bemutatva. Kevés tudatosságot enged meg szereplőinek és annál több tudatalatti sodoródást, ahol az összefüggések elkerülhetetlenek, végzetszerűek. Akárcsak Emília történetében (Magasles), akinek a magasság iránti szenvedélye ösztönszerűen meghatározta párkapcsolatait, majd elvette tőle a társát, szerelmét.

Emília egyáltalán nem fél a magasságtól, nincs tériszonya, találhatnak egy jó terapeutát. A lány hallani sem akart erről, mert ő nem hisz ebben. Ismer olyan esetet is, akit a kutyafóbiából se tudtak kigyógyítani, több neves szakember se. És mióta megtudta Ákos hobbiját, éjjel-nappal retteg, hiába próbálja elhessegetni a rossz gondolatokat, mindig azt látja, ahogy zuhan le Ákos a dombok mögött, de azt is tudja, olyan áldozatot, hogy a férfi lemondjon a szenvedélyéről, nem kérhet. (76.)

Egy hetedik emeleti panelben ülő harmincas nő Janis Joplin-ra tornázik, max hangerőn szól a Mercedes Benz és a Piece of my Heart. Micsoda hang, micsoda önpusztító energia, micsoda lobogás. A 27-esek klubja. Köszönjük, hogy leszálltál közénk, Janis. Gólya Elemér a 164. oldalon szintén Janis Joplin-t kénytelen hallgatni a szomszédból, őt ugyanis a zajok kísértik és akadályozzák az alkotásban.

Véletlenek talán valóban nincsenek, ezzel a kötettel kapcsolatban legalábbis ez a megérzésem. Számos története az életembe illeszthetően érkezik hozzám. Épp, mint a nagy lehetőségek, a nekünk szánt emberek vagy gondolatok. Hiába keresem, ők akarnak megtalálni és teljesen kiszámíthatatlan, mikor kopogtatnak be. Viszont áldottak vagy épp átkozottak azok a pillanatok, amikor, elkerülhetetlenül, megérkeznek.

Amitől az ember a legjobban tart, lépten-nyomon megtalálja. Ez a negatív vonzástörvény több novella alapját adja, a szerző szinte krimiszerűen építi fel a tudat alatt kísértő félelmek/fóbiák történeteit. Rövid, tárgyilagos mondatszerkezetek, sejtelmesség, ki nem mondott szavak. Feszültség. Bőrünkön érezzük, hogy az a kisember, az a panelproli ott a 162. oldalon akár mi is lehetnénk. Nekünk is ugyanúgy megvan a hétköznapi, egyszerű kis életünk, melybe ritkán szövődik valami nagy csoda vagy nagy trauma – kinek több, kinek kevesebb – de az időnk egy jelentős része a hétköznapok csendjeivel és az agyunkon átfutó gondolatokkal telik. Akárcsak Gólya Elemérnek a zajok, úgy nekünk is megvannak a magunk démonjai. Életünk ördögszekerén ott utazik velünk saját, külön bejáratú Ördögünk, akivel nap mint nap harcokat vívunk, sokunk egy életen át. Ő az, aki mindig provokál bennünket, és oda kormányozza a szekeret, ahol személyes problémáinkkal, feldolgozatlan sebeinkkel szembesülnünk kell.

Egyik este óriási lárma, és üvöltözés hallatszott be a szobába. Az ablak csukva van, hol buliznak? Biztos fiatalok, szórakoznak. Lefeküdt, fejére húzta a takarót, így sikerült elaludnia. Másnap este is ugyanez volt, és miközben a konyhában megkente májkrémmel a kenyeret, jött rá, a hangzavar a konyha lichthófra nyíló ablakán keresztül jön be. Az ablak nála jól zár, ellenőrizte. Akkor az alatta, vagy a fölötte lakók, tartják nyitva az ablakot, vagy az nem jól zár. Korán lefeküdt és egy sort se írt. (164.)

Mindig is az érdeklődési köröm középpontjában állt a szépségápolás. Ha jobban belegondolok, leginkább az öregedés foglalkoztat, így harminc és negyven között egyre jobban. És mit ad Isten, egy sminkbeszerző körút végeztével kinyitom a kötetet, újra felülök az Ördögszekérre, mely éppen egy fiatalító eljárásokra rávett nő történetébe vezet. A Rolling Kingája ötvenes éveiben járó nő, akinek központi problémája, hogy sem férje, sem a szeretője nem elégedett vele és a nőiségével. Kimegyek, és megkeresem a szatyor alján kipakolásra várakozó két szérumot: retinol és kollagén. Euforikus öröm tölt el, mikor kezembe veszem a szépen kidolgozott üvegcséket, hamisítatlan materiális gyönyör, az örök fiatalság elixírjeit sikerült ma beszereznem. A fiatalságét és szépségét, e két jokerét, akiket oly nagyra becsül a világ és a férfinem. Elég csak Edgar Allan Poe nagyszabású ideájára gondolnunk egy fiatal és gyönyörű nő haláláról, mely a költő szerint a világ legszebb jelensége.

Visszatérek Kingához, és azon gondolkodom, Abafáy-Deák hogyan intézte, hogy épp ma találkoztam kötetének ezzel a történetével, mely megint éppen nekem szól, engem szólít, bennem kavar fel gondolatokat. Mágikus kötetet tartok a kezemben?

Az író groteszk eszközökkel szemlélteti azt az alapjában véve is ironikus jelenséget, amikor egy nő, különböző kapcsolati hatásokra megpróbál szembeszállni saját korával és határaival. Az önirónia nagyon jellemző eszköze az írónőnek, ebben a novellában a karakterét is felruházza vele.

Amikor ott álltam a drogériában, megszűnt az idő, csak én léteztem és a szépséges fiatalság fegyverei. Pedig folyamatosan „fut velem egy rossz szekér”, az Ördög szekere, melyre jegyet váltottam, mikor ebbe a mulandó világba születtem. Az Ördögöm az, aki minden el nem fogadott visszásságomra figyelmeztet, az ő arca tele van ráncokkal, de ő fittyet hány rá. Ahogy a férfiak egy része, azon népszerű mondás hatására, miszerint „egy férfinek elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél”.

Hát egy nőnek?

Az Ördögöm rám kacsint. Indulhatunk tovább? Bólintok. Egyre jobban megkedvelem őt, az én ravasz kísértőmet, aki éppen azzal nevel, hogy provokál. Tetszenek a ráncai, de még jobban tetszik, hogy magasról tesz mások véleményére. Tetszik megbotránkoztató, őrült kinézete. Arra gondolok, talán egyszer Kinga is felül majd az Ördögszekérre és megengedi magának a természetes, nyilvánvaló, elkerülhetetlen öregedést. Kereket old. Felszabadul.

Nem fáj, nem viszket a sok heg, csak olyan lett az arca, mintha céltáblának használták volna egy lőtéren. Már tud nevetni ezen. A himlő szóban benne van a lövés is. Második szótag. Nem veszi fejlövésnek, volt ő célkeresztben eleget, most végre elengedheti magát. (171.)

Tömör gondolatiság, szójátékok, groteszk realizmus, önirónia és ki nem mondott mélylélektani összefüggések – ez Abafáy-Deák Csillag irodalmi világa. Mindaz, aki kacérkodik felülni az Ördögszekérre, számoljon a „mellékhatásokkal”: szembesülések, bennünk ragadó történetek, nyitott végek, frusztrációk, provokációk, kérdések. Vagyunk-e elég bátrak hozzá, hogy felüljünk erre a zötyögő, rohanó, kacagó, sírva-nevető, komfortosnak nem nevezhető, de annál izgalmasabb járműre? Hagyjuk-e, hogy felrázzon, felébresszen bennünket és megengedjük-e, hogy elvigyen minket lelkünk legféltettebb titkainak birodalmába? Váltunk-e jegyet egy pokolian elgondolkodtató utazásra?