„Ki szárnyra szabadul…”

(Kiss Anna: Mint vadmadár. Kortárs Kiadó, Budapest, 2022)

Kiss Anna Mint vadmadár című kötete a Kortárs Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. A kötet két versciklust (Almahéjteák, Lenszál-idő), egy átdolgozott, továbbírt drámát (Bábu és kerék), illetve egy monodrámát (Ha már csak levelezünk) tartalmaz. Kiss Anna lírájának korábbi műveiből ismert, visszatérő képei, a gyermekkor emlékezetes jelölői (alma, gyolcs, angyal, kígyó, falvédő, Rozál) e versciklusok szövegtestében is újra és újra fölbukkannak. Búvópatakként felütik fejüket, megjelennek, s e motívumok vonzáskörzetében archaikus rezonanciákat teremtenek.

Keleti kultúra és az ősi-paraszti világ, mítosz és ballada (Lenszál-idő), himnusz és könyörgés egymásba játszása hangolja (fel) ezt az imaginárius-látomásos költészetet. A nomád kozmosz (sztyeppék szeles világa, énekmondó, űzött vadak) és a visszaidézett gyermeki lét képei folyamatosan áttűnnek egymásba.

Dinamikus, sodró lendületű poézis Kiss Annáé. Mindezt a motívumok, képek sűrű ismétlődése is előidézi. Egyes sorok és strófák szó szerint megismétlődnek a következő darabban vagy egy későbbiben – az énekmondás kántáló-recitatív figuralitását idézve. Ezek a bevésődések – zenei hasonlattal – a fúga újra és újra nekilendülő-iramodó szólamaira is emlékeztetnek: tehát az orális hagyomány emlékezettechnikáira is építő, tudatos szövegszerkesztési gyakorlat működik a kötetben.

1999-ben szintén a Kortársnál jelent meg a Másik idő címmel Kiss Anna válogatott írásainak gyűjteménye (Kiss Anna: Másik idő. Válogatott írások. Kortárs Kiadó, Budapest, 1999). A fülszöveg közreadja a válogatás szempontjait kijelölő írói intenciót: „Életem fordulójához érvén, szükségesnek találtam, hogy legalább a magam számára összegezzem, mi a legsajátabb hang, látásmód, elkötelezettség, ami csak az enyém a magyar irodalomban. [...] ha már az vagyok, aki a jelenben, szabad asszonyember voltában, az idegeiben, a kultúrák közös mélyén egyszerre keresi, találja meg, éli az egyetemes embert, s mert költő, éli a költészetben is – olyan nagyon nincs min tétováznom. Válogatom, amiben különbözöm.” Mi ez a poétikailag is jól megragadható különbözés?

A Kiss Anna-interpretáció meghatározó olvasatai kiemelik költészetének prehistorikus, archaizáló jellegét, s ennek a – költészettörténeti értelemben – a népi megszólalásmóddal való rokonságát. Az értelmezéseknek ez a szilárd, bevett pontja vitathatatlan érvénnyel bír, ugyanakkor Bodor Béla kritikájában helyesen jegyezte meg aggályait azzal kapcsolatban, hogy vajon helytálló-e Kiss Anna lírai világát kizárólag valamiféle ősi, intuitív poézis manifesztációjának tartani. (Bodor Béla: A játékmunka boszorkányköre. Holmi, 2001/3., 380–387., különösen: 381.) Az utalások, allúziók, kultúrtörténeti asszociációk, etnográfiai és kulturális antropológiai ismeretháló nagyon is pallérozott erudícióra vallanak. 

Bodor Béla írja: „Tárgyalja ez a recepció a művek megalkotását megelőző eseményeket, a költő gyermekkori élményeit, kulturális közegét, származását többféle – szociológiai, néprajzi, kulturális antropológiai, kultúrtörténeti – értelemben is, továbbá személyének (részint valós, de sokkal nagyobb részben képzeletbeli személyének) lélektani hangoltságát, életélményeit és közérzetét. Vizsgálták pszichoanalitikus, kultúrantropológiai, pszichohistorikus, sőt archeológiai posztulátumok alapján, de mellőzték az irodalomesztétika, irodalomelméletek kategóriáit. Vajon miért?” (Bodor: A játékmunka boszorkányköre, 383. )

Valóban, az értelmezői nyelv is hajlamos egyfajta ős-előtaggal, ősi jelzővel körülírni e lírai megnyilatkozásmódot. Ennek megfelelően gyakran holisztikus, olykor misztikus, talán kevésbé irodalmi-poétikai, hermeneutikai szempontok működtetik az értelmezői stratégiákat. Amire ezek az – a létélmény teljességét, a létbe merülést, történelem előttiséget rendre kiemelő – olvasatok jogosan reflektálnak, az ennek a költészetnek az organikussága, a hagyományt nem anakronisztikus módon szóhoz juttató, időben és térben kiterjesztett egészlegessége.

Az Almahéjteák-ciklus szerepverseiben elsősorban az elmúlás és emlékezés alakítják a személyesség belső tereit: „vonul vénsége örvénylő / egén az ember madárlánya /, rálel egy rongybabára /, s látja volt magát / mezítláb, templomfalnál / böngészni málnabokrot”. (Almahéjteák, 7.) Ez a madárlány a szabadságra született, a kiűzetés sem riasztja: „nem bánom engedetlen éveim /, almahéjteák illatából / sejlő, vén, kígyó járta kertedet” (Almahéjteák, 8.), valamint a létezés szabadsága mellett az alkotás szabadsága is megfogalmazódik: „hagyj üres lapjaim havára / szabadon leszállnom” (Két világban, 9.).

Jól ismert Kiss Anna forráskeresése: keleti tájolású ember – ahogy mondja magáról egy interjúban –, aki Szibériában, Mongóliában is ismerős idegenként lesz közösségek beavatottja: „Találgatják, honnan vagy /, arcod, mint az övék, a tükör / felnevet, ad vadmadárnevet”. (Vadmadár télen, 14.) Ez az elnevezés, identifikáció aztán következetesen és tudatosan ismétlődik, és fő retorikai alakzatként végigvonul a köteten: a magába gubózó vadmadár repül, pihen, tépi tollát. Ezen kívül a hó világa (havas táj, hóval borított tárgyak) válik a képzetsík közegévé: azé a hóé, mely a tisztaság, az élet és halál szimbóluma egyszerre: „Kikötve köldököm / zsinórján már tudtam ezt, / hogy valahol egy hajó vár, s / minden havas árbocához vezet” (A Hold üres vitorlái, 23.); „ha volnék halál, / élet is, havas szoknyám / örvénye is, nem bánom” (Két világban, 9.); „Hóval fordulnak a szelek, / vadmadárlányod hazaszáll, / emlékező vénekhez, várják / sárgult fényképeken” (18.), illetve „Gyermekléptünk nyomát is, / mindent betemet a tél…” (Hóval fordulnak a szelek, 19.). Az első ciklus legtöbb darabjában a megszólító versbeszédet az Uram vocativusa invokálja: a vadmadár az Úrhoz, minden teremtett teremtőjéhez, origójához, forrásához, nem kizárólag a kereszténység istenéhez szól: „Lentről világol a sztyeppék / váratlan hava, többé nem hagy / aludni! Senkit, aki kőképek közt / lel Közös Időre, s hogy a Nomád / Úr is Te voltál!” (Vadmadár télen, 15.)

A személyes életanyag, élménytár és a kultúrák közös mintázata – elsősorban nomád kontextusban: „Hogy mint vadmadár / télen, ki magába gubózik / (valahol havas fű ont / sokaságot, ménes bóklász, / hajad szállalja, mintha / népeddel te keltél volna útra, / bárhol meglel a doromb / zúgása…” (Hihetném hogy erősítenek, 15–16.) – egyszerre válnak világépítésének alapjává. E komplex képek megfejtése nem könnyű – részben rétegzettségük és genealógiájuk összetettsége miatt. Népdalok, gyermekjátékok („tüzet viszek, nem látjátok”), jóslatok, sejtelmek és danák, folklorisztikus elemek elegyednek művelődéstörténeti-filozófiai utalásokkal (pl. a Herderre utalás a Vadmadár télen című versben), másrészt a képek előélete (angyal, alma, kígyó, hó, baba, gyolcs), hozott jelentései és új kontextusban formálódása(i) az állandóság és a metamorfózis gazdag játékának előidézői. Kiss Anna költészetének, magánmitológiájának szótára a maga konstans, de mozgékony elemeivel erőteljesen vizuális, azaz a nyelvi megragadhatóságon túlmutatnak megformált képei. A képek nem pusztán egy szimbólumrendszer illusztrációi vagy egy fogalmi struktúra kivetülései, metaforikus hordozói (amint a gyolcs a pólya és a halotti lepel anyagaként a születés és a halál jelölője), hanem egy-egy visszatérő, de a köteten belül is alakuló szcenika mindig más módon színre vitt tárgyi, anyagi komponensei: például a szinte mindegyik versben feltűnő alma különböző szintaktikai struktúrákba rendeződve komponálja meg a jelenetet: Keletről hozott apró, ajándék almák zsebben, táskában, cipőben; almák a ködben; a fán maradt alma; a mások után elgurult almát hordó angyal; az anya előtt meghajló almafa; illatozó almahéjteák. (Azaz az alma nem pusztán az Édenkert gyümölcse.) Az így megalkotott kompozíciók – filmnyelves párhuzammal – a vágástechnika és az operatőri tekintet vizuális elrendezései.

A halál-tematika több ízben is megmutatkozik a Lenszál-idő című versciklusban: „Ó, a Halál jár ide,/ kedveskéim, megszán, / olvassa levelem, ha a / megőszült világé, várom, / vendégelem, látja / gyolccsal teli szekrényeim / hogy roskadnak!, gyolcsba / pólyálva kell lennem, / születnem, mennem innen.” (Megy, szólít szelet, felleget, 40.) A „Vén Ravasz”, a halál szelídítése folyik itt. Azé a halálé, amely „változik, kedvelteti magát” (A halál ravasz, én mondom!, 12.) E rend munkál a De megtartják a bált című versben is, ahol a maggá válás, s szárba szökkenés vitalitása csak az eltűnéssel, elszáradással, a halállal lehet teljes: „Hanyatlik vélünk földbe le, / gyökér lesz, tő vagy ág, / az élet, mint fényből a szál, / forogja ki magát” (57). A rongyosláda dirib-darabjai a hiányt testesítő halottidézések, a „rég-volt” maradványai (Rongyosládán rég-holtak ülnek). Ez utóbbi versben a szabó édesapa ollója, a Csak a falvédő szarvasaiban pedig az asszonyok tűi, fonalai a lét alakítói, a megőrzés-megmaradás eszközei: „Csak a falvédő szarvasai / élnek örökké” (49.). Az öltésekkel, hímzésekkel megvalósuló asszonyi poézis ez, mágikus aktus: „gyolcs-lobbanásokból emelt templomok” támadnak érintéseik nyomán. És nem pusztán az alkotás, az alkotó gesztus által létrehívott szellemi jelentés teremtéséről van szó (az imaginatív anyagba hímzéséről), hanem arról is, hogy az egykori asszonyok keze nyomának, öltéseiknek érintése nyomán a „mindig velünk való voltak” elevenednek meg.

Cs. Nagy Ibolya (Kiss Anna kiváló monográfusa) a természetről mint kimeríthetetlen képanyagról, metaforaalapról beszél, azaz a képek jelképi tartalmát azonosítja Kiss Anna lírájában: „a természeti világot a legnagyobb metaforahordozó lehetőségnek tekintő poétikai eljárásmódját” hangsúlyozza (Cs. Nagy Ibolya: Kiss Anna. Magyar Művészeti Akadémia, 2014, 244.). Emellett, illetve ettől elválaszthatatlanul ugyanakkor mintha mindig munkálna a metonimikus, érintkezésen alapuló jelentésteremtés. Gyakran a természet és a tárgyak anyagisága, érzékisége válik az emlékezés elindítójává, az emlékképek kapcsolódásának kötőanyagává. Azaz – utalva a fentebb leírtakra – a jelképi tartalom mellett komplementer módon a megjelenítés nem konceptualizálható elemei éppúgy működnek.

A kötet a lírai ciklusok mellett továbbá két drámát is tartalmaz. Verses drámái, dramatikus játékai alapos történelmi, művelődéstörténeti ismeretanyagról tanúskodnak. A Bábu és kerék Az esély című kötetben jelent meg először 1990-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. A Mint vadmadárban ennek továbbdolgozott változata olvasható. A cselekmény 1205-ben játszódik Esztergomban, a „bolondok ünnepén”: Imre király távol van, Aragóniai Konstancia vajúdik. Gyermekéről azt beszélik, hogy Vidal, a provanszál trubadúr a valódi édesapja. Feszültséggel és sötét humorral teljes királyhistória, vásári komédia, ahol az udvar figurái, egyházi személyek (csuhások), a nép egyszerű gyermekei (fegyverkovács és az anyja, prostituáltak, Gyökérke, Lelkem Johanna stb.), bolondok, mímesek töltik be a teret. A vaskos humorral átszőtt profán dialógusok szubverzív karneváli jelenetekbe ágyazódnak: politikai célzásokkal rejtett kétértelmű beszéd, bábjáték (játék a játékban), pergő ritmusú történések váltják egymást.

A Ha már csak levelezünk az előzővel ellentétben nem vonultat fel sok szereplőt: ez egy 17. századi – a török hódoltság idején játszódó – monodráma, egy „romjaiban is figyelemre méltó nő”, egy nemesasszony monológja. A színpadi jelenetben férjéhez és szolgálójához intézett szavai, visszarévedései, levelei, egy nehéz asszonysors vallomásos megnyilatkozása hangzik el hűtlen férjéről, az ura távollétében rámaradt gazdaság irányításáról, fiuk tragédiájáról, lányuk férjhez adásáról (kelengyegondok), s a személyes drámát a török-német-magyar politikai-társadalmi történések keretezik.

A Magyar Nemzetben 2022-ben megjelent recenzió talán kissé meglepő módon kiemeli, hogy Kiss Anna új kötete olvasmányos és terápiás hatású (Költemények terápiás hatással. Magyar Nemzet. 2022. 06. 28.). A Kiss Anna-i világ sokszorosan összetett poétikája, versépítkezése, világkonstruálása, enigmatikus közlésmódja az olvashatóság kérdését éppen a nem könnyű irányába tolja el. A recenzió által említett olvasmányosság talán a líra folyásának-zuhogásának megállást nem hagyó lendületéből következik. A köteten végigvonuló alakmás, a fohászkodó-perlekedő énbeszéd alanya: a szabadságra ítéltetett madár az eloldódás és a nehézkedés létállapotai között feszül. S ez a feszülés a törött szárnyú, a rongybabára rálelő, magába gubózó, a törött üvegen járó, az Úr öklén bóbiskáló asszonyi mivolt. Két világban élő, nyugtalan madárlény. Madárlány. Vadmadár.